Králl Csaba

(Budapest Kortárstánc Főiskola: Fent és lent – Trafó, december 20.)

A BKTF anyagi helyzete sosem volt rózsás, de mindig elevickélt valahogy a háborgó tengeren, miközben gondjai idővel csak szaporodtak. A megszűnés okai is összetettek, bár kétségtelen, hogy az egyik legnagyobb érvágást az államilag finanszírozott helyek nullára történő szisztematikus leépítése jelentette (ekkor vált az iskola végleg fizetőssé, és nyitotta meg kapuit 2014-ben a külföldi diákok előtt), továbbá az a szomorú tény, hogy nem volt kinek átadni a stafétát, mert senki nem volt olyan bátor és elszánt, hogy ilyen finanszírozási nehézségek mellett és ennyire harcias társadalmi-kultúrpolitikai közegben átvegye az intézmény vezetését. Azaz fejjel menjen a falnak.

Tovább

(Sasha Waltz & Guests: Kreatur – St. Pölten, Festspielhaus, december 8.)

Waltz sokfelé ágazó koreográfusi és művészeti tevékenysége közepette, amelynek ugyanúgy része a helyszínspecifikus performanszokban testet öltő interdiszciplináris kutatómunka (Dialoge-sorozat), mint a művészet és politika viszonyának tematizálását célul kitűző úgynevezett „harmadik dimenziós” projektek, a Kreatur mondhatni vérbeli táncszínház, a vérbeliségnek minden pozitív (pl. nagyszabású, látványos) és negatív következményével együtt, ami ez esetben annyit tesz, hogy Waltz nem tud a koreográfia üdvös elemeltségének a darab minden részletében érvényt szerezni, így időnként becsúszik a didaxis.

Tovább

(Közép-Európa Táncszínház–Anton Lachky: Special Society – Trafó, november 15.)

A Bethlen Téri Színházban székelő együttes története azért is különleges, mert bár voltak korszakok, amikor egy-egy markáns koreográfusegyéniség határozta meg a társulat arculatát (2000 és 2006 között Horváth Csaba, később rövid ideig Gergye Krisztián, hogy csak az igazán karakteres alkotókat említsem), többségében mégis nyitott műhelyként működött, ahol három évtized alatt közel 60 (!) koreográfus és koreográfusjelölt próbálta ki magát. A kísérletező kedv hol felerősödött, hol el-eltünedezett az idők során, amely szempontból a leköszönt művészeti vezető, Kun Attila működési periódusa (2013–2018) az egyik legellentmondásosabb.

Tovább

(Az Imre Zoltán Program októberi estjei, MU Színház)

Még közel sincs vége a pályakezdő fiatal alkotókat támogató Imre Zoltán Program (IZP) első felvonásának, de már tucatnyinál is több bemutató van mögöttünk. Mégis csak most, a sorozat hajrájában kezdtem érzékelni először, hogy ezek a fiatalok akarnak is valamit: a lehetőségtől, önmaguktól, a művészettől. Végre lettek komolyan vehető alkotói szándékok, határozottabb kiállások, huszonegyedik századi érzékenységek. Jó volt látni, hogy a kockázatmentességnek is van alternatívája.

Tovább

(Damaged Goods/Meg Stuart: BLESSED – ImPulsTanz, Bécs)

Didaktikus? Meglehet. Stuart színházi nyelve valahol mégis ellene feszül ennek a didaxisnak. A látvánnyal, érzékek útján megragadható az értelemmel felfoghatónak. A lassú, monoton, szinte már-már Tarr-hatású szöszmötölős képekkel, ami alig-történések sorozata, és azzal a közönyös, szinte szenvtelen pozícióval, amiből Stuart alkotói és Camacho előadói hozzáállása táplálkozik.

Mi az, ami az illúzióvesztés után marad? A hasadt tudat, a műmosoly és kipeckelt száj, és az a hallucinatív állapot, amikor hősünk már bárkinek és bárminek képzelheti magát, hiszen dimenziót vált.

