Stőhr Lóránt

(Matteo Garrone: Dogman – Kutyák királya)

Matteo Garrone talán még tehetségesebb rendezőnek, mint forgatókönyvírónak, így a sztori esetleges buktatóin átsegíti alkotói fantáziája, amellyel a valóságot a szereplők élményvilágán képes átszűrni. A Gomorra című realista maffiafilmmel ismertté vált rendező a Dogmannel visszatért a bűnözésbe torkolló szociokulturális szegénység témájához.

Tovább

(Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál)

Ahol nem dúl a háború, mint szerencsére mifelénk, Közép-Európában, ott is találni férfiakat, akik a harcra készülődnek. A Daliborek szerint a világ címszereplője, a minden etnikai és nemi másságot gyűlölő, munkásosztálybeli férfi az örök kiskamaszkorban fixálódva éli életét egy sivár cseh kisvárosban. A kigyúrt ipari festő anyjával lakik egy lakásban, gyermeteg horrorfilmeket készít, és gyűlölettől vagy önsajnálattól fröcsögő death metal dalokat hörög fel az internetre, és csak anyja váratlan szerelmi kapcsolatán érzett féltékenysége veszi rá, hogy egy társkereső oldalon összeszedje élete első barátnőjét. Vít Klusák a cseh filmek groteszk-humoros hagyományát folytató filmjében meggyőzően fejti fel, hogyan függenek össze a gyerekkori fájdalmak, a szegényes kisvárosi környezet a mélységes frusztrációval és gyávasággal, amit a főhős mindenfajta ijesztő másság iránti dühbe fordít át.

Tovább

(Reisz Gábor: Rossz versek)

Reisz szédítő tempót diktál, nincs üresjárat a filmjében, egyik poén a másikat követi, egyik szellemes rendezői húzás a másikba ér – ahogy egy buszút mogorva valóságából a muzsikás képzeletbe vált, ahogy a jelenből egy szellemes vágás, látványos kameramozgás a múltba vezet. A rendezés képzeletgazdagsága a film legfontosabb állítása. Reisz szórakoztatóan könnyeden, mégis meggyőzően és átélten emlékeztet az álmodozás hatalmára és az alkotás örömére.

Tovább

(Lee Chang-dong: Gyújtogatók)

Azt sem mondhatnám, hogy szemlélődéssel telik az idő, mert nincs min elnézelődni-eltöprengeni. Lee egy-egy különös filmes nézőponton kívül nem talált rendezői fogást, amivel a képzelet és valóság közti elmosódó határokat érzékeltetni tudná. A realisztikus képi-hangi világot csak a kábítószeres utazás felszabadultsága és az égő fóliasátor rémálma töri meg. Az utolsó órában végre meglendül a cselekmény, a nyomozás izgalmat visz az eladdig unalmas történetmesélésbe.

Tovább

(Lars von Trier: A ház, amit Jack épített)

A ház, amit Jack épített a tömeggyilkossá válás tantörténete: hogyan ébred rá a magányos pszichopata az első bűntett elkövetése és a büntetés elmaradása nyomán, hogy bármit megtehet, mert sem az istenek, sem az emberek nem kelnek fel ellene, s hogyan viszi a szörnyű bűnösként kivívott hírnév fenntartása újabb és újabb gyilkosságok felé.

Tovább

(Csuja László: Kilenc hónap háború. Alina Gorlova: Semmi sem mutatja. A Verzió Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál filmjei az ukrajnai háborúról)

Csuja László bravúros teljesítménye, hogy a Virágvölgy című figyelemre méltó első nagyjátékfilmje bemutatója után két hónappal első egészestés dokumentumfilmjével is debütált. Nem is akárhol: a Kilenc hónap háborút a Verzió Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmjeként vetítették, ahol – Magyarországon lassan ritkaságként – még kitüntetetten érdeklődnek az egyes emberek és társadalmi, etnikai csoportok kizsákmányolása, szenvedése és emberi jogainak csorbulása iránt. Míg az erős (ön)cenzurális nyomás alatt álló magyar filmművészet eddig csak a Kilenc hónap háborúval tette le kézjegyét a határon túli magyarokat is súlyosan érintő véres konfliktusról, a Verzió szervezőinek európai színtéren volt miből válogatniuk a témával kapcsolatos filmekből.

