Szathmári István

Megdöglött a feketerigó társa, így mondja nekem a férfi, uram, kinyiffant, egyszerűen leesett az ágról, az olajfa zsenge ágáról, és huppant egyet, határozottan hallottam a halál hangját, a másik meg csak várt, várt ugyanazon az ágon, ide-oda mozgatta a fejét, sárgás csőrével eltökélten bökdöste a levegőt, közben fel-felerősödött a bóra a szigeten, a tenger apró hullámokat produkált, nagy fehér-fekete hajók úsztak a távolban, és a rigó csak várt, el kellett mennem, így nekem a férfi, uram, meg kellett néznem az állatokat meg a krumpliföldeket a közeli faluban, meg az olajfákat is vizsgálnom kellett, úgy szeretem széthúzni a lombot, a leveleket, és nézni, lesni, hogy alakul a termés, hogyan duzzad a remegő bogyó, és akkor szívom magamba az illatot, a zöldet, az olajosat, meg a földét, is, igen, a vörös, hússzínű talajét, amely sohase egyenletes, apró kövek, sziklák tarkítják mindenütt, és locsolni kell, öntözni szorgalmasan, hogy éljen,

Tovább

Mindent elkövetek, uram, csak hogy múljék az idő, suhanjon, gyorsuljon, repüljön, igen, száguldozzon, maga mögött hagyva mindent és mindeneket, hogy ne is lássam, érezzem, tapasztaljam, menjen, haladjon izzadva, lángba borult arccal, verejtékezve, alkut, kompromisszumot nem ismerve, könyörgök, imádkozom, hogy így legyen, ne hagyjon cserben a hit és a remény, akárha sebes vonatból nézne ki az ember, és vág az arcába a levegő, a táj, a barna föld és a néha megbolydult, meglékelt, felhasított égbolt, így tűnjön minél gyorsabban, mert fáj nekem, most nagyon, uram, fáj az az idő, amit a Szigeten töltök, nincsenek sirályok, és nincsen tenger, kopárság van, és vasdarabok, és álmos ég, ami ránehezedik, -tenyerel az itt levőkre, pedig, akartam ezt, örömmel választottam, kaptam utána évekkel ezelőtt, és szövögettem a terveim, mint valami fényes testű, komoly tekintélynek örvendő anyapók a hálóját, a boldogságot szerettem volna befogni itt, uram, a derűt, a csillogást, az elképzelt tenger apró csillámait, mert a folyót akkor még néha óceánnak is tudtam látni, és így, eképpen beszéltem hozzá, szólongattam, becéztem néha, cirógattam, és ő válaszolt, igen, éreztem, tudtam ezt, és akkor örültem én, átnedvesedett a lelkem, nem nyikorgott, csikorgott, dörzsölt, olajozott volt, honfoglaltam, szigetfoglaltam, és fürdettem az arcom az elképzelt sós szélben.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2019