Peragovics Ferenc

Eörsi László: Pesti lányok, 1956
Font Márta–Sudár Balázs: Honfoglalás és államalapítás (9–10. század)
Font Márta: Az Árpád-ház évszázadai 1038–1301
Szende László: A késő középkori nagyhatalom 1301–1526

Tovább

Tovább

Romsics Ignác: A nagy háború és az 1918-1919-es magyarországi forradalmak. Válogatott tanulmányok. Helikon Kiadó, Budapest, 2018, 331 oldal, 4499 Ft

Ma ebben az országban rengeteg értelmiségi, publicista, de történész is politikusi intenció szerint jár el, amikor az 1918-19-es eseményeket nem tekinti forradalomnak. Ezért a 2016-ban keletkezett zárótanulmány különös jelentőséggel bír. A kései dualizmus feszültségeinek rövid bemutatása után a fronton harcoló hadsereg forradalmasodására tér át, amire rátett egy lapáttal az orosz bolsevizmus. A kérdés nagyságrendjének érzékeltetésére fontosak a számadatok: 1917 novemberében Budapesten 100 ezer munkás tüntetett, 1918 őszéig orosz hadifogságból mintegy 300 ezren tértek haza, kiknek nagy része a leninizmus hatása alatt állt. Romsics módszere, hogy mikrotörténelmi adatokkal igazolja a történelmi trendet: a tiszántúli Kunhegyes községbe 1918 októberéig 302 fő tért haza Oroszországból! A szerző nem tagadja meg az eseményektől a „forradalmi” jelzőt, amelyekben az irányítás és politikai artikuláció a fővárosi pártokhoz kötődött.

Tovább

Tovább

Trianon arcai. Naplók, visszaemlékezések, levelek. Szerkesztette és az előszót írta Kunt Gergely, L. Balogh Béni, Schmidt Anikó, Libri Kiadó–Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2018, 466 oldal, 3999 Ft

Az impériumváltás technikái nem sokban különböztek az elszakított országrészeken. A bevonuló hadseregek parancsnokainak átadták a városok kulcsát. A megszállók katonai közigazgatást, sajtócenzúrát vezettek be, hűségesküt követeltek. A memoárok nagy teret szentelnek a szimbólumokban kifejeződő változásoknak: le kell cserélni a feliratokat, új cégéreket ildomos festeni. Az aradi Krenner Miklós a jelenség humoros oldaláról így ír: „Czeiler címfestő mondja, rengeteg dolga van, külön helyiséget kell bérelnie. [...] Egy házban, hol sok kis üzlet szorong egymás mellett, az egyik kereskedő az oláh cégtáblák miatt hosszú ideig nem találta meg a saját helyiségét.” (149.)

Tovább

Sz. Bíró Zoltán: Az elmaradt alkotmányozás: Oroszország a XIX. század második felében. Osiris Kiadó, Budapest, 2017, 350 oldal, 3480 Ft

Sz. Bíró Zoltán kötetének nagy erénye, hogy átfogó társadalomképet nyújt. Részletesen bemutatja a társadalmi csoportok közötti átjárás, mobilitás korlátait és (csekély) lehetőségeit. Az „átigazolások” gyakorlata bizonyítja, hogy a társadalom korántsem mutatott annyira merev formát. Az öröklött földbirtokon zajló gazdálkodás leírásánál gyakran helytelenül szerepel az allodiális szó, ami az öröklött földbirtokon (votcsina) történő gazdálkodást jelenti. Az irodalomjegyzék gazdagsága, az orosz nyelven írt hivatkozások tömkelege bizonyítja, hogy a szerző hatalmas munkát végzett, ami közben becsúsztak hibák, elütések, például a kispolgár jelentésű szó hol mesanyin, hol mescsanyin alakban fordul elő.

