(Elhallgatva, 2B Galéria, megtekinthető április 8-ig.)

Akármint is, a Hunyadi úton készülő műnek félreérthetetlen jelentősége van a női szerepek létrehozásának, a kiszolgáltatottság, a megalázottság felidézésének, s ugyanakkor az emlékezés és az azonosulás közti radikális különbségnek a láthatóvá tételében, amit a most megvalósulás előtt álló tér nem pusztán beláthatóvá, hanem tapinthatóvá, láthatóvá, bejárhatóvá tesz, azaz a lélek és test egységének dokumentációjává. Ami az elmúlt háborúk idején megtörtént, az eltérő történelmi korszakokat, más társadalmakat, háborúkat idéz fel, foglal magában. Mindezt egyetlen térben megjeleníteni igazi, csendes „áttörés”, amely a köztéri emlékművek narratív zsánerszobrászatának politikai divatja idején olyan lehetőséget kínál a megértésre és felidézésre, amely tényleg független bármiféle aktuálpolitika normáitól. S végül, de nem utolsósorban: mindhárom alkotó Szlovákiában él.

(Mladen Miljanović kiállítása az acb Galériában április 15-ig látható.)

A militáris eseményeket rögzítő térkép ironikus kifordításának remek példája volt a 2015-ben, az OFF Biennálé részeként megrendezett Magyarország hadművelet, mely egy katonai akció vizuális lenyomatát imitálta. Ugyanakkor a jelentések persze radikálisan eltértek a jelektől. Egy áthúzott, általában megsemmisített elemre utaló jel magyarázata a „kommunista örökséget” kritizáló képek múzeumi szerepe volt. Az Ukrajna felől érkező „támadások” az artworld kontextusában, azaz a galéria mindennapi és szimbolikus világának valóságában, a kortárs művészet társadalomkritikáját jelentették.

(Birkás Ákos kiállítása a Einspach Fine Art and Photography galériában.)

Birkás hosszú betegség után, hetvenhat évesen, 2018. június 10-én halt meg. Munkásságának feldolgozása követhetné a fenti előadásban elhangzott mondatai egyikét. „Az a művészet, amelyik a maga idejében nem kap nyilvánosságot, az a művészet nincs.” A helyzet tehát az, hogy addig beszélhetünk az ő idejéről, amíg munkái, akármint is, de folyamatosan jelen vannak a nyilvánosságban. Az a tény, hogy hosszú évtizedek után Hans Knoll mellett most már Einspach Gábor is részt vállal ebből a feladatból, mindenképp üdvözlendő, fontos lépés. A kiállított munkák itthoni bemutatása tovább erősíti és árnyalja az életművet.

(Fajó János kiállítása a Deák Erika Galériában, megtekinthető március 4-ig.)

A falakon látható nonfiguratív képek és a három asztalra kitett „játékok” együtt pontosan idézik fel munkássága egészét: kiszámíthatóság és kiszámíthatatlan egyediség egyensúlyát. Azaz Fajó, fiatalkorán túl, élete végéig a nonfigurativitás mellett köteleződött el, de ez nem jelentette azt, hogy ne kereste volna, ne változtatta volna meg újra és újra a belső arányokat. Az ornamentika és dekorativitás kérdései mindig felmerültek, ahogyan a geometriai és a biológiai formákat is újraírta, újraértelmezte.

(Gerhes Gábor kiállítása a Kiscelli Múzeumban megtekinthető április 17-ig.)

Gerhes Gábor egy szabadtéri temetőben álló, fontos épület makettjének felállításával igazi dialógust teremtett a templomtérrel, amelynek magassága még ma is zavarba ejtő. Ám a vakolat és ablak nélküli téglafalak közt a távlat nélküli, ha tetszik, megvakult makettben elhelyezett kötetek, a baloldali és ugyanakkor a modernizmussal kritikus viszonyban lévő Rossi művének felidézésével félreérthetetlenné teszik, hogy a posztmodern után a posthistoire idejét éljük, amely mindazoknak a fogalmaknak, képeknek a sorát kezdte ki, amelyeket egykor valóban egy atlaszban láthattunk.

