Tóth B. Judit

Janó fölordít: téged le kellett volna gurítani a Taigetoszról, Jocó. Sok degenerált kommunista meg zsidó! Kibelezném mindet!

Janótól félek. Túl sok ragasztót kentem, hullámzik a papír, rossz lelkiismeretem nőttön-nő. Érzem, hogy itt van a meós. (Apám érezte meg így az ellenőröket a buszon.) Jön a márkás farmerében, a pánt nélküli fehér blúzában. Ismeretlen erők védik a portól. Filoména átlibeg a műhelyen. Jocót is megdicséri. Filoména fehér virágszirom.

Itt felejtettek a Táltos utcában. Nyilván, mert lassú vagyok. Odaát a Sárga úton folyton pánikban van a csapat. Mindig számolnak. Hány dobozt termeltek, a dobozban hány darab van, mennyit kell legyártani, hogy túlteljesítsék a normát, és akkor mennyivel keresnek többet. Számolnak, ha cigizni mennek, reggeliznek, mikor nincs munka. Kihallom mindenfelől a beszélgetésekből a számokat. Elmondják, mi mindennel jártak jól, mennyi arany ékszert sikerült leszedniük hozzátartozójukról, mielőtt eltemették. A Sárga út a számok birodalma. Mikor először átjöttünk a Táltosba, mintha kisütött volna a nap. Pedig sötét volt még, csak a rádió szólt.

Tovább

Irigylem anyut, hogy mindig fekszik, van rá ürügye.  Az egyensúlyérzékével történt valami. Olvas és elmélkedik. Sokat nézi a tengert az ablakon keresztül. Azt képzeli, hogy ott van a tenger.

Néha azért föllázad. Rossz ez így, hogy mindig ágyban vagyok! Nem hiszem. Csinálok neki káposztás tésztát, de igazában az a jó, amikor becsukom az ablakokat, és behúzom a függönyöket, és lefekszem mellé.

Még egy kicsit pötyörgök a gépben, aztán jövök, mondom. Várlak, bólogat, és besüt a nap a szobába. Szép az anyám. Öregen még szebb, mint volt gyerekkoromban. Könnyű, mint a lehelet. De nem igaz. Kiskoromban gyönyörű volt az anyám, nem tudtam elkülöníteni kicsi orrát, széles járomcsontját, sötét Ráhel-szemét, csak egy folt volt az arca, egy mindennél ismerősebb mélység kútjából előragyogó. Rajongtam érte, pedig többnyire nem nézett a szemembe, és soha nem vett a karjába. Másnak se engedte. Ragaszkodott a Pikler-módszerhez.

Tovább

Leülök a gép elé, pofozgatom a félresikerült novellámat. Nagyanyám horgolt függönyei csak két ablaktáblát takarnak, a középsőn kilátok a kertre, a hó alól kikandikáló buja zöld fűre. Anyám barátnője szerint kitárulkozó és magamutogató vagyok. Mármint az írásaimban. Megszentségtelenítek mindenkit ahelyett, hogy vigaszt nyújtanék például anyámnak. Mamut szerint a Jelenések könyvét kéne olvasnom, és verseket írnom a végítéletről. Mindezt múlt vasárnap vágta hozzám, azóta nem veszem föl a vonalas telefont, hátha ő az.

Tovább

(Gyökereim) Ha kiskoromban veszekedtünk az anyuval, úgy látta, a nyilas nagyapámra hasonlítok, az apai nagyapámra, aki Dél-Amerikába szökött. Én voltam a gonosz. Én voltam a felelős anyámért, ahogy fuldokolt, ahogy dobálta le magáról a ruhát, hogy legalább a bőre lélegezzen.

Meg kéne keresnem azt a régi mozit, ami fölött anyám éldegélt gyerekként negyvennégy telén. Copfos, elálló fülű kislány. Viszonylag könnyen megszokik mindent.

A kislány nyeli a szalonnát, amit titokban kapott. Már kipukkad a hasa.  Titokban minden kisnyilas őt eteti. Talán, mert segített fölcipelni az emeletre a székeket a moziból. Éjszaka van. Az irodában petróleumlámpa ég. A kislány az elsötétített ablakok mögött is érzi, hogy telihold van. Aludna inkább. De hát ez a félelmes úr a főnök. Az apja is lehetne.

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2019