Radnóti Sándor

John Ruskin: A XIX. század vi­har­felhője. Válogatott írások. Válogatta Csuka Botond, Déri Ákos és Ke­­resz­tes Balázs. Fordította Csuka Bo­tond és Keresztes Balázs. Vers­for­dí­tások: Kepes János. A be­ve­zető tanulmányt írta Gyenge Zoltán. Typotex Kiadó, Budapest, 2018, 348 oldal, 3900 Ft

Nehéz lenne tömör összképet adni Ruskin teljesítményéről. Jellegzetes brit különc volt, idioszinkrázia jellemezte (mint az előző évszázad centrumban álló angol kritikusát, dr. Johnsont), ellentmondásokat állításai között nemcsak az egész életműben, hanem még ebben a kis kötetben is bőven föl lehet fedezni. Mindenesetre vele jött létre a művészeti író típusa, egyszerre volt jelentős képzőművészet-, irodalom- és társadalomkritikus.

Tovább

Tárcatár 2018 – a búcsú

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS – 1992-ben, 26 éve indult az Élet és Irodalom tárcatára, Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2018-ban Kemény Zsófi, Radnóti Sándor és Totth Benedek írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

Tovább

Fiatalabb koromban néha kapcsolatot kerestem azokkal, akikkel foglalkoztam, akikről írtam, s különösen, akiket nagyra becsültem. Azt képzeltem, valami párbeszédet kezdeményezek velük írásaimban, s néha megpróbáltam alkalmat teremteni arra, hogy bekapcsolódjanak a beszélgetésbe. (Ma már írásaimat nem tukmálom tárgyukra, nem próbálom tapintatlanul kikényszeríteni a dialógust, de ma is örülök, ha létrejön.) Valamiképp az az érzésem is volt, hogy ajándékot küldök. Így akartam Pilinszky-könyvem kéziratát eljuttatni a költőnek, s közös ismerősünket, Bíró Yvette-et kértem meg, készítené elő Pilinszkyt, hogy fel fogom hívni. Yvette azonban elfeledkezett kérésemről, úgyhogy kölcsönös zavarban zajlott le első telefonbeszélgetésünk, s ez folytatódott első találkozásunkkor is (a költő tízpercenként megkérdezte, hogy nem kérek-e kávét, én mindig kértem, s hazafelé a trolibuszon aztán csodálkoztam, és a numen adestnek – az istenség, a zseni jelenlétének – tulajdonítottam, hogy remeg a lábam).

Tovább

Az estének vége lett, mentünk haza. „Szegény ember” – mondta feleségem, Juli. „Miért?” – kérdeztem. „Hát mert olyan szép.” S valóban, Miklós tudatában volt annak, hogy szép férfi, és ezt viselte. Nehéz megmagyarázni, miképpen. Persze nem úgy, hogy az emberek figyelmét fölhívta volna erre a tényre, vagy egyenesen orruk alá dörgölte volna. De valamiképpen az embernek az volt a benyomása, hogy ez a tudat, hogy szépnek tartják, minden pillanatban jelen van, hol kedvező, hol bosszantó tényezőként, hol kacérságot, hol ingerültséget kiváltó elemként a tudatában. Jó lenne tudni, mióta volt ez így. Azt képzelem, hogy nem fiatalkora óta, hanem csak később tűnt ez föl valamiféle teherként, amelyet szüntelenül hordozni kell.

Tovább

Tovább

Békés Pállal való barátságom egy véletlenen alapult, hogy ugyanis tíz év különbséggel ugyanazon a napon születtünk. Sőt, még Pali Bálint nevű fia is (Dorkával, lányával együtt megörökítve aBáldor című könyvben) március 27-én látta meg a napvilágot. Volt is egy anekdota, hogy egy rádióriporter afféle kis helyes színest akarván megkérdezte az öt-hat éves Bálintot a jeles napon, hogy kinek van még ekkor születésnapja, és ő rá is vágta – nem az apjáét, hanem az én nevemet. Mindenesetre könnyű volt megjegyeznünk egymás születésnapját (nem tudom, más hogy van vele, nekem megragadt a fejemben, hogy például II. Rákóczi Ferenc, Csurka István vagy Kulcsár Szabó Ernő is ezen a napon született), s nem is mulasztottunk el soha aznap vagy a környező napok egyikén találkozni a Dunapark kávéházban.