Tovább

(Fidelio Színház- és Táncsátor, Sziget Fesztivál, 2018)

Más fesztiválhelyszínhez hasonlóan a Fidelio Színház- és Táncsátor is szinte első pillanattól maximális fordulatszámon pörög, a fellépők egymás sarkára taposnak, ami napi minimum két nagyszínpadi (sátras) produkciót és ennél is több kisebb kaliberű szabadtéri bemutatót jelent. Ebben a dömpingben – ideértve más performatív, utcaszínházi előadásokat is – a mennyiség értelemszerűen nem mindig csap át minőségbe, bőven akadnak produkciók, amelyek a szórakoztatás legelemibb hatásmechanizmusait gátlástalanul meglovagolva hódítanak (sikerrel), de valahol ez is érthető, hiszen a helyzet is speciális: az elsősorban a zenei programok iránt érdeklődő és kikapcsolódni vágyó szigetlakók figyelmét kell más művészetek számára megnyerni, ami, lássuk be, nem kis feladat.

Tovább

 (Emanuel Gat Dance: Sunny – Tanec Praha, Prága)

Az élő zenének mindig van valami mágikus hatása táncszínpadon, de most tényleg csak lesünk: Leon, ez a dj-be oltott experimentális művész igazi guruja a szakmájának, mindent tud a hangjával és általában a hangokkal, stílusokkal, ritmussal, zenei instrumentumokkal. Úgy pakolgatja egymásra a különböző zenei rétegeket, hogy az egészen varázslatos: meghúzódva a színpad sarkában, egy elektronikus kütyükkel teli asztal fölé hajolva, egyszerűen, póztalanul, alűrök nélkül.

Tovább

(Rosas: A Love Supreme – Trafó, május 24.)

A szellemiség, ahogy a Rosas a mozgást átélhetővé, hosszan tartó, eleven élménnyé teszi a néző számára, egyszerűen utánozhatatlan. A darab maga a megtestesült muzsika, a nyolc (férfi)lábon életre kelő csoda – az ősbemutatón a főszólamot még hölgy, Cynthia Loemij táncolta –, a lehető legkivételesebb szinergia, amit zene és tánc közös erőből színpadon megképezhet.

Tovább

(XXS Fesztivál – Trafó, április 20–21.)

A fesztivál leghosszabb és egyetlen magyar vonatkozású bemutatója Jenna Jalonen és Simkó Beatrix nevéhez fűződik. A két kiváló táncos a Duda Éva Társulatból ismeri egymást: innen a barátság és a másik személye, kultúrája iránti fokozott kíváncsiság (hiszen Jalonen finn származású), ami Long time no see! kiindulópontjául is szolgált. Az ötvenperces darab, mely műfaji kötelmek nélkül szabadon cirkulál mozgás és színház, body art és popkultúra, szaunavilág és pálinkaivászat között, tulajdonképpen szűnni nem akaró játék. Játék egymással, az alkati és személyiségbeli hasonlóságaikkal és különbségeikkel.

Tovább

(Badora Társulat: Gyöngyhalász és Budapest Táncszínház: Három nővér)

Sághy klasszikus táncszínházi eszközökkel, igen jó táncosokkal, átgondoltan, nem illusztrálva, egy-két gyermeteg megoldást leszámítva (erőltetett vihorászás, az orosz dalbetét vagy az előnytelen, hálóingszerű jelmezek a főszereplőkön) hitelesen és végig koncentráltan fogalmazza meg a maga Három nővérét. A nagy előd, Pina Bausch hatását persze le nem tagadhatná, de nem is kell. Darabja korántsem utánzat.

Tovább

(Hodworks: Sunday – Trafó, február 15.)