Több helyen közhelyeket cáfol a szerző, például hogy a birodalom bürokratikus apparátusa kirívóan nagy lett volna. Éppen ellenkezőleg, Oroszországban 1,3 százalék volt a hivatalnokok aránya, míg Angliában és Franciaországban 4 százalék körül mozgott a korszakban. Tehát éppenséggel közép- és alsószinten a reformpolitika végigvitelére a felkészületlenség volt jellemző, ami visszahatott a reformok eredményességére is! Az (elmaradt) 1848-as forradalom hiányára vezeti vissza Sz. Bíró az apák és fiúk ellenzékiségének különbözőségét: utóbbiak radikalizmusa oroszföldön azzal magyarázható, hogy bukott forradalmak után nem tanultak meg kompromisszumokban gondolkodni. A túlzó követelésektől visszalépés ismeretlen volt.

Tovább

Tovább

Tovább

Különös dolog, mikor a történész memoárt ír, mert a műfaj szubjektív, viszont az igazi historiográfus magára is vonatkoztatni fogja szakmája első szabályát, az objektivitást.  Siker, karrier volt Ormos Mária osztályrésze hosszú pályáján, ami nem párosult felhőtlen családi boldogsággal. A kötet címében a csalódások szó talán a magánéleti kudarcokra hivatott utalni, abban azonban bizton reménykedhet a szerző, hogy életműve hatni fog, és jó néhány munkája kiállja az idő próbáját. Hosszú nyugdíjas éveket és jó főzőcskézést kívánunk!

Tovább

Tovább

Tovább

Hatos Pál: Szabadkőművesből református püspök. Ravasz László élete. Jaffa Kiadó, Budapest, 2016. 327 oldal, 3150 Ft

Tovább

Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944. Esemény – Elbeszélés – Utóélet. Osiris Kiadó, Budapest, 2015. 467 oldal,3980 Ft

Tovább

Tovább

Tovább

Simon Attila (szerk.): Esterházy János és a szlovenszkói Magyar Párt: Iratok a szlovákiai magyarok történetéhez (1938–1945). Fontes Historiae Hungarorum, 6. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2014. 302 oldal, ármegjelölés nélkül

Tovább

„A történelem a valóság emlékének […] különleges keveréke” – idézi Standeisky Éva a szépíró Krasznahorkai László jól hangzó mondatát a történettudomány rekonstruálási nehézségeiről, mi több, lehetetlenségéről. Az L. Balogh Béni történész-levéltáros által jegyzett dokumentumgyűjteményről írt recenzió­jában (Dokumentumok a megszállásról, ÉS, 2015/33., aug. 14.) ez a gondolat mintha a „Törvényes” megszállás című kötet értékeinek relativizálását szolgálná. Nem vitatható, hogy az összeállítás valóban egyfajta válaszként jelent meg a Krausz Tamás és szerzőtársa által jegyzett A magyar megszálló csapatok tevékenysége a Szovjetunióban című könyvre.

Standeisky írása végén annak az óhajának ad hangot, hogy szenvedéstörténet helyett inkább szembenézés-történetet kellene művelni. Egyetértek, de szerintem az egyensúlyos küzdelemre vágyó örök értelmiségi szól belőle, aki figyelmen kívül hagyja, hogy a magyar közvélemény előtt ezek a szövegek mindmáig ismeretlenek voltak, és ebben az esetben már maga a tény fontos, hogy megjelentek. Igen, csokorba gyűjtve. A könyv készítői egyszerűen kézbe vettek, elolvastak és közzétettek olyan forrásokat, amelyek a nyugat felé hömpölygő szovjet hadsereg magyarországi működésének – finoman szólva – árnyoldalait mutatják be. Az elhurcolt fiúk és meggyalázott leányok szenvedéseire koncentráltak. Mi ezzel a probléma? Hogy ezt most inkább fogja díjazni a magyar közvélemény konzervatívabb része? Na és akkor mi van? A szövegek nem hamisítványok!

Nem tagadható, hogy a kötetnek vannak problematikus részei. Azt valóban el kell dönteni, hogy a megszállás „törvényes” vagy törvényes, erre érzésem szerint Standeisky Éva helyesen mutat rá. A kettő nem ugyanaz, és a címbe kitett idézőjeles szó gyanút keltő. Erőteljesebb, tisztább és történetibb lett volna eufemizáló macskaköröm nélkül. Nekem hosszúnak és túlzottan aprólékosnak tűnik a dokumentumok lábjegyzetelése, ami helyenként már-már zavarja az olvasást. Az orosz szavak fordítása néhol pontatlan, például a 922. lábjegyzetben a Nacsalnyik Upravlényija Tila kifejezés a Hátország Irányításának Parancsnokát jelenti, és nem egy Tila nevű főnököt!

