Herczog Noémi

(W. Shakespeare: Macbeth. Rendezte: Szikszai Rémusz, Szkéné – Jászai Mari Színház, Tatabánya)

Ilyen tehát Nagypál-Macbeth, aki így a Bűn és bűnhődés főhőse korai alteregójának tűnik. Hízeleg neki, hogy a neje szerint ő ember feletti ember, akinek joga van akár gyilkolni is a felsőbb cél érdekében. Csakhogy mivel felesége mellett gyöngéd természetűnek ismertük meg, miután megtette, olyan benyomást kelt, mint aki nem egyszerűen a félelmeinek válik kiszolgáltatottjává, hanem a lelkiismeretének. Az, hogy Macbethnek egyáltalán legyen lelke, nem új rendezői észrevétel, mégsem magától értetődő. Pár éve az Átriumban bemutatott Ionesco Shakespeare-átirat éppen azért fulladt unalomba, mert egy pszichopata hatalmi őrületét mutatta be Duncan király meggyilkolásában.

Tovább

(Büchner: Woyzeck. r. Hegymegi Máté, Szkéné; Jeanne d’ Arc – Garai Judit átiratában, r. Hegymegi Máté, Katona József Színház)

Mészáros Blanka személyes alkatából következik, hogy ismét tiszta hittel fűtött szerepet kapott. Déjà vu: ismét ez a volt-már-ilyen érzés, talán ezért, hogy, bár a színész nem tehet róla, nem lehet átütő ebben a szerepben. De van más ok is: történik ugyan egy-két próbálkozás, de a legújabb tüntetések tüze nem színezi át Mészáros Blanka tekintetének ártatlan melegét. Az Urának vakon engedelmes forradalmár története ehhez túl biztonságosan univerzális, „klasszikus” marad. Van ugyan kikacsintás és jófajta irónia: a nemzetállamért hevülő istenhit átélésében azonban értelemszerűen ez sem segít.

Tovább

(Székely Csaba: 10. R.: Sebestyén Aba. Radnóti Színház)

A matematikai szerkezet és a számmal azonosított szereplők Székely Csaba egyik legfontosabb drámaírói készségét teszik próbára, az összetett karakterábrázolást. Hiszen darabjait nem annyira azok egyéni nyelvezete, mint inkább problémafelvetése – a komplex identitások – teszi egyedivé és fontossá.

Tovább

(Daoud Dániel–Kliment János–Somló Dávid–Szabó Veronika: Animal City, Trafó. Kelemen Kristóf: Megfigyelők, Trafó)

Kelemen Kristóf harmadik trafós bemutatója a Ház egy újabb közösségi funkciójára mutat rá: a nézőben könnyen képződhet az érzés, hogy a Megfigyelőket az államszocializmus tovább élő undergroundjának egyik színterén nézi. Még sose hallottam ennyire jelen idejűnek például a Kontroll Csoporttól a Besúgók és provokátorokat: mintha nem is volna generációs különbség a fiatal színészek és a dal között.

Tovább

(Laboda Kornél–Fekete Ádám: A csatorna. DEKK Színház – Füge – TÁP Színház. Jurányi)

Mondanám, hogy menjenek megnézni: de a független színházak ma nem tudnak műsort tartani, csak bemutatót. November elején ment először – nocsak, épp most, decemberben lesz másodszor: de már az összes jegy elfogyott.

Tovább

(Karen Finley–Grabbing Pussy, La MaMa – New York. Heidi Schreck: What the Constitution Means to Me. NYTW – New York)

Az amerikai performereké ma az összetartozás utáni vágy színháza, mégpedig függetlenül attól, hogy ez illúzió vagy valódi közösségteremtés (esetleg politikai közösség: egy cikk beszámol róla, hogy Bill és Hillary Clinton is megnézte). Mert nemcsak előadóik miatt közösségi ez a színház, de rokon gondolkodású nézőik miatt is, akik előhívták őket. Kapaszkodnának egymásba az emberek.

Tovább

(A Hős Miklós – MárkusZínház, Pécs. Markó Róbert – Lúdas Matyi. Átírta: Szá­lin­ger Balázs, Bóbita Bábszínház, Pécs. Magyarországi Bábszínházak 14. Találkozója, Kecskemét)

A MárkusZínház humora méltó utóda a Toldi költőjének: nem restek bemutatni Miklós gyengeségeit és ezáltal, persze rögtön életre is keltik. Szemben napjaink szoborparkokat idéző, heroizmus-kultuszával, itt a két előadóban és bábujukban nem a hőssel, legfeljebb Hozzánk Hasonló Miklóssal találkozunk.

