Lévai Júlia Míra

Kinn áll a táblánál, most rángatta ki a padjából ide a Lili néni, a karján még sajog a markolás nyoma. Nem érti, mi történik, ő minden szabályt betartott, nem csinált semmi rosszat. Ült a padjában, és jólesőn nézegette a bizonyítványát. Tiszta kitűnő lett, pedig nem is számított rá. Lili néni egész félévben csak szapulta őt, biztos volt benne, hogy írásból nem adja meg az ötöst. Legutóbb is borzasztó cirkuszt csinált, amikor meglátta az írásfüzetében a sok kiskacsát meg bohócot a sormintákban. Hogyhogy nem tudod abbahagyni a rajzolást?! Hát mert nem tudja. Hiába ér ki a lap szélére, annyira szereti, hogy az S betűből, K-ból, B-ből mindenféle vicces figurákat lehet kanyarítani (de hiszen ezt maga Lili néni tanította meg nekik!), hogy a sor végén sem hagyja abba, folytatja a következőben. Néha még az az alatt lévőben is.

Tovább

– De ugye azért itt is a kommunisták vannak hatalmon? – ezt egy ifjú szovjet látogató kérdezi most a templom közepén, miután megtudta, hogy ide rendszeresen járnak misére emberek, és hogy attól nem lesz semmi bajuk. Ortodox keresztény, közismertebb nevén görögkeleti templom, Budapest belvárosában. Otthon ők az ilyet pravoszlávnak hívják. De ez itt nem orosz, hanem szerb.

A tolmács kissé szorongva fordítja le a kérdést a mellette álló esperesnek (az imént mutatkoztak be egymásnak, onnan tudja a rangját), aki ugyan csak egy órára ment le a templomba, de így, hogy Zorka is beugrott a szomszédból, meg szovjet vendégek is jöttek, maradt még kicsit. És persze válaszol a kérdésekre:

– Ki más is lehetne hatalmon? Viszont amióta a maguk Sztálinja meghalt, úgy tudom, az egész szovjet tömbben inkább szocialistának hívják a rendszert.

Tovább

Édesmézes szeret a doktorékhoz járni. A Magyar utcában laknak, és ők sem élnek jól, de azért valamit minden alkalommal vesznek tőle, még a forradalom alatt is vettek, amikor el tudott menni hozzájuk. Ha mást nem, egy zacskó mézes puszedlit. Van bennük jó érzés, tudják, mit jelent kifosztottnak lenni, és kényszerből gyártott holmikkal házalni idegeneknél. A nevét is náluk kapta, a kislányuk találta ki rá. Mindig kedves volt hozzá, és mindig volt nála mézes süti, akkor ő nem is lehet más, mint Édesmézes.

Most is hozzájuk készül. Már be is pakolt a bőröndjébe: alul vannak a gondosan kisimított, batikolt kendők, rajtuk egy duplán hajtott, barna csomagolópapír, és erre tette a papírtálcákra csomagolt puszedliket. Jó passzentosra rendezte el a holmikat, nyugodtan felállíthatja a kis vulkánfíbert, semmi nem fog elmozdulni a helyéről.

Tovább

Ez aztán az igazi ajándék! – örvendezik az új térképének, és megy is szögekért, kalapácsért, hadd legyen hamar fönn a falon. Pedig inkább a megvetemedett ajtót kéne helyrepofoznia. Ezer résén fúj be a szél, teszi próbára az egy szem villanykályháját, pedig az amúgy is nehezen veszi föl a versenyt a hideggel. És még csak az elején járunk a télnek. De ő már csak ilyen: minél sürgetőbb a kötelező tennivalója, annál lázasabban fog bele valami olyasmibe, ami inkább az örömét szolgálja. Mint amilyen a falak feldíszítése is, a térképekkel.

Tovább

Egy vidéki városba igyekszik, oda, ahonnan negyvenöt évvel ezelőtt ellopta a könyvet.

Nem, ez így nem pontos: ő igazából csupán asszisztált az ellopásához. Valójában csak felbujtóként, bűnsegédként vett részt az akcióban, amit végül a szerelme hajtott végre. Együtt voltak ott a hetvenes évek elején, a tanácsháza tárgyalójában, egy szakmai rendezvényen. Teljes bűnrészességet ő csak a könyv olvasásában vállalt. Ezért is van most nála – épp ő volt a soros, amikor drámai módon megszakadt a kapcsolatuk, és azután azért már nem keresték egymást, hogy ott ragadt tárgyakat cseréljenek.

Tovább

„Ez így már nagyon rossz, ott áll egy vadidegen nő halotti szertartásán, és szinte hangosan veszekszik, hol a saját halottjával, hol meg egy pappal. Hát tényleg nincs senki, aki meg tudná szabadítani ettől a végzetétől? Pedig már de szeretne megszabadulni! Esküszik, jobban járna, ha inkább szegény Konstanciával foglalkozna. Szerencséje van: a pap végre kilép a számonkérőszéki szerepéből és szól egy-két szót az elhunytról is. Konstancia élete végéig hűséges nővére volt egy kongregációnak. Mindig csak adott, a szerzésvágy távol állt tőle. De az is, hogy a hitét valamiféle életidegen dolognak tartsa. Épp ellenkezőleg: életvidám tagja volt a családjának, amelyben igen sok feladatot is magára vállalt. Például a korán eltávozott nővére két, árván maradt fiáról is ő gondoskodott. Mintha csak az édesanyjuk lett volna. És valójában az is volt, mert hiszen édesnek azt tekintjük…”

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2019