Ketten egy új könyvről – Reményi József Tamás: Mindig volt egy szigetem. Darvasi Ferenc életútinterjúja. Cser Kiadó, Budapest, 2023, 288 oldal, 4995 Ft

Sokat gondolkodtam, lehet-e Reményi imperatívuszát követve, istent-embert feledve csak a szöveget faggatni e könyv esetében – de alighanem a kötetbe szívét-lelkét beletevő Darvasi Ferenc erőfeszítéseit is anullálnánk, ha nem próbálnánk meg –, mert az életpályán és korképen túl az is érdekes, mindez hogy bontakozik ki. Az alapvetően kronologikus csapásvonalon meginduló, de attól el-elcsatangoló beszélgetés gördülékenységét az adja, hogy jó érzékkel elegyít egyénit és kollektívet, anekdotát és tényt, szuggesztív mivoltát pedig az adja, hogy mindvégig érezni a történetek mögötti erős érzelmeket: hogy itt az irodalom élet-halál kérdés.

► Lina Meruane: Vakfolt. Fordította Báder Petra. Sonora Kiadó, Siklós, 2022, 215 oldal, 5590 Ft

A kötet három része közül az első a legrövidebb: Meruane itt a 2019-ben indult, brutális rendőri erőszakkal (és tényleg kiemelten sok komoly szemsérülés árán) lefojtott chilei tüntetések kapcsán beszél a politikailag motivált „szemgyilkosságok” világtörténetéről – a túlságosan jól ismert, leegyszerűsítő ultrabalos elméleti keret és a rögeszmés ismételgetés ugyanakkor néhol szájbarágóssá teszi a szöveget. Jóval érdekesebb a leghosszabb, középső rész, mely a vak irodalom rendhagyó lajstromát adja.

Az ÉS könyve májusban – Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete. Fordította Bognár Róbert. Park Könyvkiadó, Budapest, 2022, 464 oldal, 3999 Ft

Az emberek legtitkosabb emlékezetének két ősforrása van, s mindkettőre fény derül, még mielőtt belevághatnánk a történetbe: az egyik az ajánlásban szereplő mali Yambo Ouologuem élettörténete, aki 1968-as Renaudot-díja után kevéssel visszavonult hazájába és abbahagyta az írást (pedig 2017-ig élt!), a másik pedig a mottót adó Bolaño-klasszikus, a Vad nyomozók, melyből Sarr a szüzsén kívül könyve címét is kölcsönözte.

Ouologuem  tragédiája a posztmodern utánból visszanézve egészen döbbenetes: miután az írót az új Léopold Senghorként ünnepelték a Mali történetének hét évszázadát magába sűrítő mitikus műve, a Le devoir de violence miatt, Graham Greene beperelte, mert néhány mondatot szó szerint átvett az It's a Battlefield című regényéből – a regényt pedig az intertextualitás konstatálása helyett plágium miatt betiltották Franciaországban, majd faji és politikai színezetet sem nélkülöző meghurcoló kampány indult a szerző ellen.

► Ketten egy új könyvről – Lapis József: Elég. Közelítések a kortárs irodalomkritikához. Alföld – Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2022, 391 oldal, 3000 Ft

A kötet első harmadát alkotó metakritikai fejezetet követően ugyanis Lapis bőséges termékmintával szolgál kritikusi ténykedése gyakorlatáról, az első tabu pedig, ami megdől vele kapcsolatban, a szelídsége. „Izgalmas és fontos midcult szövegről van szó” (97.) darálja smoothie-vá a midcultságra aligha vágyó Krusovszky Dénes szívét; „Az új könyv kevésbé gazdagítja, mint… gyarapítja Hevesi Judit életművét” (127.), semmisíti meg a Holnap ne gyerét; „az új kötet, érzésem szerint, nem lépett igazán nagyot az önálló és sajátszerű megszólalásmód kidolgozásának útján”, sopánkodik Fehér Renátó Garázsmenetén. Akkor hát mégsem a mindenki által kedvelt sárospataki remetével volna dolgunk, hanem a sajátjai által imádott, bíráltjai által rettegett Bem apóval?

Baráth Katalin: A történetírás terhe. A magyar historiográfia rendhagyó története. Kijárat Kiadó, Budapest, 2021, 272 oldal, 3100 Ft

Az eltérő hozzáállás (a nagyon gyakorlatias, de kevéssé önreflexív történészi, és az elméletben néha egészen elvesző irodalmári) miatt igen kevesen művelik párhuzamosan a történészi és irodalmi pályát mifelénk (legnagyobb hatásfokkal talán Kisantal Tamás), az pedig, hogy valaki egyszerre legyen kanonikus zsáneríró és céhbeli történész, finoman szólva sincs a hazai történettudomány struktúrájába kódolva. Hogy e struktúra mennyire erős, arról ugyanakkor mindennél jobban tanúskodik, hogy bár ez a csodálatos hibrid létezik, Baráth Katalin legújabb, már címében is White-ot idéző historiográfiai kötetének fülszövegéből egyáltalán nem szerzünk tudomást arról, hogy szerzőnk a Dávid Veron-sorozat, az Arkangyal éjjel vagy az Afázia írója. Vajon mi lehet ennek az oka? A történettudomány komolyságfétise? A szerző vágya, hogy könyvét kizárólag szaktudósi minőségében olvassák? Esetleg ezek valamilyen arányú elegye?

