Fáy Miklós

(A Fesztiválzenekar Liszt-hangversenye – Müpa, szeptember 19.)

Még szerencse, hogy voltaképpen egyáltalán nem tetszett, ahogy a vendégművész Dejan Lazič az Esz-dúr zongoraversenyt játszotta. Mintha épp a lényeg tűnt volna el, az, amitől Liszt más, a formátum, a szélsőségek, hogy a legcsöndesebb, legintimebb pillanatokban is azt érzi az ember: Liszt nagy. Akkor is nagy, ha kicsi akar lenni, ahogy Chopin akkor is kicsi, ha nagy akar lenni. És ez nem jelent semmi továbbit, mélységet vagy szépséget, csak hogy dobbal nem lehet verebet fogni, meg verébbel sem lehet dobolni. Itt meg mintha épp erre tettek volna kísérletet, úgy játszani Lisztet, mintha Chopin volna, amitől szétzilálódik kissé a zongoraverseny.

Tovább

(The British Project – Deutsche Grammophon, 2021)

Aztán meghallgatom az új lemezén az első számot, Elgar Sospiri című, ötperces szimfonikus darabját, és mintha bokáig ragadnék a mézbe, olyan sűrű, olyan érzelmes, olyan kevéssé angol. Lehet, hogy nem is kell angolnak lennie, Elgar maga is machinált a címmel, először hegedűre és zongorára képzelte a darabot, és akkor még Soupir d’Amournak gondolta. Aztán meghangszerelte, és olaszra fordította a soupirt. De nem angolra. Akárhogy is, amikor átkeltem a mézfürdőn, nem arra gondoltam, hogy jaj, de kevéssé angol, nyilván azért, mert Mirga mégis litván, hanem hogy nyilván azért ennyire érzelmes, mert Mirga nő.

Tovább

(Magnificat/Jazznificat – Zeneakadémia, szeptember 6.)

Azért egy koncepcionális kérdést nem árt tisztázni: ez most Magnificat vagy tiszteletadás Bach előtt? Nem teljesen mindegy. A szöveget akarja Bach nyomán elmondani, vagy csak a Bach-zene ihletésére akar dzsesszelni? Ha az előbbiről van szó, akkor meglehetősen elhibázott a darab, már az induláskor is, amikor a lelkesedés és mennyei trombitaszó helyett besündörög az első tétel. Ha a második megoldás az érvényes, a Jóisten helyébe Bach ült, az ugyan kissé blaszfém megközelítés, és maga Bach biztosan nem helyeselné, de járható út.

Tovább

(Puccini: Tosca – Müpa, augusztus 29.)

Az idei nyár operailag a Toscák nyara volt, Salzburgban Netrebko, vele szemben indították Grazban Kristīne Opolaist Jonas Kaufmann-nal fölerősítve. Még toltak volna egyet rajta Bryn Terfellel, de ő beteg lett, így aztán a salzburgi Scarpia, Ludovic Tézier leutazott Grazba, hogy ott is teljesítse a kötelességét, és mindenki halálát okozza. Beindult vagy inkább egyre erősödik a világban az anti-Netrebko, aki tizenöt éve a csoda volt, a semmiből jött szépség és szép hang, azt most megpróbáljuk lepofozni arról a trónról, amit mi állítottunk neki. De miért? Min állunk bosszút?

Tovább

(Brahms. Piano Concertos – ECM, 2021)

Azon gondolkodom, ha valaki odaültetett volna a készülék elé, hogy hallgassam meg az új Schiff-lemezt, hittem volna-e neki. Már hogy ezen a lemezen Schiff András játszik. Talán igen, a sokszólamúság miatt, érezni, hogy olyan játszik, akinek Bach a legnagyobb. De ez Brahms esetében is jó közelítés, hiszen ő azt mondta, a XIX. század legnagyobb szellemi teljesítménye a Bach-összkiadás.

Tovább

(Orchestra del Maggio Musical Fiorentino – Müpa, augusztus 15.)

Hol az a másik akarat? Mert az látom, hogy Lorenzo Viotti elvacakol mindenféle másodlagos jelentőségű kérdéssel, hogy akkor most a harmadik tétel triójában a fagott kösse a hangokat vagy ne, de hogy ez az egész szimfónia honnét és hová tart, arról láthatóan és hallhatóan semmiféle elképzelése sincsen. Pedig azért ez egy kör, történet, vidám érzelmek ébredésétől hálaénekig. Majdnem ugyanoda érünk vissza, de közben történik egy és más. Vagy nem történik, mert ennyire békés és szelíd viharzenét életemben nem hallottam: valahol a harmadik határban eseget az eső, még jó, hogy nem onnét fúj a szél.

