Tóth B. Judit

Irigylem anyut, hogy mindig fekszik, van rá ürügye.  Az egyensúlyérzékével történt valami. Olvas és elmélkedik. Sokat nézi a tengert az ablakon keresztül. Azt képzeli, hogy ott van a tenger.

Néha azért föllázad. Rossz ez így, hogy mindig ágyban vagyok! Nem hiszem. Csinálok neki káposztás tésztát, de igazában az a jó, amikor becsukom az ablakokat, és behúzom a függönyöket, és lefekszem mellé.

Még egy kicsit pötyörgök a gépben, aztán jövök, mondom. Várlak, bólogat, és besüt a nap a szobába. Szép az anyám. Öregen még szebb, mint volt gyerekkoromban. Könnyű, mint a lehelet. De nem igaz. Kiskoromban gyönyörű volt az anyám, nem tudtam elkülöníteni kicsi orrát, széles járomcsontját, sötét Ráhel-szemét, csak egy folt volt az arca, egy mindennél ismerősebb mélység kútjából előragyogó. Rajongtam érte, pedig többnyire nem nézett a szemembe, és soha nem vett a karjába. Másnak se engedte. Ragaszkodott a Pikler-módszerhez.

Tovább

Leülök a gép elé, pofozgatom a félresikerült novellámat. Nagyanyám horgolt függönyei csak két ablaktáblát takarnak, a középsőn kilátok a kertre, a hó alól kikandikáló buja zöld fűre. Anyám barátnője szerint kitárulkozó és magamutogató vagyok. Mármint az írásaimban. Megszentségtelenítek mindenkit ahelyett, hogy vigaszt nyújtanék például anyámnak. Mamut szerint a Jelenések könyvét kéne olvasnom, és verseket írnom a végítéletről. Mindezt múlt vasárnap vágta hozzám, azóta nem veszem föl a vonalas telefont, hátha ő az.

Tovább

(Gyökereim) Ha kiskoromban veszekedtünk az anyuval, úgy látta, a nyilas nagyapámra hasonlítok, az apai nagyapámra, aki Dél-Amerikába szökött. Én voltam a gonosz. Én voltam a felelős anyámért, ahogy fuldokolt, ahogy dobálta le magáról a ruhát, hogy legalább a bőre lélegezzen.

Meg kéne keresnem azt a régi mozit, ami fölött anyám éldegélt gyerekként negyvennégy telén. Copfos, elálló fülű kislány. Viszonylag könnyen megszokik mindent.

A kislány nyeli a szalonnát, amit titokban kapott. Már kipukkad a hasa.  Titokban minden kisnyilas őt eteti. Talán, mert segített fölcipelni az emeletre a székeket a moziból. Éjszaka van. Az irodában petróleumlámpa ég. A kislány az elsötétített ablakok mögött is érzi, hogy telihold van. Aludna inkább. De hát ez a félelmes úr a főnök. Az apja is lehetne.

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2019