Az Ezüskorra visszaemlékezését Vas e szavakkal zárta: „Ez az egyetlen irodalmi sajgásom nem gyakran jelentkezett szerencsére, és aztán sohasem tartott sokáig.” A 80-as évek második felében írta ezt. Talán éppen 1987 januárjában, Szigligeten. Kizárt, hogy az Örley Kör ne okozott volna újabb „irodalmi sajgást”. Egyébként nem szidta volna olyan hevesen.

„Hiszen a Kukorelly nem is költő!”, emelte fel a hangját, ami az indokolatlan szenvedélytől egészen elvékonyodott, majd az Örley Kör többi költőjére is kiöntötte a mérgét. Egymás szavába vágva folyt a vita, lesajnáló szavak is elhangzottak. Mire egy hang mindenkit elnémított: „Ha ezt nem vonod vissza, följelentelek a magyar polgári bíróságon!” Ottlik volt ez. Mintha lett volna „magyar polgári bíróság”! Ottlik mindenestre védeni kezdte Kukorellyt. Pontosabban, mert nem hiszem, hogy sokat olvasott volna tőle, az Örley Kört. Majd pedig, hogy kijelentésének nyomatékot adjon, tenyerével hatalmasat csapott az asztalra. Erre azután mindenki elcsendesedett. Vas indignált arckifejezéssel ült. Talán újabb hullámcsapása volt ez annak, amit két évtizeddel korábban már felpanaszolt A félbeszakadt nyomozásban: a hozzá képest progresszív költők szemében ő és társai „a Hivatal védelmének kellemetlen látszatába – és annál kellemetlenebb, mivel csak látszatába – kerültünk.” A hivatalosság látszata alighanem régóta bánthatta – és, ha nem is fogalmazódott meg, a zsigereiben érezhette, hogy ez mégsem volt teljesen látszat, és hogy talán ezért sem hívták meg az Örley Körbe.

Szex. Nem tudom, pontosan mit jelent a szó. Bajban lennék, ha szabatos meghatározását kellene adnom. A testhez nyilvánvalóan köze van, ez nem kétséges. Ám hogy a test hol ér véget, abban már bizonytalan vagyok. Így azután abban is, hogy mi az, amit szexnek mondhatok, és mi az, amit már nem. Egy analógiához folyamodva: amikor elpirulok, akkor az arcom, vagyis a testem pirul el. De az oka egyáltalán nem testi. Jobb híján azt mondanám, hogy lelki – ha ugyan tudnám, mi a lélek. S akkor egyből az is kérdéses, hogy a lélek hol válik el a testtől, hol húzódnak a határai. Ha egyáltalán vannak határai, s nem eleve a végtelennel, a határtalannal érintkezik. És a test? Az meg a végtelen kozmosszal, a határtalan űrrel, ami itt kezdődik, a bőröm felszínén. Sőt már a bőröm alatt is ott van. Ám ha a párhuzamosok állítólag a végtelenben találkoznak, akkor a lélek és a test is valahol egybe kell hogy olvadjon. Valahol a távolban. Vagy esetleg a közelben. Vagy még annál is közelebb. Itt, bennem. A bőröm alatti sötétségben.

Péter Ágnes: William Blake illusztrációi a Jób könyvéhez. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2017, 321 oldal, 3300 Ft

A kötet második részében a szerző egy konkrét művet elemez: a Jób könyvéhez készült sorozatot. Blake közel négy évtizeden át megszállottan foglalkozott ezzel a könyvvel, amelyet saját vízióinak megfelelően alaposan átértelmezett és azt a saját mitológiájához igazította. Péter Ágnes képről képre halad előre, s úgy tárja fel és értelmezi a képek egyes elemeit, hogy közben Blake teljes életművét szem előtt tartja. Nem hiszem, hogy van bárki Magyarországon, aki olyan behatóan ismerné Blake-et, mint ő: hatalmas háttértudása van, amely nemcsak Blake-re, hanem az egész romantikára is kiterjed. Aki követi őt a Jób könyvéhez készült képek beható elemzéseiben, az nemcsak a sorozatot ismerheti meg, hanem a teljes életművet is. S ezen túlmenően nemcsak Blake-hez kerül közel, hanem ahhoz a szellemi háttérhez is, amelyből Blake kinőtt.

