Vásárhelyi Mária

1998. december 21-én, a Fidesz első uralkodásának első évében, a Napi Magyarország nevű, korabeli Fidesz-propagandalap főszerkesztője személyem és családom gyalázásnak szentelte az aznapi vezércikket (Eösszeköt, ami eösszeköt: a krokodilbőr, 1998. 12. 21). A gyalázkodás apropóját az adta, hogy néhány héttel korábban az Élet és Irodalomban megjelent egy írásom (Médiabuldózer, 1998. 12. 18.), amelyben a kormány médiapolitikáját kritizálva többek között szóvá tettem, hogy a rendkívül alacsony olvasottságú kormánylaphoz, a Napi Magyarországhoz, számolatlanul dőlnek az állami reklámmegrendelések. Merthogy a Fidesz-kormány már akkor is közpénzekből finanszírozta saját propagandamédiáját. A Napi Magyarországban megjelent írás vezérmotívuma valami olyasmi volt, hogyha valakinek – adott esetben nekem -–az apja „megcsókolta volna mindenkinek”, és „csak négy (valójában öt) év börtönbüntetést kapott egy olyan koncepciós perben, amelyben másokat felakasztottak”, és most „más bugyellárisából” – történetesen Soros Györgyéből – osztogat pénzeket, akkor az a valaki „maradjon csendbe”, „szégyellje magát”, ne kifogásolja, hogy a kormány mire költi a köz pénzét. A konklúzió pedig abban állt, hogy én – e sötét pedigré ellenére – azért kritizálom a regnáló hatalom működését, mert olyan vastag a bőr a képemen, mint a krokodilé, amelyből pedig közismerten cipőt készítenek. S minthogy a keresztényi szeretet már akkoriban is mélyen áthatotta a Fidesz által közpénzekből finanszírozott médiát, az írásban hemzsegtek a személyemre vonatkozó inszinuációk, az elmebetegtől a sunyin keresztül az csúszómászóig.

Tovább

Itt és most nem könnyű feladat Tarnói Gabira emlékezni, egyrészt mert még ma is nagyon hiányzik, másrészt mert végig olvasva az elmúlt évtizedben született emlékezéseket túlságosan nagy a kihívás. Mert éppen 10 éves a Tarnói-díj, ma este tizedszer adja át az ÉS szerkesztősége a zsűri által legjobbnak ítélt tényfeltáró cikk szerzőjének.