Tovább

(Baroque – Decca, 2021)

Közben lehet, hogy túlbonyolítom az egészet, nem azért van a B-dúr hegedűversenyből csak az Andante ott, mert így szép a világ, hanem mert mondjuk nem sikerült a két szélső tétel. Lehet, mert az egész lemez egy kicsit rövid, fért volna rá még zene. Meg az album koncepciója is mintha más lett volna, Vivaldi lett volna a töltelék, és Geminiani „La Folia” concerto grossója a fő szám. Talán sietni kellett, hiszen tavaly karácsony előtt készült a felvétel. Talán nem ért rá mindenki, hiszen az alkalomra verbuvált Benedetti Baroque Orchestra ismerős nevekből áll, olyanokból, akik más barokk zenekarok oszlopai, és a karácsonyi időkben oszlopok nélkül düledeztek az épületek.

Tovább

(Shostakovich: Symphonies – Deutsche Grammophon, 2021)

Furcsa, furcsa, nagyon furcsa szimfónia. Mintha Sosztakovics a maga képére formálta volna Mahler történetét, akinél a szívbajt diagnosztizálták, és egyszerre ráébredt, hogy épp a kilencedik szimfóniáját írja. Mivel úgyis dalciklus, gondolta, a sors átverhető, és nem hívta szimfóniának, hanem azt a címet adta neki, hogy Dal a földről. Csak hát utána mégis megírta a Kilencedik szimfóniát, és hiába próbálta egy újabb huszárvágással gyorsan megírni a Tizediket is, azt már nem tudta befejezni. Nagy a halál.

Tovább

(Verdi-gála – Margitszigeti színház, június 23.) 

Aztán benő az ember feje lágya, rájön, hogy jobb a kalács, mint a mazsola, és ha a nagy operaslágerek nincsenek a saját zenei környezetükben, akkor épp olyan slágerré válnak, mint a Homokóra vagy a Most múlik pontosan, kopnak, fáradnak, nem jelentenek semmit. Boldogság, ha olyan gálára jut el az ember, ahol nem a Brindisi (leánykori nevén a Pezsgőduett a Traviatából) a ráadás, és ahol összekötő számként nem játsszák el A végzet hatalma nyitányát. Bevallok mindent, csak ne üssön, és ne énekeljék el a Szabadságkórust.

Tovább

(Shostakovich: Symphonies 1, 14, 15 – Deutsche Grammophon, 2021)

Mintha azt mondaná Sosztakovics: ha rajtam múlna, ilyen zenét komponálnék, de a világ nem olyan, hogy ez lehessen a terméke. Peches vagy, kedves hallgató. Amúgy nem vagyunk peches hallgatók, mert szép a felvétel. Annyira szép, hogy nem is érti az ember, miképp szólhat ennyire telten, gazdagon, pontosan egy zenekar élőben, merthogy bostoni koncertekről van szó, élő felvételekről, Andris Nelsons vezényli a Boston Symphonyt.

Tovább

(Beethoven, Brahms: Violin Concertos – Canary, 2021)

Száguld a CD-n is, de nagyon élvezetesen száguld, az ember nem a rohanást érzékeli, csak a repülést, nincsenek többé-kevésbé lefogott hangok, minden nagyon artikulált, kerek, kifejező – csak gyors. Aki nem bírja ezt a tempót, annak jut alternatíva, készült egy klasszikusabb felfogású lemez is Abbado vezényletével – ez igazibbnak hat. Nemcsak Shaham miatt, de a számomra egyébként ismeretlen zenekar, a The Knights és a karmester Eric Jacobsen miatt is.

Tovább

(Vadim Repin és a Dohnányi Zenekar koncertje – Müpa, június 3.)

A nyitány maga a klasszikus „egy szódával elmegy” kategória, vagy mondhatni úgy is, ha Bernstein sztálinista lett volna, akkor talán ilyesmit ír, és akkor talán el is vezénylete volna, nyilván jobban, mint Hollerung a Dohnányi Zenekarral, de felfoghatjuk ezt a fair play egy érdekes esetének is. Nem nagy zene, de az előadás sem nagy, így aztán nem marad kétely az emberben, hogy valamit elmulasztott volna az elmúlt évtizedekben: ha eddig megvolt Colas Breugnon nélkül, akkor ezután is meglesz. Lehet mindenféle művészetikai kérdéseket feszegetni, hogy ha az előadó hisz a műben, akkor miért így játssza, ha nem hisz benne, akkor meg miért játssza egyáltalán, de talán ők sem ezért jöttek. Mi biztosan nem.

Tovább

(Bizet: Carmen – Margitszigeti Színház, június 25.)

Carmen csak egy a lányok közül, tetovált nő, nincs körülötte semmi romantikus, semmi ördögi, dohánygyári munkásnő, aki keresetét részint csempészettel, részint talán szexuális szolgáltatásokkal egészíti ki. A baj az, hogy ha carmentelenítik a Carment, akkor nem teljesen világos, hogy miről szól a történet. Talán Don Joséról, aki majdnem bele tud simulni a katonaság arctalanságába, pitypang a mezőn, akit mégis lelegel a bika. De milyen bika?

