(Tabula rasa, Godot Kortárs Művészeti Intézet)

(Köszönettel Friedrich Juditnak)

(Blinken OSA Archívum – Centrális Galéria.)

(Roskó Gábor kiállítása az acb Galériában október 30-ig látható.)

(World Press Photo, Magyar Nemzeti Múzeum, október 25-ig.)

(Végre tanulhatunk valamit, Kincsem-palota, megtekinthető szeptember 30-ig.)

(Időgép. Kurátor: Szipőcs Krisztina. Ludwig Múzeum, megtekinthető 2023. január 1-ig.)

(A kétségek és a véletlenek integrációja és A Möbius-szalag rejtélye című kiállítás, Kapolcs)

(Közös időnk ’89–90, Nemzeti Múzeum, megtekinthető augusztus 30-ig.)

Gorka eltérő korszakokban teremtette meg a kontinuitás és a megújulás kettősségét, egész pályafutása során sikeres volt, és közben nem vált üressé. S valóban, nagyon itt volt az idő arra, hogy 1994-es kiállítása  után a közönség  ismét láthassa, miként is keletkezett az tárgykultúra, amelynek mára kevés nyoma maradt. Gorka munkássága a magyar tárgykultúra fontos fejezete, egy olyan korszakban, amelyben már nincs szerepük azoknak a tárgyaknak, amelyeket itt teremtett meg valaki, itt is készülnek el, s itt élő, nem pusztán gazdag emberek használhatják azokat.

(Posztszovjet, 1900–2002. OSA Centrális Galéria, július 16.–szeptember 20.)

Szilágyi Lenke ugyanis soha nem osztozott a kioktatásban érdekelt nyugati kultúrfölényben, az empatikus megvetésben, amellyel oly sokszor találkozhattak a létezett és még épp fennálló szocialista országok lakói, forradalmak, lázadások idején éppúgy, mint amikor épp a nyugati divatot követték, úgymond, ügyetlenül. Ám a helyzet az, hogy Szilágyi attitűdje félreérthetetlen. Azokkal tart, azokkal van, akiket fényképezni szeret. S ami még képtelenebbnek és nagyszerűbbnek tűnhet, egy közülük.