Tovább

(Milorad Krstić: Ruben Brandt, a gyűjtő)

Akár azt a címet is adhattam volna kritikámnak, hogy Milorad Krstić, a gyűjtő, mert a szerző szenvedélyesen zsúfolja tele filmjét képi és hangi idézetekkel és utalásokkal. Brandt csak tizenhárom festményt lop el és visz haza a világ múzeumaiból, Krstić valószínűleg több tucat festményt és filmrészletet épít bele saját mozgóképes birodalmába. Az álló- és mozgóképművészetből kölcsönvett kincseivel pazarlóan nagyvonalúan bánó szerző invenciózusan villant fel egy-egy vizuális ötletet, kompozíciót, kelléket, árnyékot, hogy az őrült tempójú rohanásban egy pillanat alatt elvesszen a kevésbé figyelmes vagy művelt néző elől a ráismerés öröme.

Tovább

(Paolo Sorrentino: Silvio és a többiek. A Mozinet Filmnapok nyitófilmje)

A Silvio és a többiek a hol szatirikus, hol empatikus arckép kapcsán (újra) leránthatja a leplet a korrupt, kapzsi és immorális olasz elitről, amelynek gyengeségeit kihasználva az építési vállalkozóból lett médiamogul a politikai élet csúcsára juthatott.

Tovább

(Benedikt Erlingsson: Izlandi amazon)

Amilyen nemzeti műfaji specialitás volt egykoron az olasz spagettiwestern, a francia krimi és manapság a brit kosztümös film, olyan karakteres zsánerré válik lassan az izlandi fekete komédia is. Benedikt Erlingsson előző filmje, a Lovak és emberek mintapéldája volt az északi ország újkeletű mozgóképes trendjének. A rendező az idei cannes-i filmfesztiválon bemutatott Izlandi amazon című filmjéből mellőzte a fekete humort, helyette abszurd ötletekkel bolondította meg szatirikus hangvételű komédiáját.

Tovább

(Moll Zoltán: Engedetlen)

A felnőttkor józan hétköznapjain innen, a serdülőkor testi-lelki zűrzavarán túl a felnőtt kamaszok és kamasz felnőttek küszködnek a szerelemmel, s közben aktusba és taktusba fordítják vágyaikat és fantáziáikat.

A pályán kívülről, asszisztenskedés, külföldi televíziós tapasztalat és a Víziváros című középhosszú alkotás után az Engedetlennel első nagyjátékfilmjéig eljutott Moll Zoltán ezeknek az egyszerre ismerős, a vásznon mégis meglepő, szélsőséges élményeknek az újszerű felidézésében mutat komoly tehetséget.

Tovább

(Nemes Jeles László: Napszállta)

A második nagyjátékfilm az igazi próbatétel egy filmrendező számára. A debütálás sikere nyomán, különösen akkor, ha egy csapásra vált vele világhírűvé szerzője, mint Nemes Jeles László a Saul fiával, jószerivel megugorhatatlan feladat felnőni a felfokozott elvárásokhoz. Hogy ne érhesse az önismétlés vádja, Nemes a történet világában tudatosan messzire távolodott Auschwitzot új nézőpontból értelmező Oscar-díjas filmjétől, ugyanakkor kitartott a Saul fiához hasonló elbeszélői és rendezői koncepció mellett.

Tovább

 (Csuja László: Virágvölgy)

A környezetébe jól beágyazott, lélektanilag pontosan megrajzolt fiút Réti László, a szellemi fogyatékossággal való küzdelmet belülről ismerő amatőr szereplő természetes hitelességgel és érzelmekben gazdagon alakítja. Kár, hogy a Virágvölgy nem egyedül róla szól, a lassú észjárása miatt magányos fiúról, akinek volt pár jó napja egy csélcsap lány mellett. Mert végtére is ő a Virágvölgy igazi főhőse, a mai Magyarországon vígan dúló kizsákmányolás fellázadt áldozata, akinek őrült menekülésében ott munkál a kétségbeesett vágy egy boldogabb élet iránt.

Tovább

(Markus Imhoof: Eldorádó)

A mai menekültdrámában is a danteiként leírt vándorút és annak politikai értelmezése érdekli a rendezőt. Az Eldorádó végigköveti az utat, ahogy a menekültek a Földközi-tengeren történő átkelés poklát követően az olaszországi beilleszkedés purgatóriumából elérkeznek a svájci határra, a szerencsésebbek még azon is túl, a dúsgazdag ország menekültügyi bürokráciájának útvesztőjébe – a Paradicsom kapujába, s aztán visszazuhannak a kiindulópontra, egy szegény afrikai országba, ahonnan évekkel korábban egy jobb élet (vagy az élet) reményében elindultak.