Olykor kényelmetlen, kellemetlen színház Hód Adrienné. Megpróbáló. Azt gondolnánk, hogy nézőként biztonságban vagyunk, nem eshet bántódásunk, de nem. Legalább olyan fontosak vagyunk a számára, mint a táncosai, ha nem fontosabbak. Addig piszkál, addig dolgozik rajtunk, amíg lepattintja vastagon megkérgesedett nézői páncélunkat, és mi is ott állunk ugyanolyan a pőrén az ismeretlenre várva, mint a Sunday szereplői, tőlünk karnyújtásnyira a csupasz színpadon.

Tovább

(Marcio Kerber Canabarro–Molnár Csaba–Vadas Zsófia Tamara–Vass Imre: Deeper / Trafó)

Olyan alkotó-előadókról van szó, akik számtalanszor keresztezték már egymás útját, de ebben a felállásban nem dolgoztak még együtt soha. Marcio Kerber Canabarro és Molnár Csaba (Tropical Escape, Winter Journey), illetve Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre (Felülről az ibolyát, Egyet nekem, egyet neked) a kortárs táncnak már abban a sűrű fellegekkel borított időszakában bontogatta szárnyait és vált meghatározó arcává egy új generációnak, amikor a társulatalapítás feltételei teljességgel megszűntek, az egzisztenciális kiszolgáltatottság nőtt, és mindent uralni kezdett a projektrendszer.

Tovább

(Varga Csaba: From helix to vortex és Quan Bui Ngoc: Blurry – Duda Éva Társulat / MU Színház)

A Duda Éva Társulat kettős premierjének nyitó darabja egyfajta fejlődéstörténet, a mozgás evolúciója, ami a mozdulatlanság szuggesztív erejétől a mozgó test már-már kontrollálatlan kisüléséig tart. Törésmentesen és döccenők nélkül, a nullpontról indulva haladunk a dinamikailag legfelfokozottabb záró mozgásaktusig, és közben végigjárunk egy utat, amelyben nem történet íródik, hanem a mozgás történik, amennyire absztrakt módon, úgyannyira az érzékekre hatóan.

Tovább

(Somló Dávid: Mandala és Yaniv Cohen: You look like you – OPEN Fesztivál / MU Színház)

Van a kortárs színháznak egy (hozzánk még csak óvatosan begyűrűző) friss hulláma, amely újragondolva a színház társadalmi szerepét és felelősségét, új nézőt keres és nevel, aktivitásra, részvételre, párbeszédre, közösségi élményre és közös gondolkodásra buzdít. Jelen idejű és politikus. Az idén harmadszor megrendezett, úgynevezett közösségi és részvételi színházi előadásokat felvonultató OPEN Fesztiválon bár a szavakkal operáló produkciók voltak többségben, azért tánc- és mozgásközpontú kísérletek is akadtak.

Tovább

(Rachid Ouramdane / CCN2 Grenoble: Torzió – Trafó, szeptember 27.)

Juodkaite utolsó szólójában a pörgés mellett még mesél is. Nem zihálva, el-elcsukló hangon, mint akinek a tüdeje kiesik a nagy erőfeszítéstől, hanem halkan, szelíden, természetes orgánummal. Szövege álomszerű, szenvedélyes és személyes. A pörgés, mondja, gyerekkora óta az élete része, menekülés a világ elől, biztonság, komforthelyzet, amelyben jól érzi magát. Régen szégyenkezett miatta, ma már nem. És eszébe sincs leállni.

Egészen pszichedelikus, kellemesen zsongító tudatállapot, ami az előadás végére kialakul a nézőben, pedig magunk részéről a pörgést még ki sem próbáltuk.

Tovább

(Fidelio Színház- és Táncsátor, Sziget Fesztivál)

Sok más rendezvényhelyszínhez hasonlóan a Fidelio Színház- és Táncsátor kínálata is már-már fesztivál a fesztiválban, egyszeri és naponta ismétlődő programokkal, szabadtéri és légkondicionált sátorban zajló előadások sokaságával, kora délutántól éjjel tizenegyig megszakítás nélkül találva fel a legkülönfélébb stílusú (és minőségű) kortárs előadó-művészeti portékákat. A válogatás koncepciója jól körülírható, csupa olyan téma, amelyről a jelenlegi politikai környezetben, társadalmi szinten nem szeretünk vagy akarunk beszélni, vagy éppen a hatalom folytat ellene ízléstelen hecckampányt. Távoli földrészekről, kultúrákból érkezett előadók, másság, identitás, gender-tematika, meztelenség.

