Vári Attila

Nusika nagyanyámban is két ember lakott, az egyik volt maga Nusika nagyanyám, a hiszékennyé butuló szomszédasszony, akitől hozomra-felejtésre lehetett kölcsönkérni, aki valós zsebpénzeket csempészett unokái zsebébe, s aki kitűnően tudott főzni. A másik pedig az, aki szentül hitte, hogy nemcsak a sarki utcai lámpát tudja eloltani, de ha nagyon koncentrálna, akár tiszta égből is tudna politikaváltoztató villámcsapást küldeni a földre, természetesen úgy, hogy előtte forradalmi vaksötétbe borítaná a világot.

Kezdte azt is hinni, hogy a világ fizikailag nem változik, hanem az azonos történések személyiségei s helyszínei elvándorolva okozzák a cikcakkos történelmet. El is mondta, hogy a doktorgróf asszisztensnője, aki nem a cselédszuterénben lakott, mint a személyzet többi tagja, hanem a kastély egyik manzárdszobájában, s aki megtöltötte az egész cselédtraktust azzal, hogy a vizsgálatkor azt diktálta neki gróf Wasserblau, hogy virgo intacta, azaz érintetlen szűz. Ugyanaz az orvosi segéderő volt egy másik helyszínen, a bányatelep börtönében is, elítélt szanitécféle, s nem is sejtette, hogy a sok utcalánynál, apácánál, hivatásos bordélyházi nőnél, Nusika nagymama többi bányász fegyenctársánál, milyen megbecsülést és hatalmat ad azzal Nusika nagymamának, hogy úton-útfélen azt terjeszti róla, hogy huszonkét évesen még mindig szűz.

– A szüzességet csak a dicsekedni vágyó vőlegények, apácák és az igazi kurvák tartják nagyra és megfizethetetlennek. Ez valami olyasmi lehet, mint az, hogy a gazdagok jobban félnek a szegénységtől, mint azok, akik valóban szegények – mondta, aztán még hozzátette. – Vagy valami ilyesmi. 

Tovább

Valahányszor hazajött a temetőből, mindennapi menetrendjének egyetlen biztos állomásáról, megboldogult Berta mákgubóval kevert mentateát ivott, mert, mint mondta, az hidegen tartotta az álmait, nem izzadta át rémséges látomásaitól a lepedőjét. Nem is tudtuk más nevét, csak azt, ahogy nagyanyám emlegette az ikernővérét, akinek mintha nem is lettek volna élő ismerősei. A család számára, ő, a megboldogult Berta volt.

– Meglátogattam a megboldogult Ferimet – mondta a világ legtermészetesebb hangján és olyan szagot árasztott a sírnál töltött órák miatt, mintha belefeküdt volna a kárminvörös bazsarózsákba. – Az én Ferim igazi huszárkapitány volt, még a vendéglőbe is belovagolt, mert olyan fenegyerek volt az én Ferim.

Nagyanyámtól tudtuk, hogy az én Ferim, egyszerű közrendőr volt a lovas alakulatnál, akiknek megengedte a polgármester, amikor kiszuperálták a lovakat, mert motorbiciklivel, autóval látták el a külterületeken járőröző milicistákat, hogy búcsú felvonulást tartsanak a főtéren. Megboldogult Berta a járda szélén állt, amikor melléje ért az Én-Ferim, aki viccből, mert se nem kellett lehajoljon a nyeregből, sem felállnia a kengyelbe, mert éppen olyan magas volt a lovon, mint nagyanyám ikertestvére a maga valójában, oldalozva léptetve a lovát, mintha a spanyol lovas-iskola bemutatóján lenne, szájon csókolta nagyanyám ikertestvérét.

Tovább

A pszichiáter, aki naplót akart vezetni az Alzheimer-kórban szenvedő idős akadémikussal kezdeményezett beszélgetéseiről, nem sokat írhatott a kórlapnál bővebbre tervezett jegyzeteibe. Már nem tudott kapcsolatot teremteni vele. Chuchaxoja – jegyezte be hangzónként, úgy, ahogy az öreg minden alkalommal, géphangra hasonlító dallamtalansággal betűzte le, ha a nevét kérdezte. Azt gyanította, hogy spanyol-amerikai indián törzsről lehet szó, de a világhálón keresve, hamar bebizonyosodott, hogy nem. – Csucsahoja, C, utána há, utána u, aztán ismét c és há, aztán a és x, o és j, a végén  is a – mondta az öreg.

Függőleges oszlopba rendezte azt a kevés ismeretet, amelyet értelmezhetőnek vélt, de az a kevés is csupán néhány név és kifejezés volt. Csak ennyi szerepelt a chuchaxoja mellett az oszlopban: Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Hruscsov. Ludwiga tante. Szürke mezei rum. Muskotály. Kökényvirágillat. Antianyag tömege. Ősrobbanás.

Tovább

Évekig járhatott csodájára a különös szobornak a város. A körülötte elhelyezett padokon szinte soha sem volt szabad ülőhely. Amolyan eligazodási pont volt idegen turistáknak s a későbbre tervezett találkákhoz, de kedvenc pihenő és csoportképek helye is volt ez az égig érő, különleges alkotás. Valóban hatalmas volt, s meglehetősen távolról kellett elkattintani a gépet ahhoz, hogy megörökíthessék, hogy befoghassák a teljes látványt.

Háromméteres zöld kőtalapzaton állt a bronz­színű karosszék, s rajta, mintha óriáskígyó lenne, hatalmas százlábú nyújtózott a semmibe. Csáprágóját a szék háttámlájától messzire meresztette, mint aki élelem után kutat, vagy éppen támadni készül. Lábai emberi kézfejre hasonlítottak, de karmuk volt, amelyet láthatóan a szék karfájába mélyesztettek. Testének gyűrűit egymáshoz hajlított vörösréz lemezekből domborította a szobrász. Csapok, láncszemek tartották össze az alkotást, s ha fújt a szél, megelevenedett. Hullámzó mozgása közben úgy nyikorgott, mintha panaszkodott volna. Olykor csak szipogott, s néha a felerősödő szél miatt könnyeikkel küszködő asszonyok jajongó zokogására hasonlított a hang. Máskor, ha viharos volt az idő, jajveszékelő gyermeksíráshoz hasonlított, ahogy elmozdultak egymáson a szelvények.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Borvíz

HŰSÍTŐ (NYÁRI) PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

Három egészen különböző ízt hozunk Erdélyből. Másképpen esnek, de passzolnak egymáshoz: Fekete Vince humorához jól illik Vári Attila misztikuma, ahhoz meg dukál némi nosztalgikus székelyföldi atmoszféra, Vida Gábortól. Három korty isteni borvíz, mondjuk az Örkő hegye alól.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tárcatár
Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tárcatár

Tovább
Élet és Irodalom 2019