Ádám Péter

Hazai sajtóban emberemlékezet óta nem beszéltek olyan alpári hangon francia köztársasági elnökről és általában Franciaországról, mint ahogyan – rájátszva a mesterségesen is gerjesztett Trianon utáni francia-gyűlöletre – mostanában beszélnek a kormánylap hasábjain. Legutóbb Macron és a nacionalista lepra című cikkében (Magyar Idők, 2018. november 23.) Fricz Tamás  egyenesen „hamiskártyásnak”, sőt (a szót, igaz, ki nem mondva, csak sejtetve) zsidóbérencnek nevezte a francia államfőt. Mindez azért olyan abszurd, mert a kormányoldal Macronra uszított újságírói vagy nem látják, vagy nem is akarják látni, milyen sok a hasonlóság, párhuzam, analógia a francia köztársasági elnök meg a magyar kormányfő között.

Tovább

De Gaulle 1958. szeptember 4-én, kerek hatvan éve, a párizsi place de la République-en tartott tömeggyűlésen ismerteti az általa sugalmazott új alkotmányt. A rendezők negyvenméteres V-t állítottak fel a teret díszítő Marianne-szobor meg a tribün fölé: a V egyszerre jelképe a születő és sorban ötödik Köztársaságnak meg a IV. Köztársaság feletti győzelemnek.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

A francia szociológusok már jó ideje figyelmeztetnek a „baloldali katolicizmus” eltűnésére, a katolikusok öntudatra ébredésére és jobbratolódására, valamint a hívőknek arra az egyre erősödő igényére, hogy a több évtizedes passzivitással szakítva tevékenyen részt vegyenek a politikai életben. A jelenség már Nicolas Sarkozy elnöksége alatt is megfigyelhető volt, de eddig egyetlen francia államfő sem reagált rá olyan érzékenyen, mint Emmanuel Macron.

Tovább

A franciák nem kevesebb mint ötvenöt százaléka szerint (az adat 2015‑ből való) a politikai életnek a korrupció a legnagyobb rákfenéje. A sok botrány egyszersmind annak jele, hogy az ország nehezen talál gyógyírt a demokratikus intézmények válságára.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

A június 30-án nyolcvankilenc éves korában elhunyt Simone Veil halála után sokan tűnődnek el azon, mi is ennek a nagyszerű asszonynak a politikai hagyatéka. Egyesek a nők jogainak védelmezőjét, mások a születő Európai Unió parlamentjének első elnökét, megint mások értékcentrikus jobboldali politikust látnak benne. Hadd tegyem hozzá: ha nincs ez az ő kemény és határozott elutasítása, könnyen lehet, hogy a jobboldali elit (és ki tudja, talán a jobboldali szavazók is) sokkal megértőbben viszonyultak volna a hetvenes évek második felében zászlót bontó francia szélsőjobbhoz. Simone Veilnek, semmi kétség, nem kis szerepe volt abban, hogy nem omlott le a fal, amely a köztársaságpárti francia jobboldalt a pétainista szélsőjobb mai örököseitől elválasztja.

Tovább

Tovább

Vajon könnyen megvalósíthatja-e programját a Nemzeti Front (FN) energikus vezetője? Milyen alkotmányos lehetőségek állnak rendelkezésére az akadályok áthidalására, az esetleges obstrukció letörésére? Átalakíthatja-e a francia államot saját képére és hasonlatosságára, és ha igen, mennyi idő alatt? Milyen „fékekre és ellensúlyokra” lehet számítani Franciaországban, ha egy tekintélyelvű rezsim nekitámadna az alapvető szabadságjogoknak? Vajon lehetővé teszi-e az ötödik köztársaság alkotmánya – amelyről még de Gaulle mondta, hogy nem diktatórikus szándékkal készült – hat évtizeddel 1958-as elfogadása után egy önkényuralmi rendszer kiépülését?

Tovább

Tovább

Hogyan jutott idáig? Az író igazság szerint a hetvenes évek végétől, a nyolcvanas évek elejétől csak látszólag egészséges. Ólmos fáradság, fejfájás, herpeszek, gyomor- és szívpanaszok gyötrik. Ő meg hol mániákusan aggódik egészségéért, sorra járja a fürdőhelyeket, hol „női karok kikötőjében” keres feledést. Állapota fokozatos romlásában, meglehet, az akkortájt divatos éter is közrejátszott, amellyel gyötrő szorongásait enyhítette.

Ma már nyilvánvaló: ennek az általános bénulással végződő hosszú kálváriának a szifilisz volt a kiváltó oka. Hogy Maupassant pontosan mikor kapta meg a betegséget, nem tudni.

Tovább
Élet és Irodalom 2019