Gulyás Adrienn–Mudriczki Ju­dit–Sepsi Enikő–Horváth Géza (szerk.): Klasszikus művek újrafordítása. Károli Gáspár Református Egyetem–L’Harmattan Kiadó, Bu­­da­­pest, 2021, 296 oldal, 3290 Ft

A Károli Könyvek sorozatában most egy különösen igényes, színvonalas, széles merítésű és talán leginkább: gyakorlatias összeállítás jelent meg Klasszikus művek újrafordítása címen. Igényes, mert ennyire általános címe általában a szélsőségesen eklektikus tanulmányköteteknek vagy Festschrifteknek van, ez a kötet ugyanakkor címéhez majdnem teljesen hű (na jó, a Ki érti a csajokat? azért távol áll a klasszikustól, de ennek hasznáról később), alaposan szerkesztett és tagolt, s nem utolsósorban olvasóbarát: mindvégig ügyel arra, hogy ne merüljön alá a szakzsargonba és a lényegtelen részkérdésekbe. Színvonalas, mert ha egy műfordítás témájú kötetben olyanok vonulnak föl, mint Nádasdy Ádám, Márton László, Ádám Péter vagy épp Kappanyos András, nyugodt szívvel pakolhatjuk a kosarunkba a kötetet: jó lesz nekünk. Széles merítésű, s nemcsak azért, mert a Beowulftól Shakespeare-en át Asimovig jut (cáfolva azt a tézist, hogy a klasszikus státuszt csak magasirodalmi alkotás kaphat), és próza-, dráma-, líra- és filozófiai esszéfordítást is elemez, hanem azért is, mert a fordítás számtalan definíciójával, értelmezésével dolgozik.

Julija Jakovleva: Jön a vadász, meglátja. Fordította Iván Ildikó. Helikon Kiadó, Budapest, 2021, 416 oldal, 3999 Ft

Hogy mennyire megváltoztak az olvasói magatartások az eltelt időben, arra épp az orosz krimi magyarországi sorsa mutat rá. Mikor 2016-ban interjút készítettem M. Nagy Miklóssal („Istenem, jöjjön már valami posztmodern trükk”, Kalligram, 2016/11.), úgy fogalmazott, hogy míg korábban az volt az általános tapasztalat, hogy „a lektűrre vevő olvasóink nem orosz szerzőket szeretnének olvasni, az orosz irodalomra vevők meg nem lektűrt, hanem klasszikus magasirodalmat”, azóta különböző kiadóknál sorozatban jönnek ki Lukjanyenko és Glukhovsky, Akunyin és Marinyina kötetei – az orosz sci-fi és krimi tehát mintha megérkezőben lenne az elmúlt évtizedekben a magyar olvasóhoz. Ebbe a sorba próbál belépni a szentpétervári illetőségű, Norvégiában élő (és már norvégul is író!) Julija Jakovleva (vajon mért nem Jakovljeva?), aki a századelő cári Oroszországát helyszínéül választó Akunyinnal és a kilencvenes-kétezres évekbe kalauzoló Marinyinával szemben a harmincas évek Leningrádját választja Zajcev-trilógiája regényidejéül.

Jorge Luis Borges: A végtelen élet­rajza. Összegyűjtött esszék. Összeállította és a szöveget gondozta Scholz László. Fordította Bog­lár Lajos et al. Jelenkor Kiadó, Bu­da­pest, 2021, 644 oldal, 5999 Ft

Mindezzel talán már sejttettem, miért is olyan lenyűgöző a borgesi esszéisztika: mert nem ragad bele az „itt és most”-ba, hanem a téridő teljességében ugrálva ostromol örök, el nem évülő kérdéseket, s fedez fel mások számára láthatatlan párhuzamokat vagy épp ellentmondásokat a középkori Kína, Coleridge Angliája és kora Argentínája közt. Ennek eredményeképp, bár írásai szinte végig tüntetőleg távol maradnak az aktualitástól (egészen fura érzés, mikor korabeli filmeket kritizál vagy Párizs felszabadításáról beszél), őket olvasva mégsem érezzük a könyvtárak és letűnt századok dohszagát – pedig kedvenc szerzői közül sokat (De Quinceyt, Chestertont, Groussac-ot, Swedenborgot) ma már csak azért ismerünk, mert ő visszatérően és elismerősen szól róluk.

