(Újvári Milán: Show – Nemzeti Táncszínház)  

Tudtuk, hogy a finanszírozási rendszer rossz. Azt is tudtuk, hogy ez a rendszer csak a táncszakma egy vékony rétegének nyújt megközelítőleg tisztes jövedelmet, és a többiekkel nem törődik. De azt nem tudtuk, még csak nem is sejtettük, hogy eljön az idő, és az most van, amikor ezek a szakmailag semmiképpen sem megindokolható egyenlőtlenségek ennyire feketén-fehéren kiütköznek.

(Pataky Klári Társulat: Kis esti vakság – Nemzeti Táncszínház)

Pataky Klári a cselekményes balettektől és a radikalizmustól egyaránt messze távol, következetesen és hangyaszorgalommal építi a saját világát. Hagyományosan táncban, mozdulatokban gondolkodik, nem hagyományosan azonban szakít a mozgás áramlásának és folytonosságának ábrázolásával. Sűrűn egymásra rakódó, megtört, szaggatott mozdulatsorokból szövevényesen kialakított előadásai végig az absztrakció és az érzéki kifejezés határán billegnek.

(IZP-estek:  Lukács Levente–Rácz Réka: I don’t have OCD és  Dömötör Judit: CHNGNG / MU Színház)

Lukács és Rácz ugyanis nemcsak saját előéletükről, szakmai hezitálásaikról és bukfenceikről, vágyaik és a realitás összehangolásáról ad számot maximálisan személyesre hangolt duettjében, de fellebbenti a fátylat a professzionális táncoktatás árnyoldalairól is: nem másokra mutogatnak, magukban vájkálnak-mélyfúrnak, a saját érzéseiket, élményeiket boncolgatják, még ha ez olykor esetleg kellemetlen is. De ettől, ezért hitelesek.

(Meg Stuart & Jompet Kuswidananto / Damaged Goods: Celestial Sorrow – Tanzquartier Wien)

Meg Stuart Celestial Sorrow-ja az érzékekre hat, olyan, mint egy bomba, ami hol itt, hol ott csapódik be; egyszer jeges vízben fürdünk, máskor heves tűzben égünk, szánkázunk riasztó mélypontok és üdítő magaslatok között, mint a való életben. Már magában a színpadképben is van némi disszonancia, mert a társalkotóként feltüntetett indonéz képzőművész, Jompet Kuswidananto installációja – sok száz, a térbe lógatott, különböző nagyságú és különböző fényerejű villanykörte – több mint szép, egyszerűen varázslatos, noha ezek a fogalmak mára teljesen kikoptak a kortárs művészet szótárából.

(Pécsi Balett: Rómeó és Júlia – Nemzeti Táncszínház / Carmina Burana – Müpa)

Vinczének sikerül Markó dagályosságát, az ExperiDance ízlésficamát és a hetvenes-nyolcvanas évek űrhajós tévésorozatainak vizualitását egy előadásba sűrítenie. Szereplői bábok, akiket, mint egy óriási terepasztalon, kénye-kedve szerint tologat ide-oda. Ha szeretnek, ha gyűlölnek, hiteltelenek, mert ez nem szeretet vagy gyűlölet, hanem klisé. Érzelmi klisé: arc, karakter és személyiségjegy nélkül, amelyben nincs árnyalat, nincs motiváció, nincs semmi élet, csak műviség. És megint a táncosok járnak pórul, akik nem tehetnek semmiről.

(Collective Dope: [D]OPEN your move – Trafó, október 4.)

A tánc sohasem tud akkora flow-élményt nyújtani, mint amikor jó kezekben van az improvizáció, és itt szinte kivétel nélkül jó kezekben volt, nem is tudom, hogy élhettünk eddig a [D]OPEN your move nélkül, az az igazság. Volt selejtező, középdöntő, döntő és győztes páros is (a cseh Kristián Mensa és Esterházy Fanni személyében), de persze nem ez a lényeg. A lényeg sokkal magasztosabb: megélni táncban a pillanatot a szó legteljesebb értelmében, benne lenni lábujjtól fülcimpáig a mozgás legsűrűjében, áttörni a határokat, kilépni a komfortzónából, reakciókat kiváltani, interakciókat kezdeményezni, elfogadni és méltányolni a másikat, a mást, együttműködni, összecsiszolódni, közös hullámhosszra kerülni a partnerrel, és őrizni a kialakult kémiát. Ez a valami.