Összességében a hitleri Wehrmachtot Sztálingrádtól Berlinig kergető Vörös Hadseregtől a hosszabbodó történelmi idő sem veheti el a horogkeresztes embertelenség feletti győzelem patetikus örömét. Még akkor sem, ha a putyini Oroszország ma visszaél a diadal dicsőségével, és minden oroszellenes, Nyugat- és EU-barát megnyilvánulást Ukrajnában a fasizmussal azonosít. Az 1945 utáni Európa az antinácizmus szellemében fogant, és az orosz történelmi tudat konstans része, hogy a Szovjetunió abban a korban a oldalon állt. Ezt a tételt a kötet nem akarja cáfolni.

Ha már Standeisky Éva utalt a hatalmas forrásanyagban történő válogatás nehézségeire, éppenséggel ő is felettébb elfogultan idéz Mindszenty Józsefnek XII. Piusz pápához írt leveléből, ami alapján egyáltalán nem témához illő módon megállapítást nyer Esztergom érsekének önteltsége és merev konzervativizmusa. Bocsánat, de annak mi köze a szovjet megszálláshoz? Holott hogyha a 155. számú iratból (Mindszenty levele Alvary Frederick Gascoigne angol követnek, 358. old.) idézett volna, abból egy jövőbe látó politológus-érsek személye is kihámozható. A kötet fontos erénye, hogy egyháziak véleménye, állásfoglalása is olvasható a megszállók tevékenységéről.

Igaza lett Szekfű Gyulának, aki Kovács Imre parasztpárti politikusnak mondta négyszemközt, hogy a szovjet megszállás addig fog tartani, amíg a Szovjetunió. A mondatot a szerkesztő idézi bevezető tanulmányában.

A Vörös/Szovjet Hadsereg „vendégeskedése” 46 évig tartott Magyarországon. A rendszerváltás után 25 évnek kellett eltelnie, hogy összeálljon egy elsősorban kutatóknak szánt szöveggyűjtemény, amely alapján a Kádár-korszakban sulykolt ideologikus klisék helyett reális(abb) képet alkothatunk a megszállás módjáról, jellegéről, mindennapjairól. A szovjet ármádia megjelenésére használatos fogalmak variálódnak a közölt iratokban, és még az sem biztos, hogy a felszabadulás szót kizárólag baloldali jelentéstevők használják. Az ellenséges, idegenkedő alaphangulathoz sok helyen bizonytalankodással vegyes bizalom is társulhatott.

Utóbbit, ha tényleg volt, hamar sikerült lerombolniuk a megszálló erőknek. Az iratok tartalmát a Recrudescunt mintájára egy legújabb kori kiáltványban lehetne összefoglalni. A kurucok sérelmezték a jogtalan porciót, forspontot, katonai célú közmunkát, ma másképpen fogalmaznánk, és kiegészülne a bűnlajstrom: gazdasági károkozás, jogtalan rekvirálások, köztörvényes bűncselekmények – köztük kiemelten nők megbecstelenítése százezres nagyságrendben –, férfiak válogatás nélküli elhurcolása málenkij robotra, politikai nyomásgyakorlás stb. A Standeisky Éva által is idézett 95. iratban, Nyírvasvári körjegyzőjének panaszában mindez sűrítve áll: „a lakosságot a katonaság teljesen kiélte”. A totális háború korában a væ victis logikája hatványozottan érvényesült.

Az ország levéltárosainak kollektív szellemi terméke fontos és hiánypótló munka, efelől nem lehet kétség.

Tovább

Tovább

Ujváry Gábor: „Egy európai formátumú államférfi” – Klebelsberg Kuno (1875–1932). Kronosz Kiadó–MTT, Pécs–Budapest, 2014. 226 oldal, ármegjelölés nélkül

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2021