Vásárhelyi Mária

Tovább

Trianon a XX. századi magyar történelem egyik legsúlyosabb, mindmáig feldolgozatlan traumája. A Trianonnal összefüggő kérdések megítélését a békeszerződés megkötésének pillanatától fogva aktuálpolitikai megfontolások determinálták. Az egymást követő történelmi korszakokban a kérdés folyamatos napirenden tartása mögött ugyanúgy napi politikai érdekek húzódtak meg, mint más korszakokban agyonhallgatásának hátterében. A harmincas évek irredenta, bosszúvágytól átitatott politikáját a Kádár-rendszer idején negyven év hallgatás követte. A Horthy-rendszer agresszív, mindent átható, radikális irredentizmusa éppen úgy akadálya volt a Trianonról szóló racionális párbeszédnek és az eseményekkel való szembenézésnek, mint a Kádár-rendszer bűntudatot sugalló hallgatása. Trianon kérdésének az államszocializmus idején való tabusítását mi sem jellemzi jobban, mint hogy a korabeli, a történelmi tudat sajátosságait feltárni kívánó kutatásokban alig esik szó a kérdéskörről, miközben egy 1976-ban végzett kutatás tanúsága szerint a lakosság hetven százaléka állította saját magáról, hogy „mély keserűséggel tölti el a trianoni békekötés". Hogy Trianon kérdése milyen elevenen jelen volt a mélyrétegekben a kádárizmus évei alatt is, azt illusztrálja az a tény is, hogy az emberek többsége 1975-ben - a diktatúra idején - is vállalta azt a véleményét, hogy helyeseli az erdélyi és felvidéki területek 1938-as visszacsatolását, miközben a történelemoktatás és a hivatalos propaganda megérdemelt büntetésként interpretálta a békeszerződés igazságtalanságait.
Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Amilyen - önmaga korábbi szerepéhez, az általa betöltött pozícióhoz és a demokráciához - méltatlan módon választották meg, éppen olyan megalázóan távolították el a köztársasági elnöki pozícióból Sólyom Lászlót. 2005-ben azok voltak a királycsinálók, akik öt évvel később még arra sem tartották érdemesnek, hogy tájékoztassák, a továbbiakban nem tartanak igényt szolgálataira. Mindkét esetben olyan alantas politikai játszma főszereplőjévé vált, amelynek sem részleteibe, sem módszereibe nem avatták be, és amelynek céljáról is csak az utolsó utáni pillanatban értesült.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Minden jel arra mutat, hogy a Fidesz ismét kétfrontos harcra kényszerül. Az Orbán Viktor által bő évtizede nyilvánosan meghirdetett „egy a tábor, egy a zászló" politika ismét borulni látszik, a Jobbik látványos erősödése arra kényszeríti a legnagyobb ellenzéki pártot, hogy energiáit megosztva, a balli­be­rá­lisok mellett a szélsőjobboldali formáció ellen is támadást indítson.
Tovább

Tovább

Amikor 1996 decemberében az Országgyűlés közel kilencvenszázalékos többséggel elfogadta a médiatörvényt, amelyet akkoriban a képviselők az „együttgondolkodás és konszenzusteremtés" diadalaként ünnepeltek, a szakma, amelynek működését a törvény lett volna hivatva szabályozni, egy emberként hördült fel. A felháborodás tárgya e kezdeti időkben elsősorban nem is a szabályozás tartalmi részeire, hanem a törvényalkotás módjára vonatkozott. Okkal, joggal kifogásolták a média legkülönbözőbb területein tevékenykedő elméleti és gyakorlati szakemberek, hogy a demokratikus nyilvánosság működését érintő legfontosabb jogszabály megalkotásából épp a nyilvánosságot rekesztették ki.
Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2020