(Somló Dávid: Drift – Placcc Fesztivál, szeptember 22.)

A 2008 óta működő Placcc Fesztivál – már a neve is beszédes – a színház fekete doboza helyett a helyszínspecifikus előadásokat és művészeti projekteket részesíti előnyben. Úgy is lehetne fogalmazni, nem becsalogatja a nézőt a hagyományos kulturális intézményekbe, hanem odaviszi a színházat (a kortárs művészeti eseményeket) az emberek orra elé – közterekre, rendhagyó helyszínekre –, ahol amúgy is sokan megfordulnak. Így talált magának a szakmai érdeklődőkön túl véletlenszerű közönséget Somló Dávid Drift című hangkoreográfiája is a hétvégenként sem elnéptelenedő Széll Kálmán téren. A szabadtéri projektek, utcai performanszok, kulturális célú villámcsődületek, történjenek bármennyire random is, az esetek döntő többségében kifejezetten tüntetnek önnön jelenlétükkel, hiszen a céljuk is ez: a figyelemfelkeltés. A Drift nem ilyen. A Drift rejtőzködik.

(Lisbeth Gruwez / Voetvolk: The Sea Within – ImPulsTanz, Bécs)

 A Royal Ballet stúdiójából induló, később a kortárs táncoktatás egyik nemzetközi fellegvárában, a brüsszeli P.A.R.T.S.-ban pallérozódó Gruwez a tavaly bemutatott és idén nyáron Bécsben vendégeskedő The Sea Withinnel, úgy látszik, kétszeresen is átlépte a saját árnyékát. Ez az első koreográfiája, amelyben nem táncol, másrészt először adta át a pontosan rögzített koreográfiai struktúra helyét a véletlennel is kalkuláló szervezett káosznak, melyet tíz különböző karakterű táncosnő organikus csapatjátéka mintáz.

(Tanztheater Wuppertal: Masurca Fogo – Bécs, ImPulsTanz)

A Wuppertali Táncszínház jobbára hagyományt ápol, csak megfontoltan újít. Kívülről úgy látszik, a teljes bauschi életművet bekebelezendőnek és újrahasznosíthatónak tartja. A Masurca Fogo azonban – Almodóvar-filmidézet ide vagy oda – több szempontból is nehéz eset. A Bausch-oeuvre-ön belül rutindarabnak számít, és a rekonstrukciója sem sikerült a legjobban. Hangulatában napfényesebb, könnyedebb és életvidámabb, mint a repertoár (általam látott) több darabja, ez a könnyedség és életvidámság azonban sokszor felszínességbe és a jelenetek túlzott egyolvasatúságába csap át, melyből rendre hiányzik az izmosabb Bausch-művekre jellemző költői mélység és érzéki szenvedély.

(Szerpentin Táncfilm Fesztivál)

Kurátora válogatja persze, ki mennyire merész és ki hogyan értelmezi a táncfilm fogalmát, mindenesetre Pintér Gábor, a volt EDIT, jelenleg Szerpentin Táncfilm Fesztivál szervezője számára a határvonalak rugalmasak és bátran kitolhatók. Ezt a megengedő hozzáállást az idei több napos mustrán legkarakteresebben Asimis Alexiou eredetileg kiállító térbe tervezett Re_Build című videóinstallációja képviselte, melynek rövidfilmverziójában emberek nem, ellenben megsemmisítésre ítélt, éppen felrobbanó és kártyavárként összeomló több tízemeletes lakóépületek, valamint robusztus ipari létesítmények annál inkább szerepelnek.