Tovább

„Öt napja van a miniszterelnöknek, (...) ha nincs válasz, akkor jöjjön, aminek jönnie kell…” – harsogta a mikrofonba január 5-én a legnagyobb szakszervezeti konföderáció, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke, Kordás László a Kossuth téri tüntetésen. Aminek pedig „jönnie kell”, az a szakszervezetek által hetek óta lebegtetett általános sztrájk. Pedig Kordás Lászlónál talán senki nem tudja jobban, hogy a sztrájkfenyegetés nem más, mint szemfényvesztés, amely – akarva-akaratlanul – nem szolgál más célt, mint hogy kifogja a szelet a felháborodott tömegek vitorlájából. Magyarországon ugyanis 2011 óta gyakorlatilag nem lehet sztrájkot szervezni, mivel a 2010-ben hatalomra került Fidesz–KDNP-kormány egyik legfontosabb teendőjének a munka törvénykönyve módosítását tartotta, aminek következményeként a munkavállalókat a közös érdekérvényesítés minden eszközétől megfosztotta. Így azután nem csoda, hogy a kormánypártok és az őket kiszolgáló propagandakommandó nemhogy megijedt volna, hanem gunyorosan és lekicsinylően hetek óta ezen a „fenyegetésen” köszörüli a nyelvét.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Április 8. óta az ellenzéki pártok egy része és választópolgárok sokasága a választás napján elkövetett választási csalásról beszél. Az informatikai rendszer működésképtelensége, a Választási Iroda honlapjának elérhetetlensége, a párhuzamosan futtatott szoftverek, az urnazárástól az eredmények ismertetéséig eltelt három és fél órás üresjárat, az ellenzéki pártokra leadott eltűnt szavazatok, a nemzetiségi lista körüli anomáliák mind-mind okot adnak arra, hogy gyanakodjunk, ám ezek együttvéve sem támasztják alá a központilag, tudatosan szervezett választási csalás vádját.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Egy 1999 tavaszán, a parlamenti képviselők körében készült közvélemény-kutatás arra az akkor még meglepőnek számító eredményre jutott, hogy a Fidesz parlamenti frakciójának tagjai ideológiai orientáció­jukat és értékrendjüket tekintve közelebb állónak érzik magukhoz a szélsőjobboldali MIÉP-et, mint a korabeli két demokratikus ellenzéki pártot, az MSZP-t és az SZDSZ-t. Míg a MIÉP csak minden ötödik, addig az SZDSZ a fideszes képviselők fele számára volt a legellenszenvesebb parlamenti párt. Amikor pedig a jobboldali kormánykoalíciót alkotó pártok – a Fidesz–FKGP–MDF–KDNP – együttes politikai rokonszenvindexeit vettük górcső alá, az derült ki, hogy a jobboldali koalíció képviselőinek több mint a fele számára elfogadható a MIÉP által képviselt világkép, minden ötödik kormánypárti képviselő pedig kifejezetten rokonszenvesnek találta Csurka István rasszista, antiszemita, hungarista nézeteit.

Tovább

2016 bizonyára a fordulat éveként vonul be a magyar sajtótörténetbe. Ez az év volt ugyanis, amikor a kormány – csekély réseket hagyva – újraépítette az állam tájékoztatási monopóliumát. Természetesen nem annak hagyományos XX. századi, nyílt formájában, hanem a modern diktatúrák gyakorlatában bevett leplezett módon.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

1998-ban, az első Fidesz-kormány hatalomra kerülését követően, az akkoriban Orbán Viktor miniszterelnök főtanácsadójaként tevékenykedő üzletasszony egyik első botrányt kiváltó lépése az volt, hogy a kormány megvonta az állami támogatás nagy részét a XX. századi történelem kutatásával foglalkozó két legszínvonalasabb tudományos intézménytől; az 56-os és a Politikatörténeti Intézettől. Az eredetileg a két intézet támogatására szánt összeget az akkor létrehozott, Schmidt Mária által irányított, XX. Századi Intézet alapítására csoportosította át a kormány.

Tovább

Ezt a beszédet – a szervezet vezetőinek felkérésére – a Magyar Újságírók Szövetségének az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésén mondtam volna el. Ám amikor a Népszabadság teljesen nyilvánvalóan politikai indíttatású kivégzésének napján a MÚOSZ elnöke azt nyilatkozta, hogy meggyőződése szerint a lapot nem politikai, hanem gazdasági okok miatt zárta be tulajdonosa, úgy döntöttem, hogy nem szeretnék részt venni és beszédet mondani a MÚOSZ ünnepségén. 

Tovább

Magyarországon a rendszerváltás kezdete óta összesen hat alkalommal került sor népszavazásra, a részvétel ezeken rendre alacsonyabb volt, mint az országgyűlési választásokon. Az éppen hatalmon lévő kormánypártok által kezdeményezett két népszavazás olyan szimbolikus témákat érintett, mint a NATO- és EU-csatlakozás, az ellenzék pedig saját pozícióinak megerősítése, többnyire a soron következő választások előjátékaként állt elő népszavazási javaslattal. Az esetek többségében tehát a népszavazások nem a feltett kérdésről szóltak, ami az évek során jelentősen erodálta az intézmény tekintélyét. A demokrácia züllésével párhuzamosan korhadt el a népszavazás intézménye is.

Tovább
Élet és Irodalom 2019