Tovább

(Góbi Rita Társulat: Reptében – Bethlen Téri Színház)

Szögezzük le mindjárt az elején: kevés Góbihoz fogható precíz, tökélyre törekvő, elbűvölő technikai tudással felvértezett előadó található kortárs fronton, aki nem csupán birtokában van minden, a testről, mozgásról megszerezhető ismeretnek, de tudása kivételes előadói jelenléttel is párosul. Ez tehát nem újdonság. Az már igen, hogy új darabjában sikerült kitörnie az előadóként szinte már rákövült – bár kétségkívül hiteles – kobold- vagy manószerű jegyekkel felruházott táncos szerepekből, miközben koreográfusként eleddig jószerével ismeretlen területet hódított meg lefegyverző magabiztossággal és következetességgel – elbeszélő művek helyett az absztrakt tánc világát.

Tovább

(Mészáros Máté: InSoundOut és Molnár Csaba: LILITH, K-Arcok, Közép-Európa Táncszínház)

A LILITH az illúziókeltés magasiskolája. Metamorfózislavina, tucatnyi(nál is több) fejezetben. Ladányi Andreától Gergyén át Réti Annáig (és tovább) tart a sor, akik sikerrel játszottak eddig idehaza a szóló műfajban ezeken a húrokon. Most Molnár Csaba is csatlakozott hozzájuk, aki helyzetek, szerepek, szerepjátékok hosszú sorát kínálta föl Jakab Zsanettnek, ő pedig halált megvető bátorsággal fejest ugrott beléjük, és a saját képére és hasonlatosságára formálta azokat. Nem Jakabot, nem az ő arcait látjuk, a darabnak érezhetően nincs személyes vetülete, privát súlya, de olyan arcokat, amelyeknek hitelessége és szuggesztivitása a személyiségben tett (és el nem sprórolt) mélybúvárkodás nélkül nem valósulhatott volna meg.

Tovább

(Ziggurat Project: Esumi és Asao – Artus Stúdió; Vadas Zsófia Tamara: Sleeping Beauty Project – SÍN Produkció, MU Színház)

Az előadás végig a blöff, a vicc és a komolyság vékony jegén táncol. És persze végtelenül nehéz belőni, hogy mihez, hogyan viszonyuljunk. Nincs egyetlen stabil befogadói alaphelyzet, folyamatosan manipulálnak, játszanak velünk, interakciót gerjesztenek. Ez a színház ugyanis – mint általában a jó kortárs színház, ahol mindig van rizikófaktor – nemcsak abból áll, amit látunk és érzékelünk, hanem amilyenek a reakcióink, amennyire engedjük vagy éppen nem engedjük magunkat befolyásolni, (meg)vezettetni a darab során.

Tovább

(Pataky Klári Társulat: Elfelejti, belebotlik… – Bethlen Téri Színház, február 16.)

A koreográfia míves, igényes, mint mindig, átszőve enyhén karcos, édesbús melankóliával, rebbenékeny mozdulatfűzérekkel és a Pataky Klárira jellemző ártatlan és ártalmatlan, kislányos romantikával, a szereplők és szerepek visszafogottsága miatt mégis olyan, mint egy félárbócra eresztett vitorlájú hajó, ami kellő lendület híján próbál szárnyalni a nyílt tengeren. Korántsem hiszem, hogy ez az előadók felelőssége lenne, inkább koncepciót látok a dolog mögött, mely nem nagyon kér és enged többet a táncosoknak tökélyre törekvő végrehajtásnál.

Tovább
Élet és Irodalom 2019