(Shahar Binyamini: I Will Do What I Want / Ballroom; Ohad Naharin: Deca­dance – St. Pölten, Festspielhaus, május 18.)

A Gaga ugyanis hagyományos értelemben nem táncstílus, amelynek kialakult mozgásrendszere van, hanem tréning, pedagógia módszer, amely közelebb vezet a testhez és a testi folyamatok megértéséhez, összeköti a fizikalitást az érzésekkel, a pillanatra és a változás törvényszerűségére treníroz, ezáltal pedig új lehetőségeket nyit az önkifejezésben. Az egyik szabály, hogy a Gaga-tréningek sosem balett-tükör előtt zajlanak, a másik, hogy végig, megállás nélkül mozogni kell, a harmadik, hogy senki nem lehet kívülálló, csak résztvevő, ami eleve lehetetlenné teszi a külső szem pozíciójából fakadó ítélkezést. Saar Harari, a Gaga Movement Language művészeti vezetője filozófiai háttérrel is rendelkező fizikai kutatásként írja le a Gagát, mely hozzáférést biztosít a képességeinkhez. Binyamini szerint a Gaga eszközkészlet: tudnod kell, mit kezdesz vele, mert ezen múlik, barátod lesz-e az ismeretlen.

(AKKOR – Kortárs tánc 1989 / Trafó, április 28.)

A szervezők – Pintér Gábor és Péter Petra moderátor – a rendszerváltást tették meg az esemény hívószavának (AKKOR – Kortárs tánc 1989), a táncban lezajlott rendszerváltás azonban jócskán megelőzte a politikait, tehát közel sem 1989-ben kezdődött, hiszen már a nyolcvanas évek első felétől – és Közép-Európában elsőként – új alternatívát kínált a két nagy bevett és államilag jól kistafírungozott táncműfaj, a balett és a néptánc hegemóniájával szemben. Vannak mérföldkövei ennek a kezdeti időszaknak –például az első független táncelőadásként (mozgásszínházként?) számon tartott Tükrök (1982) –, ahogy letagadhatatlan kulcsfigurái is, mint a Tükröket jegyző és a beszélgetésről (ki tudja, milyen okból, de érthetetlenül) hiányzó Angelus Iván.

(Góbi Rita Társulat: Freestyle – MU Színház; Artus: A Szél kapuja – Nemzeti Táncszínház)

Ahonnan csurran-cseppen valamiféle kihívás a Tavaszi Fesztivál táncprogramjába, az a hazai függetlenek, de hogy miért Góbi Rita és az Artus az idei két kiválasztott, az a korábbi fesztiválok ismeretében épp annyira provizórikusnak tűnik, mint a BTF felhajtóerejét a magyar táncművészetre bármilyen tekintetben megjósolni.

(Willany Leó Improvizációs Táncszínház – Új Gödör Klub)

A Willany Leónak – és ezáltal az improvizációnak – megvan az a varázsa, hogy pillanatok alatt képes meghódítani a közönséget; ha valaki eddig félt is a kortárs tánctól, most jó eséllyel belehabarodik, mert nem létezik, hogy függetleníteni tudja magát a játék elemi erejű szívóhatásától. Ha tehetném, beavatási szándékkal nem is feltétlenül kész műveket, hanem a (minőségi) táncimprovizációt vinném közelebb a közönséghez. Itt sokkal inkább elcsíphető és megérthető a mozdulat, a jelenlét súlya és jelentősége, mint sok pozdorjaszáraz invenciótlan tömegkoreográfiában.

(Biczók Anna: Egy lehetséges jövő előzményei / MU Színház; Stern Lili: Loop Pool / Bethlen Téri Színház)

De kár is tovább elemezni, mert ez az előadás igazából Stern Lili karizmatikus előadói alakjától az, ami. Kénytelen vagyok elhinni neki, amit nyilatkozott, hogy a próbák során többször le kellett állni, mert megijedt saját magától. Ez a zsigerekig hatoló önátadás ott van a színpadon és hat.

(Liquid Loft: Models of Reality – Tanzquartier Wien, február 23.)

