Vásárhelyi Mária

Tovább

Tovább

Tovább

1998-ban, az első Fidesz-kormány hatalomra kerülését követően, az akkoriban Orbán Viktor miniszterelnök főtanácsadójaként tevékenykedő üzletasszony egyik első botrányt kiváltó lépése az volt, hogy a kormány megvonta az állami támogatás nagy részét a XX. századi történelem kutatásával foglalkozó két legszínvonalasabb tudományos intézménytől; az 56-os és a Politikatörténeti Intézettől. Az eredetileg a két intézet támogatására szánt összeget az akkor létrehozott, Schmidt Mária által irányított, XX. Századi Intézet alapítására csoportosította át a kormány.

Tovább

Ezt a beszédet – a szervezet vezetőinek felkérésére – a Magyar Újságírók Szövetségének az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésén mondtam volna el. Ám amikor a Népszabadság teljesen nyilvánvalóan politikai indíttatású kivégzésének napján a MÚOSZ elnöke azt nyilatkozta, hogy meggyőződése szerint a lapot nem politikai, hanem gazdasági okok miatt zárta be tulajdonosa, úgy döntöttem, hogy nem szeretnék részt venni és beszédet mondani a MÚOSZ ünnepségén. 

Tovább

Magyarországon a rendszerváltás kezdete óta összesen hat alkalommal került sor népszavazásra, a részvétel ezeken rendre alacsonyabb volt, mint az országgyűlési választásokon. Az éppen hatalmon lévő kormánypártok által kezdeményezett két népszavazás olyan szimbolikus témákat érintett, mint a NATO- és EU-csatlakozás, az ellenzék pedig saját pozícióinak megerősítése, többnyire a soron következő választások előjátékaként állt elő népszavazási javaslattal. Az esetek többségében tehát a népszavazások nem a feltett kérdésről szóltak, ami az évek során jelentősen erodálta az intézmény tekintélyét. A demokrácia züllésével párhuzamosan korhadt el a népszavazás intézménye is.

Tovább

Tovább

Tovább

A XX. századi magyar történelemnek kevés katartikus pillanata volt, ám 1989. június 16. bizonyosan e ritka alkalmak egyike. Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése – ha csak néhány órára is, de – összekovácsolta a magyar nemzetet. A mártír miniszterelnöknek és bajtársainak búcsú­szertartásán részt vevők és a televízió képernyője előtt ülők úgy érezhették, sorsfordító pillanatokat élnek át, mert új fejezet kezdődik a magyar történelemben, és ennek szimbolikus nyitányát jelenti az ünnepélyes gyászszertartás, a szabadságért életüket áldozó forradalmárok emléke előtti tisztelgés. A ceremónia megrendezése is a közös gyász és újrakezdés szellemét kívánta kifejezni, ezért tartották fontosnak a szervezők, hogy ne csak a múlt tanúi, hanem a jövő letéteményesei is szót kapjanak a búcsúztatáson. Ez a nap egyszerre volt a gyász, a megrendülés, a felszabadulás és a bizakodás ünnepe. Mintha angyal szállt volna el az ország felett. Akkoriban úgy képzeltük, hogy június 16. örökre a nemzeti egység, a szabadság és a demokrácia, közös megálmodott jövőnk ünnepe lesz. 

Tovább

Az Orbán–Simicska-konfliktus 2015. februári kirobbanását követően a Fidesz másfél évtized alatt körültekintően felépített médiabirodalma összeomlott.

Tovább

Tovább

Azt gondoltam, hogy az én gyerekeim életében már nem fog előfordulni, hogy kisiskolás közösségeket a szülők politikai nézetei oszthatnak meg, jóvátehetetlenül. Ám tévedtem.

Tovább

Tovább

Valamikor a ’90-es évek elején a Rákoskeresztúri Köztemető 301-es parcellájának sírjai között sétáltam a gyerekeimmel, és az államszocialista diktatúráról meséltem nekik. A forradalom vezetőinek meggyilkolásáról, a börtönévekről, a bezártságról, a félelemről, a titkosrendőrségről, a besúgókról. A lányom egyszer csak megállt, rám nézett, és hangjában őszinte értetlenséggel megkérdezte: „Mama, de hát miért tűrtétek?” Ugyanezt a kérdést ugyanilyen értetlenül tettük fel mi is saját szüleinknek és nagyszüleinknek néhány évtizeddel korábban, amikor soha meg nem ismert nagyapámnak, nagyanyám kilenc testvérének, édesanyám közel száz meggyilkolt unokatestvérének sorsáról meséltek.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2020