Vida Kamilla: Konstruktív bizalmatlansági indítvány. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 69 oldal, 1999 Ft

Amellett, hogy nemzedéke tán legnagyobb tehetsége, a még mindig csak 24 esztendős Vida Kamilla a magyar irodalom egyik legüdítőbb jelensége: bátorságával, vitalitásával, határozott, karcos hangjával valószínűleg ő az egyedüli költő, aki bármikor rá tudna beszélni egy forradalomra. Első, régen várt kötete, a Konstruktív bizalmatlansági indítvány ugyanakkor inkább egy pohár szénsavmentesre fáradt kézműves sörre hasonlít: egyedinek készült, de ipari lett – és már egyáltalán nem akar rábeszélni egy forradalomra.

Michel Houellebecq: Intervenciók 2020. Fordította Tótfalusi Ágnes. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 350 oldal, 4699 Ft

Pedig ha az ember esszét ír – mint e kötet nagy részében Michel Houellebecq – veretes hagyományok biztatják arra, hogy nyugodtan legyen „hülye”. Már maga a műfajalapítónak tartott Montaigne is teljes nyugalommal jelenti ki, „ha tudatlanságon érnek, nekem ugyan nem ártanak”, a következetlenség, egyenetlenség és őszintétlenség pedig a teoretikusok szerint alapvető feltétele annak, hogy az ember jó esszét írjon. Mihail Epstejn szerint „a jó esszéista nem teljesen őszinte ember, [és] nem túl következetes gondolkodó”, de, ahogy Gyergyai Albert fogalmaz, „mindig szabad (…) kötetlen és megfoghatatlan” – amire szüksége is van, lévén az esszé maga a folyamatos határátlépés, bolyongás, műfajközi mozgás.

Mario Bellatin: Jacobo, a mutáns. Fordította Miklós Laura. Sonora Kiadó, Siklós, 2021, 152 oldal, 2400 Ft

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a tavaly hatvanéves mexikói-perui Mario Bellatin a kortárs latin-amerikai irodalom egyik legnagyobb trollja. Hosszas interjúkban ecseteli kedvenc szerzője, Shiki Nagaoka kiválóságát, és fotókkal ellátott (!) könyvet is ír róla – miközben Shiki Nagaoka természetesen nem létezik. Esszét ír az argentin La Naciónba Kavabata Jaszunari tiszteletére – melynek minden egyes mondatát a saját műveiről szóló kritikákból vágja ki. Egy irodalmi fesztiválra pedig, melynek központi témája a jelenlét, egy álruhába bújtatott, csuklyás argentin írót küld maga helyett, akit aztán messengeren instruál. És ez még csak néhány példa Báder Petra úttörő bellatinológiai kutatásaiból (Mario Bellatin: szövegen innen és túl, 1749.hu, 2020. december16.) – a sort ugyanis még hosszan lehetne folytatni.

Dekameron projekt. 29 új novella a járvány idejéből. Közreadja a New York Times Magazine. Fordította Báder Petra et al. Athe­naeum Kiadó, Budapest, 2021, 324 oldal, 4499 Ft

A magyar olvasó mindük közül Margaret Atwoodot ismeri legjobban, akinek lassan egész életműve elérhetővé válik a Jelenkor Kiadónak köszönhetően, de az ír Colm Tóibin és a Park, illetve az olasz Paolo Giordano és az Európa Könyvkiadó neve is szépen összefonódott az utóbbi években. A többiek között is vannak nemzetközileg is erős nevek (Leila Slimani például Goncourt-, Mia Couto pedig Camões-díjas), vagy olyanok, akiknek emlékszünk egy-egy művére (például David Mitchell Felhőatlaszára), de a többségük a magyar olvasó számára egyelőre elvész a világirodalom végtelen óceánjában.

Ne legyünk persze negatívak: a világirodalom óceánjában elveszni ugyanis csak akkor lehet, ha valahogy belekerültünk. Márpedig ismerve, milyen elenyésző százalékban adnak ki az Egyesült Államokban fordításirodalmat, egyáltalán nem evidens, hogy nem csak a tágas amerikai beltengerben pancsikolunk: a szerzők felének egyáltalán nincs amerikai állampolgársága, és akiknek van, azok között is sok a kettős identitású (nigériai, marokkói, szerb, iráni, stb. gyökerű). Mindez ugyanakkor rögtön érthetővé válik, ha a kiadás kontextusában nézzük a névsort: nagyon erős ugyanis a kötet – multikultiságot és kidekázott kiegyensúlyozottságot szinte előíró – New York-isága, kötődése a városhoz és a Times-hoz.