Tovább

(Kirill Szerebrennyikov: Nyár)

A Nyár erős atmoszférájú fekete-fehér képein a leningrádi rockzenei szubkultúra tagjai lepusztult szovjet társbérletek, utcák, gyárak és elavult kultúrházak tereiben próbálnak élni, túlélni, szeretni és alkotni. Az erős atmoszférát Szerebrenyikov többnyire zenére komponálja – a Nyár végtére is zenés film. Legendás amerikai rockszámok feldolgozásai a paternalista szovjet társadalom bornírtságát kifigurázó és a zenei szubkultúrát játékos ellenzékiségként megfestő, együgyű animációkkal színesített fantáziajelenetekben kelnek életre.

Tovább

(Billy O’Brien: Nem vagyok sorozatgyilkos)

O’Brien ügyes mesteremberként kelti életre a történet egyetlen helyszínéül szolgáló középnyugati amerikai kisvárost, Claytont, ahol az üzletekből, gyorséttermekből álló szerény centrumot tökéletesen rendezett kertváros a maga jellegzetes középiskolájával, egy békésen füstölgő óriási ipari létesítmény, egy ragyogóan kék tó és folyó öleli körbe. A kisváros a maga eltúlzott normalitásával kiköveteli magának a saját deviánsait. Wells azzal csinált azóta egész szériává terebélyesedett könyvsikert, hogy tinédzser hősét állítólagos gyilkos hajlamaival varázsolta érdekes különccé.

Tovább

(Roman Polanski: Igaz történet alapján)

Roman Polanski egy tekintélyes életmű és egy, a holokauszt sötét árnyékával, egy borzalmas családi tragédiával és egy súlyos szexuális bűnténnyel (annak erős gyanújával) terhelt élet alkonyán rendezhet bármilyen középszerű filmet, a francia cinefilek egyik rajongott rendezőjeként, az európai újhullámok egyik utolsó aktív képviselőjeként bérelt helye van Cannes-ban. Az Igaz történet alapján azonban nem öregbíti tovább a rendező hírnevét – a filmet nézve jobb-rosszabb zsánerfilmek emléke ötlik az eszünkbe, és semmi, de semmi eredeti mozzanat nem tűnik elő a mozgóképes rémisztgetés réges-régi árnyai közül.

Tovább

(Hafsteinn Gunnar Sigurðsson: A fa alatt; Schwechtje Mihály: Aki bújt, aki nem)

Erős ütést mér a nézőre az Aki bújt, aki nem, ami után lehetetlen új film nézésébe kezdeni. Az ártatlan, szép gyerekarcok, az elhanyagolt környezet képei, a fűszeres ízű, élőnyelvi mondatok újra és újra visszatérnek a szívszorító befejezés után.

Tovább

(Kis Hajni: Szép alak, Sebastian Lelio: Egy fantasztikus nő)

Paradox módon ezúttal a fiatal rendező, Kis Hajni munkája az érettebb, átgondoltabb alkotás, míg a negyvenes éveiben járó chilei Sebastián Lelio kritikai és arányérzékét vesztve engedi szabadjára érzelmeit és reményeit. Többről van itt szó, mint a fiatalok pesszimizmusba hajlóan erős kritikai érzékéről és a középkorúak jóra fogékony bölcs belátásáról – sommásan fogalmazva, a kisfilm jóval megindítóbban szól a szerelemről és a magányról, mint az Oscar-díjas fő produkció.

Tovább

(Lynne Ramsay: Sosem voltál itt)

A skót rendezőnő állandó hangvételében kényszeresség érződik, mintha egy feldolgozatlan trauma üldözné és kényszerítené alkotásra, vagy egy életre megbűvölte volna az emberi fájdalom és lelki szenvedés legmélye – akárhogy is, kizárólag a pszichotikus emberek tudatállapotai gyakorolnak rá egy nagyjátékfilm megköltéséhez és keresztülviteléhez szükséges mágikus vonzerőt.

Tovább

(Antonio Piazza–Fabio Grassadonia: Szicíliai kísértettörténet)

A fantasztikumnak a nézőpontválasztás nyit teret. Az alkotópáros a maffiózók és a rendőrök helyett a rablás áldozatát, a valóságosnál valamivel idősebbre formált, kiskamasz Giuseppét tette meg egyik főhősnek. Piazza és Grassadonia merész húzással szerelmesfilmként indítja moziját, amelyben csak lassan és töredékesen derül fény a fiú családjának sötét kapcsolataira, a falut behálózó maffiaviszonyokra.

Tovább
Élet és Irodalom 2019