(Gilot100 – Françoise Gilot jubileumi kiállítása, Várfok Galéria, Françoise-ról álmodom, Várfok Project Room. A kiállítások február 12-ig tekinthetők meg.)

Szűk terek, mindenütt az ismerősség élménye és az ismerősök jelenléte, az otthonosság öröme és pánikja. És aztán a kompozíciók, a struktúrák, a ritmusok, az eltérő léptékek párbeszédei, a felismerhető és azonosíthatatlan formák uralma a képeken. A Hasonlóságok és kontrasztok egy New Yorkban élő, annak jelentését kereső s fellelő művész munkája. Gilot nem éri be a keleti parti nagyváros geometrikus látványának absztrahálásával vagy annak finomításával. Az éles kontúrú szerkezetek nem formális analógiák, nem egy látható világ nyomainak rögzítései, hanem a láthatóvá tett éles kontúrokkal elkülönített absztrakt struktúra, amelynek értése, értelmezése egy másik világba való átlépés lehetőségét teremti és követeli meg.

Szegény múzeumok marginalizálódása persze nem pusztán francia vagy épp nyugati jelenség. Az, ha az eltérő léptéknek megfelelően is, de jelen volt s van ma is a magyar muzeológiában. Míg 2019-ben még 11,5 millióan keresték fel a kulturális közintézményeket, addig 2020-ban összesen 4,4 millió látogatója volt az összes magyar múzeumnak.

(Káldi Katalin: Osztás, Kisterem Galéria. Megtekinthető 2022. január 21-ig.)

Azaz Káldi nem egyszerűen követi vagy engedelmesen kielégíti a kortárs tencenciákat, hanem mintegy mellékesen, eleget téve az illúzióteremtés kihívásának, rámutatva a térbeli tárgy, szobor geometrikus pontosságára, újabb „párbeszédet” kínál fel a nézőknek. A több művészettörténeti hagyományra, geometriai normára visszautaló tárgyak a befogadóban felidézhetik azokat az absztrakt kiállításokat, melyeket valaha látott, s amelyek mögött nem volt érzékelhető a Káldi munkásságát egyben tartó geometrikus normák, pontos kérdések és méltó válaszok sora.

(Osztapenko maradhat?, BTM, Vármúzeum, Barokk Csarnok, megtekinthető november 21-ig.)

Ha nem tévedek, ezeknek a köztéri emlékműveknek a Barokk Csarnokban való felidézése a kiállítás magától értetődő része kellett volna hogy legyen. Így azonban az 1990–1993-ban történtekkel kapcsolatos kommentár, elemzés, szembesítés, a kiállítást jelentős eseménnyé tévő ismeretterjesztés elmaradt, s minden okunk megvan arra, hogy ezt fájdalmasnak tekintsük. A köztéri emlékezetpolitika részben az amnézia része lett, részben egy azóta egyre több vitára, kiállításra érdemes városban élünk.

(Kovács Péter emlékkiállítása a Műcsarnokban november 28-ig látogatható.)

Az emberi és/vagy antropomorf alakoknak a sora a puszta létért való küzdelmüket rögzíti. A testnek éppúgy nincsen semmiféle anatómiai evidenciája, meghatározottsága, mint az arcnak, melynek ki- és felismerhetősége vagy felismerhetetlensége művei jelentős részének „témája”. Ugyanakkor Kovács semmiféle úgymond képi elbeszélést nem ismer el. Munkái hosszú évekkel, évtizedekkel megelőzték az egyszerű jelen idő és nem egy önálló korszak napjainkban hatást keltő, megítélésem szerint komikus divatját: a poszthumán és az antropocén képek erőszakolt elbeszéléseit.

(Baranyay András Részben az egész című kiállítása a Műcsarnokban 2021. december 5-ig tekinthető meg.)

(Kis Varsó, Rajk László, Schmied Andi kiállítása, Art Department, megtekinthető október 29-ig.)

(Költészet és performansz – A Kelet-Európai perspektíva, Kassák Múzeum)