Tovább

A denunciáló sajtó történetileg viszonylag kései jelenség ahhoz képest, hogy a besúgás az emberiség történetének valamennyi fázisában jelen van, az ókori Rómától a reneszánsz Itálián át az abszolutista rendőrállamokig. És bár léteznek általános – egyaránt pszichológiai és társadalompszichológiai – elméletek a feljelentés lélektanáról, ezek az elméletek nem teszik lehetővé, hogy a denunciálás sajátosságait megragadjuk általuk. Szabó G. Zoltán tanulmányában (A feljelentő mint archetípus, 2000, 2007/1.) a kisebbrendűségi érzést említi mint a feljelentőket összekötő vágyat az elégtételre, Szergej Kovaljov az „irigység” társadalompszichológiai motívumát (Feljelentés Oroszországban, 2000, 1999/9.). Megfontolandóbbnak tűnik Kovaljov másik, strukturális észrevétele, amely a feljelentőkedv mögött feudális jellegű társadalmat feltételez. Estrukturális–társadalompszichológiai megközelítést követve, a denunciálás a modernkori diktatúrák ritka, mert nyilvános fegyelmező eszközeként – az adminisztratív állam kiterjesztéséhez tartozó irányítási technikaként – is leírható, amely ezért sem vizsgálható általánosságban, csakis egy konkrét időszakban. Hiszen szerepe függ a mindenkori politikai-hatalmi erőtértől, amelyben létrejön, és amelyben a ténylegesen ideológiai hegemóniára vagy monopóliumra törő (újabban ezt inkább csak szimuláló) állami irányítás egyik láncszemévé válik.

Tovább

(Székely János: Caligula helytartója. Rendezte: Szász János, Nemzeti Színház; Chaplin: A diktátor. Rendezte Eszenyi Enikő, Vígszínház)

A Vígszínházban pedig látszólag ugyanazt látjuk, mint az eredeti filmen, amelyet fegyelmezetten, alázatosan, ötlettelenül (gondolom jogdíjvezérelten), de mulatságosan és profin követ a Víg csapata: és mégsem. A keret más: Ifj. Vidnyánszky Attila ugyanazt csinálja, amit Chaplin, csakhogy tökéletes illúziót keltve, saját korának diktátora helyett csupán Charlie Chaplinné lényegül. Pontosabban olyan Chaplinné, aki éppen Hitlert játszik. Sejtjük persze, hogy azért szó lehet némi aktuálpolitikai utalásról is, de a számos áttétel miatt ennek politikai ereje halvány. A diktátordarab-trend másik friss példája Székely János remekműve, amely már több meglepetést okoz. Elsősorban helyszínével, hisz a Nemzetiben akár még másként gondolkodó nézője is akadhat.

Tovább

(Raymond J. Lustig–Matthew Doherty: Semmelweis. Rendezte: Boross Martin. A Bartók Plusz Operafesztivál és a Budapesti Operettszínház produkciója)

Nem kritika, ha azt írom, hogy az eddigi előadások változóan, de inkább nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, hiszen a kísérletezés lényegéhez tartozik, hogy a kudarcot se lehessen eleve kizárni. Magasabb szintről nézve éppen ezért, a kockázat bevállalása miatt mondható különlegesnek az intézményben tapasztalható nyitás. Bár az is igaz, hogy a legtöbb hasonló esetben – ahogyan eddig az Operettben is – azt tapasztaltuk, hogy a kőmerev intézmény kebelezi be az őt megújítani vágyó ifjú rendezőt. Boross Martin Semmelweise talán az első olyan példa itthon, amikor ez fordítva történt: ennek okát én biztosan nem tudom megmagyarázni, de az eredmény annál szívderítőbb.