Balassi Műfordítói Nagydíjat alapított a Külgazdasági és Külügyminisztérium – Balassi Intézet 2017-ben. Első alkalommal szeptember 28-án, a műfordítók világnapjához kapcsolódva adták át a díjat. Az elismerést Adan Kovacsics spanyol műfordító kapta fordítói életművéért, amely mintegy ötven könyvet ölel fel.

(Soós Tamás: Árnyékban. Fészek Klub, október 3–20.)

Az ÉS könyve áprilisban - Nádas Péter: Világló részletek. Emléklapok egy elbeszélő életéből I–II., Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017. 611+596 oldal,7999 Ft

„Mit csinál az ember, ez egy, ebből nyilvánosság előtt mit hajlandó bevallani, ez már kettő, s a közvélekedés szerint valójában miként is kéne viselkednie, ami a harmadik. A rideg valóság, a látszat és a szándék szent hármasa. Még arra a borús nyári délutánra is emlékszem, amikor elhatároztam, hogy egész felnőtt életemben ezzel a kétarcúsággal vagy inkább háromarcúsággal fogok foglalkozni.” S ezt követi a fogadalom: „Mindent, de mindent meg fogok írni, amit az emberek elhallgatnak egymás elől.” Hat évtized elteltével a Világló részletekkel e kamaszkori fogadalomnak tett eleget. Mindent persze nem írt meg, sőt, könyve vége felé maga mondja, hogy egyszer majd megírja, mi mindent temetett be az omlás, amely véget vetett a gyerekkorának. De azért így is sok mindent megírt: a két szülői ág történetét, a XIX. század elejétől, ameddig visszakövethetők; az ostromot, amelynek csecsemőként, majd cseperedő kisgyerekként nemcsak elszenvedője volt, hanem az érzékeire hagyatkozó pontos megfigyelője is; a családtagok önáltató hazugságait, amelyek elválaszthatatlanok voltak a párt belső hisztériájától és neurózisától, s az ennek jegyében elkövetett gyilkosságoktól; a fasiszta internáló- és koncentrációs táborokat, amelyek áldozatai és tettesei különböztek ugyan, de nem tudtak úgy meghalni, hogy csoporttudatukat ne egyformán örökítették volna tovább a későbbi generációkra; az anyát és az apát, akik látványosan rokkantak bele abba, hogy erejüket meghaladó súlyt vettek magukra. És megírta 1956-ot is, az utolsó európai forradalmat, amely végkép látványossá tette nemcsak az önkényuralmat, hanem a köztársaság és a demokrácia gyengeségeit is.

Hány arca van Ország Lilinek? Elég sok ahhoz, hogy képeit nézve őt magát ne tudjam magamban egyetlen arcként rögzíteni. Látok egy arcot a negyvenes, ötvenes években, egy másik tűnik fel a hatvanas években, és a hetvenes évekbeli arcai is különbözőek. Életmű kiállításán mégsem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy engem mégis egyetlen célirányos tekintet figyel. Amely, ha figyelni kezdem, megint sokfelé hasad. Nem akarom hát az „egység” képzetét ráerőszakolni. Inkább töredékes maradok, és az ábécé mentén lépek be ebbe a labirintusfestészetbe.  