A társulatot 2005-től művészeti vezető Chris Haring ugyanis a szó valódi értelmében nyughatatlan lélek, akit űz, hajt a kíváncsiság, a felfedezés öröme, ezért olyanról, hogy Liquid Loft-stílus, nem is beszélhetünk, mert minden darabjuk más és más; előszeretettel vonnak be új technológiákat a táncalkotásba, dolgoznak együtt a társművészetek, különböző tudományágak képviselőivel, lépnek ki a hagyományos színházi keretek közül, hoznak létre tematikus sorozatokat, bolyonganak a képzőművészet, a performansz, az installáció határvidékén.

(Budapest Táncfesztivál / Győri Balett: PianoPlays és Passage – Nemzeti Táncszínház, február 16.)

Ha a Győri Balett mostani kétrészes estjéből szeretnénk bármiféle következtetésre jutni, akkor igen rosszul járunk, mert a sugallt kép roppant elszomorító a Nemzeti Táncszínház jövőjére nézve. Azt erősíti ugyanis, hogy itt az ég adta világon semmi nem fog változni, az új épület dacára sem, hanem marad az NT az, ami volt: a lobbierős „nemzeti táncszakma” (alias Magyar Táncművészek Szövetsége tagjainak) játszóhelye, vele pedig jórészt kort és célt tévesztett táncesztétikák múzeuma, a népfrontos műsorpolitika fellegvára, a közönségbarátság temploma – a békesség kedvéért néhány (dísz)kortárssal felpántlikázva.

(Cuhorka Emese–Molnár Csaba: Pandóra szelencéje és Vadas Zsófia Tamara–Gryllus Ábris–Tóth Márton Emil: Nibiru – NEXTFESZT3 / Trafó)

Mindenesetre Gryllus ezen estén két különböző alkotói oldaláról mutatkozott be: Cuhorka Emese és Molnár Csaba darabjában (Pandóra szelencéje) klasszikusokat – Saint-Saënst (Requiem), Albinonit, Sosztakovicsot, Ernesto Cortázar feldolgozásában Beethovent (Silence) – remixelt, míg Vadas Zsófia Tamara Nibirujában komplex és atmoszférikus hangzó univerzumot teremtett középpontban egy jól táncolható, dinamikus elektronikus zenei betéttel.

(Budapest Kortárstánc Főiskola: Fent és lent – Trafó, december 20.)

A BKTF anyagi helyzete sosem volt rózsás, de mindig elevickélt valahogy a háborgó tengeren, miközben gondjai idővel csak szaporodtak. A megszűnés okai is összetettek, bár kétségtelen, hogy az egyik legnagyobb érvágást az államilag finanszírozott helyek nullára történő szisztematikus leépítése jelentette (ekkor vált az iskola végleg fizetőssé, és nyitotta meg kapuit 2014-ben a külföldi diákok előtt), továbbá az a szomorú tény, hogy nem volt kinek átadni a stafétát, mert senki nem volt olyan bátor és elszánt, hogy ilyen finanszírozási nehézségek mellett és ennyire harcias társadalmi-kultúrpolitikai közegben átvegye az intézmény vezetését. Azaz fejjel menjen a falnak.

(Sasha Waltz & Guests: Kreatur – St. Pölten, Festspielhaus, december 8.)

Waltz sokfelé ágazó koreográfusi és művészeti tevékenysége közepette, amelynek ugyanúgy része a helyszínspecifikus performanszokban testet öltő interdiszciplináris kutatómunka (Dialoge-sorozat), mint a művészet és politika viszonyának tematizálását célul kitűző úgynevezett „harmadik dimenziós” projektek, a Kreatur mondhatni vérbeli táncszínház, a vérbeliségnek minden pozitív (pl. nagyszabású, látványos) és negatív következményével együtt, ami ez esetben annyit tesz, hogy Waltz nem tud a koreográfia üdvös elemeltségének a darab minden részletében érvényt szerezni, így időnként becsúszik a didaxis.