Tovább

(Yael Ronen: Yes but No, Maxim Gorkij Színház, Berlin)

A berlini Maxim Gorkij Színház rendezője, az osztrák–izraeli Yael Ronen ráadásul (bár nem botrányairól híres), úgy tűnik, nem érte be egy közös világnézetünket felböfögő, erőszakos agitproppal. (Furcsa is volna az erőszak éppen egy olyan előadásban, amely eszköztárában és témájában egyaránt az együttműködés lehetőségét keresi.) Mert az – inkább játékos – cél valóban nem kevesebb, mint tenni valamit a beleegyezés kultúrájáért: és a hangzatos „hatni a valóságra” a Gorkij esetében néha közvetlenül is értendő; ebben a rovatban is előkerült már például, hogy a színház megnyitotta kapuit a menekülteknek. Programját tehát, úgy tűnik, inkább az alakítja, mit érdemes ma színháznak hívni, mintsem az, hogy a többség mit nevez annak 2018  átmeneti évében.

Tovább

(Székely Kriszta – István, a király, Budapesti Operettszínház–Zikkurat Színpadi Ügynökség Baja Marketing Kft., Petőfi-sziget, Baja)

Nem csak aktuálpolitikai, de politikai dimenziója sincs az ősmagyar Kártyavárnak; ornamentikát, mítoszt, felnőtt mesevilágot látok, habár ez látszat apolitikusság: mert létezhet egyáltalán ennek a rockoperának politikamentes olvasata?  Nekem mindenesetre üresen szól a tehetetlen király bűneit megbocsátó himnusz, amelyre automatikusan föl lehet állni. Szeretném, ha nekem is szólna, de nem tudok fölállni.

Tovább

(Urbán András – Az Úr nevében; a Kosztolányi Dezső Színház magyarországi ősbemutatója a szegedi Thealteren)

Már az elején szószék mögül prédikál nekünk egy pap, és Az Úr nevében végig hagy is némi tanakodnivalót az ügyben, hogy itt most nevelni próbálnak minket, vagy sem. És ha igen, akkor mire. A hórihorgas plébános (Mészáros Gábor) karját széttárva, közvetlen tárgyilagossággal intézi hozzánk Ferenc pápa szavait: megtanuljuk szeretni a másikat, az idegent, miként saját magunkat. De a Kosztolányi Dezső Színház előadása ezen a ponton még ránk bízza, mit gondoljunk erről a papról és arról, amit prédikál nekünk Szeged régi zsinagógájában.Már az elején szószék mögül prédikál nekünk egy pap, és Az Úr nevében végig hagy is némi tanakodnivalót az ügyben, hogy itt most nevelni próbálnak minket, vagy sem. És ha igen, akkor mire. A hórihorgas plébános (Mészáros Gábor) karját széttárva, közvetlen tárgyilagossággal intézi hozzánk Ferenc pápa szavait: megtanuljuk szeretni a másikat, az idegent, miként saját magunkat. De a Kosztolányi Dezső Színház előadása ezen a ponton még ránk bízza, mit gondoljunk erről a papról és arról, amit prédikál nekünk Szeged régi zsinagógájában.

Tovább

(The Tiger Lillies – Hamlet-koncert; Tapasztó Ernő – Rosencrantz és Guildenstern halott – Gyulai Várszínház, Aradi Kamaraszínház, Ioan Slavici Klasszikus Színház, Shakespeare Fesztivál, Gyula)

Csóváltuk a fejünket, egy ilyen tehetséges ember, semmi szüksége nincs rá, és mégis beszáll a politikába. Miért? Azt hiszi, ki tudja használni az ott fújó szeleket? Nem lehet a politikával szemben győzni. Amíg él, azt mondják, azt mondjuk, hogy szépen beállt a szélirányba, amikor meghalt, azt mondjuk, te szegény, nem vetted észre, mennyire csak kihasználtak. Amíg téged szidtak a lapok, addig nem róluk volt szó. Amíg egymást eszitek, addig nem minket. A végén saját halott leszel, és mindenki elfelejti az életművet.

Tovább

(Zlatko Paković: Kapitalizmus – Geometriai sorrendben ábrázolva, Zsámbéki Színházi Bázis. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház vendégjátéka)

A Kosztolányi Dezső Színház bátor és bolondos előadása a magukat demokratikusnak nevező kapitalista társadalmak rejtett elnyomó rendszereiről szól, és mint ilyen, Nyugat-kritikát is megfogalmaz (talán nálunk ezért kedvelte jobban a kormányközeli sajtó). Abban viszont még az előadás igenlői is egyetértettek, hogy a belgrádi szerb szerző és rendező, Zlatko Paković műve marxista propaganda. Pedig aligha lehetséges kihagyni a Kapitalizmus értelmezéséből a játékosságot, tehát annak találgatását, hogy ez most komoly vagy sem.