(Böröcz András: Profound Objects, Pavel Zoubok Gallery,  New York, 2016. június 25-ig)

Jeff Koons hatvanadik születésnapját 2015-ben nem meglepetés-partival ünnepelték. Ellenkezőleg, a művészeti világ már jóelőre hangos volt az előkészületektől, s maga Koons is mindent megtett, hogy ez a nap ne maradjon visszhangtalan. Az ünnep legmegfelelőbb formájának pedig egy több mint egy éven át tartó retrospektív kiállítás bizonyult. S hogy a helyszín se legyen meglepetés, ugyancsak jóelőre három megfelelő helyszínt is találtak hozzá. A kiállítást elsőként a New York-i Whitney Museum of American Art fogadta be (2014. június 27. - október 19.), ezt követően a párizsi Centre Pompidou (2014. november 26. – 2015. április 27.), majd befejezésként a bilbaói Guggenheim Museum (2015. június 5. – szeptember 27.). 

Amíg éltek, nem hitték volna, hogy később minden lépésüket megpróbálják majd rekonstruálni. Fél évezred alatt mindent följegyeztek róluk; talán még olyasmit is, ami pedig nem is esett meg velük, s amin ők csodálkoznának a legjobban. Egyvalamiről azonban eddig senki nem írt: a kettejük találkozásáról. Pedig ennél fontosabb esemény kevés akadt az életükben. Mégis, e találkozást néma csend övezi a művészettörténetben. Ami érthető: nincsen rá semmilyen adat. Ám ez önmagában nem cáfolja, hogy találkoztak volna. Mert igenis találkozniuk kellett – amire persze csak közvetett bizonyítékok hozhatók fel. Ezek ereje pedig meggyőzőbb, mint az a néma csend, ami a közvetlen bizonyítékok hiányát övezi. (Szentkuthy Miklós volt az egyetlen, aki fölvetette kettejük találkozásának lehetőségét, Saturnus fia című regényes Dürer-életrajzában (1966); könyve azonban olyan sok „regényes” elemmel van teletűzdelve, hogy a lehetséges találkozó ettől végképp a képzelődés világába lett száműzve.)

Akkor ismerkedtünk meg, amikor a nevét Magyarországon még alig ismerték: 1982-ben. Budapesten járt Tankred Dorst, akinek Merlin című könyvét ő fordította magyarra. A Dorst tiszteletére adott egyik összejövetelen találkoztunk először, a Vörösmarty téri PEN Klubban. Feltűnt, hogy mindig úgy helyezkedett, hogy lehetőleg a háttérbe kerüljön, de azért bármikor előléphessen. 

Amikor olvastam a hírt, hogy 2013 novemberében New Yorkban a Christie’s aukcióján alig hatpercnyi licitálás után 142,4 millió dollárra szökött fel Francis Bacon egy festményének az ára, azonnal Bacon sokszor lefényképezett műterme jutott eszembe, a művészettörténetnek e legzsúfoltabb, legáttekinthetetlenebb, sokak szerint legrendetlenebb műterme. 

(Körösényi Tamás: A művészet él! Retrospektív kiállítás, Műcsarnok, 2013. június 13–szeptember 8.)

(Fehér László Ellenfényben című kiállítása június 15-ig látható a Társalgó Galériában. Számunk grafikáit a kiállítás anyagából válogattuk.) 

Két szempár. Két tekintet. Nézem őket – most, jelen időben, noha régebben történt –, áthatóan, ők azonban már nem reagálnak a pillantásomra. Elnéznek mellettem. Túlnéznek rajtam. Vagy átnéznek. Bárhogyan figyelem is őket, nyilvánvaló, hogy elenyésző pont vagyok számukra. Egy senki. Ahonnan néztek rám, ott más törvényeknek engedelmeskedik a látás (vagy az ottani látás maga a törvény?); és ahová néztek, ott sincsen egyelőre semmi keresnivalóm. Az egyikőjük még nem ismerte az Ént, a másik már nem ismerte. Az öntudat, amely nélkül a létezésemet elképzelni sem tudom, számukra elenyészően mellékes volt. Én képtelen vagyok elgondolni olyan állapotot – akár a halál utánit is –, hogy ne rendelkezzem valamiféle én-tudattal. Számukra viszont ez lehetett a legtermészetesebb.