A június 30-án nyolcvankilenc éves korában elhunyt Simone Veil halála után sokan tűnődnek el azon, mi is ennek a nagyszerű asszonynak a politikai hagyatéka. Egyesek a nők jogainak védelmezőjét, mások a születő Európai Unió parlamentjének első elnökét, megint mások értékcentrikus jobboldali politikust látnak benne. Hadd tegyem hozzá: ha nincs ez az ő kemény és határozott elutasítása, könnyen lehet, hogy a jobboldali elit (és ki tudja, talán a jobboldali szavazók is) sokkal megértőbben viszonyultak volna a hetvenes évek második felében zászlót bontó francia szélsőjobbhoz. Simone Veilnek, semmi kétség, nem kis szerepe volt abban, hogy nem omlott le a fal, amely a köztársaságpárti francia jobboldalt a pétainista szélsőjobb mai örököseitől elválasztja.

Vajon könnyen megvalósíthatja-e programját a Nemzeti Front (FN) energikus vezetője? Milyen alkotmányos lehetőségek állnak rendelkezésére az akadályok áthidalására, az esetleges obstrukció letörésére? Átalakíthatja-e a francia államot saját képére és hasonlatosságára, és ha igen, mennyi idő alatt? Milyen „fékekre és ellensúlyokra” lehet számítani Franciaországban, ha egy tekintélyelvű rezsim nekitámadna az alapvető szabadságjogoknak? Vajon lehetővé teszi-e az ötödik köztársaság alkotmánya – amelyről még de Gaulle mondta, hogy nem diktatórikus szándékkal készült – hat évtizeddel 1958-as elfogadása után egy önkényuralmi rendszer kiépülését?

Hogyan jutott idáig? Az író igazság szerint a hetvenes évek végétől, a nyolcvanas évek elejétől csak látszólag egészséges. Ólmos fáradság, fejfájás, herpeszek, gyomor- és szívpanaszok gyötrik. Ő meg hol mániákusan aggódik egészségéért, sorra járja a fürdőhelyeket, hol „női karok kikötőjében” keres feledést. Állapota fokozatos romlásában, meglehet, az akkortájt divatos éter is közrejátszott, amellyel gyötrő szorongásait enyhítette.

Ma már nyilvánvaló: ennek az általános bénulással végződő hosszú kálváriának a szifilisz volt a kiváltó oka. Hogy Maupassant pontosan mikor kapta meg a betegséget, nem tudni.

„A nép jelöltjeként szólok Önökhöz…” – kezdte beszédét 2016. szeptember 17-én Marine Le Pen, majd rögtön ezután azt is megmondta, hogy a szót milyen jelentésben használja: „[A nép] férfiak és nők milliói, akiket láthatatlan és elszakíthatatlan szálakkal fűz össze egy ország, egy nyelv meg egy kultúra szeretete. Attól nép a nép, hogy egyetlen szív dobog milliók mellkasában…” stb. Marine Le Pen a népet, látnivaló, homogén egységnek – ha ugyan nem etnikumnak – fogja fel, és a nemzettel azonosítja.

François Rabelais: Gargantua. Fordította Gulyás Adrienn és Imreh András. Osiris Kiadó, Osiris diákkönyvtár, Budapest, 2015. 1500 oldal, 980 Ft

Akárcsak a Fidesz első emberének, François Mitterrand-nak is politikai tábort és meggyőződést kellett váltania, hogy eljusson a hatalom csúcsára (de az ő esetében a magyar kormányfőével ellentétes volt a menetirány: ő jobboldali konzervatív politikusból lett előbb az általa egyesített baloldal vezetője, majd köztársasági elnöke). Mitterrand hatalomhoz vezető útját az említett analógia mellett azért is érdemes felidézni, mert a Messiás-váró hazai demokratikus oldal szempontjából sem érdektelen, hogyan találkozott egy nem mindennapi politikai ambíció a balra szavazó tömegek változásigényével…

A „perverz mag” soha nincs tekintettel mások fájdalmára, gyászára, kegyeletérzésére, politikai meggyőződésére, ha csak akkor nem, amikor manipulációs célból színlelni kényszerül. A másik ember személye, elvei, meggyőződése és pártállása iránti tisztelet ismeretlen fogalom a logikájában.

Éric Hazan: Párizs felfedezése. Kul­túr­történeti kalauz. Fordította Lő­rinszky Ildikó. Typotex Kiadó, Bu­da­pest, 2015. 468 oldal, 4800 Ft

A gyilkosok golyózáporába került áldozatok közt ugyanúgy voltak muszlimok és keresztények, született franciák és bevándorlók, hívők és nem hívők. De ezt a nagyon sokféle embert valami mégis összefűzi. Nevezetesen az, hogy csaknem mindannyian honpolgárok, citoyenek.

A kezdet az a felhívás, amit de Gaulle 1940. június 18-án maga olvasott fel a londoni rádióban. Az a pár mondat, amin egy teljes napig dolgozott, többször is átírva a szöveget. A nemrég kinevezett helyettes államtitkár, akinek se pénze, se fegyvere, egy drámai pillanatban szakít a III. Köztársaság tehetetlen politikai elitjével, és június 17-én – minden jogcím, felhatalmazás nélkül – Bordeaux-ból Londonba repül, hogy ettől fogva maga intézze a magára hagyott és megalázott Franciaország sorsát. („Csak blöff volt, de bejött” – mondja majd később, fanyar öniróniával.) A vég az a kétmondatos kommüniké, amiben a sikertelen referendum után 1969. április 27-én – belátva, hogy elvesztette a többség támogatását – bejelenti lemondását. A két dátum közt pedig egy történelmi személyiségnek, államférfinak és emlékiratírónak a politikai pályája, aki emberi nagyságával, talányos személyiségével, memoárjaival, politikai gyakorlatával, államelméleti nézeteivel és nem utolsósorban az általa fémjelzett intézményrendszerrel mind a mai napig igazodási pont a politika világában.