Tovább

(Székely Kriszta – Ithaka, Katona József Színház)

Mert bár a nők száma az előadásban jóval magasabb, mint a férfiaké, mintha a rendezőt ezúttal kizárólag az egy szem férfi, rajta keresztül pedig ismét a macsóság problémája érdekelné. Székely Kriszta több előadásában került elő ez a téma, egyébként függetlenül attól, hogy a macsólét épp nőből vagy férfiből árad. A Petra von Kant tragikusan bemutatott női macsójától kezdve a Kékszakáll pasibohózatáig: macsó abban az értelemben, hogy szerelmét kiszolgáltatott függésben tartó, senki mellett megnyugodni nem tudó démon.

Tovább

(Koltay Gábor – Koltay Gergely: Trianon rock, Esztrád Színház, Hősök tere)

Valamiért gyakran kudarcba fullad, amikor a színház azért hagyja el az épületet, hogy minél több nézőt győzzön meg valamiről. 1934-ben Mussolini dicsőségére a fasiszta filmgyártás ifjú titánja, Alessandro Blasetti húszezer nézőt célzott be. Nem sikerült azonban átvinni az üzenetet, hogy a történet egy Fiat 18 B típusú teherautóról szól az első világháborútól a fasizmusig. Koltay sokat merít a vállalkozásból: 100 évet két órában lazán átfogó, járműveket és akrobatákat nagy (ez lényeges, hogy „nagy”) számban foglalkoztató előadásának hősei szintén élettelenek: a tér megannyi szobra. Vagy a tér politikai múltjának „szelleme”, például a mű végén bevágott archív „ruszkik haza”-féle szkeccs Orbán Viktorral a főszerepben. A szobrok a nyitány alatt külön-külön is „bemutatkoznak”.

Tovább

(Ifj. Vidnyánszky Attila – Kinek az ég alatt már senkije sincsen – egymásra figyelés három órában, Pesti Színház)

Az a helyzet, hogy rég hozott ennyire zavarba előadás, mint a Vecsei H. Miklós darabjából készült, műfajában ritka népszerű beavató színház Arany János életéről. A színészekből sugárzik valami őszintének és talán kissé naivnak is tetsző, de mégis igencsak rokonszenves tenni és hatni akarás. Bár az anyaszínházhoz képest a Pesti kamaratér, azért relatíve nagy, és még ennek ellenére is nyilvánvaló (egyben izgatóan reménytelen) a törekvés a néző aktivizálására.

Tovább

(Andrij Zsoldak – Rosmersholm, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátéka a Vígszínházban)

Zsoldak a kilencvenes évek erőszak-esztétikájához vezet vissza, csakhogy nem saját bőrét viszi vásárra, nem saját határait keresi (mondjuk nem is az enyémet). Eszköztelenségében a neki kiszolgáltatott színész fölött gyakorol hatalmat: „bátorsága” finoman szólva is megkérdőjelezhető.

Tovább

 (Závada Pál–Mohácsi István–Mohácsi János: Egy piaci nap, Radnóti Színház)

Mert a rendezőt szemmel láthatóan nem annyira a regényben feltárt kor ellentmondásossága érdekelte, hanem a jelen lévő intenzív gyűlölet működése. Amint a műsorfüzetben is írja: „nem hiszem, hogy azok az emberek, akik ’46-ban a pogromokat csinálták, velejéig gonosz emberek lettek volna, bár biztosan akadt köztük olyan is”. És bár nem tudom, mit jelent: „velejéig gonosz”, azzal nagyon egyetértek, hogy a magyar zsidóság szenvedéstörténetéről ma a tettesek – így például a bennünk élő tettes – iránti megértés vágyával érdemes mesélni, ami nyilván nem egyenlő a helyesléssel. Annál is inkább, mert a színházban is majdnem kizárólagos az áldozati, így az önszembesítésünket megspóroló perspektíva (a filmben fontos kivétel volt tavaly Török Ferenctől a szintén a háború után játszódó 1945).

Tovább
Élet és Irodalom 2019