Andrej Nikolaidis: A magyar mon­­dat / Homo Sucker: Az apoka­lip­szis poétikája. Fordította Rajsli Eme­se és Jódal Kálmán. Gondolat Kiadó, Budapest, 2020, 301 oldal, 3400 Ft

A Nikolaidis-prózában (melyet e kötetben A magyar mondat képvisel) lejáróban lévő szavatosságú, magukat alkoholba pácolva tartósító férfiak (legtöbbször maguk is írók) próbálnak valami nyugat-európai mércével is értelmezhető cselekedetet véghez vinni, de aztán legyőzi őket saját és társadalmuk melankóliája. Ekkor általában a közelgő apokalipszist kezdik várni, idővel azonban rájönnek, hogy az csak azért nem jön, mert már mindig is itt volt. Ezt felismerve rendszerint kinyitnak egy single malt whiskeyt vagy esszéisztikus eszmefuttatásba kezdenek, esetleg mindkettő. És így tovább, ad infinitum. Játszódik Ulcinjban, a szerző lakhelyén, privát Comalájában (Rulfo) vagy Topekájában (Lerner), Montenegró és Albánia határán, valamikor a XII–XXI. század közt.

Csordás László: Bezárkózás vagy határátlépés? Tanulmányok, esszék, kritikák. Napkút Kiadó, Bu­da­pest, 2020, 236 oldal, 2490 Ft

Ez a „kint is vagyok, bent is vagyok” állapot az, ami Csordás mindkét eddig megjelent kötetét jellemzi: minden megilletődöttség nélkül rendezi egymás mellé a kárpátaljai irodalom közelmúltját, kedvenc erdélyi szerzőit és a magyar irodalom olyan, egymással ritkán egy platformra kerülő alakjait, mint Krusovszky Dénes és Oláh András. Nem arról van szó persze, hogy Csordás határtalanul kalandozna a tágan vett magyar irodalomban (ahhoz túl erős a határtudata) – inkább arról, hogy bizonyos határvonalak, amelyeket idehaza kevesen ugranak át (népi – [poszt]posztmodern), kívülről könnyebben átléphetőek.

J. M. Coetzee: Fogaskerekek. Fordította Szieberth Ádám. Athae­neum Kiadó, Budapest, 2020, 382 oldal, 4499 Ft 

Noha az eredeti kiadás borítóján található alcím (Literary Essays 2000-2005) egyértelműen fogalmaz, a magyar változat már kicsit homályosabb: címlapja „kritikai írásokról” beszél, a hátlap pedig egyaránt említ „irodalmi esszét”, „kritikát” és „tanulmányt”. Bár ez elsőre kissé következetlennek tűnhet, könnyen magyarázhatná a rendelésre dolgozó irodalmárok életvitele, akik hol kritikát, hol évfordulós esszét, hol meg szaktanulmányt írnak; Coetzee esetében ugyanakkor ez a kevertség nem a kötet, hanem az egyes írások szintjén jelentkezik. Szövegei alig különböznek egymástól (hátra kellett lapoznom, melyik jelent meg előszóként, és melyik szimpla esszéként), mások hasonló írásaitól ugyanakkor több ponton is. Pedig nem állítanám, hogy Coetzee felforgatná a műfaji konvenciókat – inkább a komponensek kombinációja és arányai szokatlanok. Azt speciel nem mondanám, hogy tanulmányokkal van dolgunk, azt viszont igen, hogy az írások jobbára az íróportré, a pályakép, az irodalmi és fordításkritika kevercsét adják – ezek együttes jelenlétére pedig még életrajz esetében is ritkán van példa, nemhogy egy mezei esszében.

Nick Hornby: Olyan, mint te. Fordította M. Nagy Mikós. Helikon Kiadó, Budapest, 2020, 380 oldal, 3299 Ft

Az Olyan, mint te alapszituációja meglehetősen szokatlan: egy huszonkét éves, a felnövést mindenféle részmunkákkal halogató, DJ-karrierről álmodó, munkáscsaládból származó fekete fiú, Joseph, és egy nála húsz évvel idősebb, válás után helyét kereső, kétgyerekes angoltanárnő, Lucy egymásra talál. Hornby leginkább arra keresi a választ, nyerhet-e a szerelem a szociológusok oddsaival szemben, ezt pedig logikusan tágítja odáig, mennyire érintkeznek a társadalom térben együtt élő tagjai egymással – vagyis van-e kitekintésünk saját buborékjainkból. Ezek izgalmas és aktuális kérdések a Brexit idején (merthogy a könyv javarészt 2016-ban játszódik – de ennek jelentőségéről később), amikor egy társadalom egy kardinális kérdéssel kapcsolatban ilyen látványosan szakad ketté, érdemes megvizsgálni, hol vannak, és milyen mélyek is a törésvonalak.