Tovább

(Wagner: Az istenek alkonya – közvetítés a Müpa honlapján, június 20.) 

2019-ben nem mondtuk ki, de érezhetően fáradt volt a produkció. Valamelyest újítottak is rajta, a vetítések nem mindig ugyanazok, mint a bemutató idején, de ki jár operába a videó miatt? Talán nagyobb probléma, hogy a karmester Fischer Ádámot kevésbé izgatta a feladat, mint évekkel korábban, nem mintha nem figyelt volna oda, egyszerűen csak ez neki már megvolt, más először végigcsónakázni a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig, mint hatodszorra. (Tudom, ez a Duna, nem a Rajna, de ez az ismerősebb.)

Tovább

(Im Abendrot – Deutsche Grammophon, 2021)

Goerne nagy, bőséges hang, bár ezt a stúdióban erősen megtámogatták, közel tették a mikrofont, úgy érzi magát a hallgató, mint Ady Endre Léda ajkai között. Lehet, hogy ettől valami közeli, bizalmas élményhez kellene jutnunk, nekem kicsit olyan, mintha a fülembe csámcsognának, még ha színvonalasan is. Goerne attól még Goerne, majdnem egyeduralkodó a műfajban, a hangja szépen zeng, amikor zenghet, amikor feljebb meg, nem kellemetlen a fejhangja sem. Közben van egy rossz szakasz, amikor kiürül, és akkor jön a régiekhez hasonlítgatás: úgy szól, mint Peter Schreier. 

Tovább

(Marta Argerich – The Legendary 1965 Recording – Warner, 2021)

A két lemez megjelenése között 53 év telt el, ez éppen olyan nagy szám, mint nyolcvanévesnek lenni, nem példátlan, de döbbenetes, és Argerich esetében szó sincs valamiféle megengedő félmosolyról, mint akár Horowitznál, hogy persze nem úgy játszik, mint valaha, de akkor is ő az, nagy idők nagy tanúja, nagy név vagy a jelenben élő múlt. A jelenben élő jelen.

Tovább

(Giordano: André Chénier – Erkel Színház, május 29.)

A bemutató nagy vesztese így számomra Sümegi Eszter, akinek pályája újabb szép pontja is lehetne Maddalena. Voltaképpen így is az, Sümegi most is  erős hangú, leénekli a csillagot is az égről, de mindig érzek nála valami rejtélyes fékezést is, minden megvan, csak az nincs, ami a mindenen is túl van, amire ez a minden szolgál, hogy az emberek hirtelen elővegyék a zsebkendőjüket, vagy csak örüljenek annak, hogy maszk van az arcukon, nem látszik, hogy bőgnek.

Tovább

(Csalog Gábor: Létbüfé – a BMC honlapján)

A kérdés tehát az, hogy mit ad hozzá Csalog Gábor Parti Nagy verseihez. Miért dalnak hallgassam, miért ne csak költeménynek. Mert annak is zenei, ahogy a költő mondja, kifejezetten zenei, halk zene, benned lüktet üteme, még az is fontos, hogy valami egy p vagy kettő. Meg a szavak is fontosak.

Tovább

(A Royal Philharmonic online koncertje a Bartók Fesztiválon, május 17.)

Azért ugyanígy már nem lehet legyinteni Brahms Negyedik szimfóniájára, pedig ugyanígy vagyunk kénytelenek. Csak hát mi mást lehet mondani, mint hogy ha egy karmesteren kifog a darab, akkor talán okosabban teszi, ha nem játssza, nem úgy van ez, hogy addig-addig kell próbálkozni, amíg meg nem jön az angyal, és megsúgja az előadónak, mi az, amit mindig elmulasztott. Petrenko elmulasztotta az egész szimfóniát.

Tovább

(Haydn: Stabat mater – a Kammerorchester Basel internetes koncertje a Bartók Fesztiválon, május 8.)

Nem akarok úgy tenni, mintha igazi, kőkemény Stabat mater-őrült volnék, de ha hallgattam a Haydn-változatot, akkor többnyire ez foglalkoztatott. Amit az ember sokszor érez Mozartnál és Beethovennél is, hogy a Jóisten mintha kissé kivonult volna a zenéből, átadta a terepet az embereknek, ne az én dicsőségemre figyeljetek, hanem a magatokéra, dicsőségre vagy megdicsőülésre, hogyan kell élni ahhoz, hogy az egésznek végül jó vége legyen. Haydn a miséiben még mintha a régebbi hagyományhoz tartozna, de a Stabat mater (ami egyébként korai műve) ezt az újabb világképet mutatja, egészséges, földi színek az arany helyett. És fekete.

Tovább
Élet és Irodalom 2021