Tovább

Tovább

Említettem már hogy Pilinszkytől hallottam, a mellőztetés mélyén egyszer azt mondta: mi olyan ártatlanok vagyunk, hogy az már bűn. Elképzelem, hogy ez a paradoxon mennyire felpaprikázhatta Nemes Nagyot, hiszen – valóban – milyen etika is következhetne ebből. De megdöbbentő, hogy az érzés előtte sem lehetett ismeretlen.1958-ban vagy ’59-ben keletkezett egy verse, amelynek – persze – a költő világrendje szerint kiadatlannak kellett maradnia: „Bár megszereztem az undok jogot, / hogy úgy lássam magam: gáncstalan lovagot, / kit a világ bemocskol – / elirtózom e jogtól, / gyanús, gyanús, villámló hősi arcom: / gyanakszom. / A végeredmény? én tiszta vagyok, / s mindenki más mocsok? / Az lehetetlen. Istenem, ne engedd! / Adj más eredményt az egyenletemnek.”

Tovább

Néha, nagyritkán más történt. Egyszer Alföldy Jenővel egyesült erővel áttörtük az unalom falát, és játékot javasoltunk. Rímeket adunk föl, amelyet Weöres majd versbe illeszt. Fejben költött, mi lelkesen körmöltünk. Jó lenne most példákat mondani, de csak arra emlékszem, hogy későbbi publikációiban felismertem néhányat ezek közül az improvizált sorok közül. Megint máskor eszébe jutott, hogy én filozófiával foglalkozom, s ezért kijelentette, hogy az egész német klasszikus filozófiából csak Hamann ér valamit. Ha máshonnan nem, Lukács Esztétikájából ismertem Észak mágusának, Kant königsbergi kortársának nevét, és dióhéj-esztétikájának gyönyörű sorait („A költészet az emberiség anyanyelve… Őseink nyugalma mélyebb álom volt; és mozgásuk tántorgó tánc. Hét napig a töprengés vagy a megdöbbenés csendjében ültek; – és szájukat kinyitották – szárnyaló példabeszédekre”), s azt olyan találónak éreztem Weöres költészetére, hogy eszem ágában sem volt vitatkozni vele. Mindenesetre szeretett provokálni, s amikor egyszer amerikás magyarokat vittünk el hozzá, akik ájult tisztelettel és fényképezőgépük sűrű kattintgatásával akarták a Mestert beilleszteni az élő magyar panteonba, akkor ő ritka élénkséggel vette sorra e panteon alakjait (Juhászt, Nagyot, Pilinszkyt, Illyést), és mindenkiről volt magvas, találó, keresetlen rossz-szava. Nem volt ebben semmi személyes: egyszerűen élvezte látogatói hüledezését.

Tovább

Tovább

Donáthtal 1970-ben barátkoztam össze. Ekkor jelent meg recenzióm a II. világháború utáni magyar földreformról írott könyvéről Közvetlen demokrácia Magyarországon címmel, s hogy ezt a címet az első mondatban meglepőnek minősítettem, abban – úgy hittem – valami radikális társadalomkritikai üzenetet fogalmazok meg, körülbelül azt, hogy mivel ma nincs közvetlen demokrácia, következésképpen demokrácia sincs Kádár Magyarországán. Ezt némiképp ki is bontottam az írásban, amely nem is a recenziók között, hanem a vitarovatban jelent meg a Kritikában. Ma nyilván érzékenyebb lennék a Donáth által híven bemutatott és általam is leírt jogtiprásokra, a kettős hatalomra és önkényeskedésekre, de azt hiszem, helyesen rekapituláltam Donáth – haláláig megőrzött – 45-ös és 56-os forradalmi álláspontját. A képviseleti demokráciával szemben mindig is erős fenntartásai voltak, és sokat gondolok arra, hogy mit szólt volna annak helyreállításához, ha nem hal meg három évvel korábban

Tovább

Föltételezzük, hogy a művészetet valamiféle szenvedély tartja mozgásban. S azt is föltételezzük, hogy ha ezt a szenvedélyt föl tudjuk tárni, akkor megközelítő értelmezést tudunk adni a művészre és a művészetére. Ha Oláh Mátyás műveit faggatjuk ki erről, akkor bizonyára a vallásos szenvedély lesz a keresett válasz. Nem tudom, és nem is hiszem, hogy ez egybeesne valamilyen ismert vallás dogmatikájával, de azt látom, hogy művei valamiféle transzcendens elrendezettséget sejtenek és sejtetnek, amelyet kiegészítenek egy álomrelígió hol érthető, hol érthetetlen igéi, valóságos vagy képzeletbeli kegytárgyai. Idegenség ez a modern világ abszolutizált e világiságától, de persze a modern elutasítása, egy tradíció kitalálása és az ahhoz való ragaszkodás is a modern egy arca.

Másodszor a képzőművész szenvedélyének köze van a kéz állandó működéséhez és működtetéséhez. Oláh különös pasztellrajzain feltűnik két adottság, amelyet a művész választott. Az egyik az egész felület pontozott, szálkázott textúrája, a másik a keret, amely mindig világosan jelen van, akkor is, ha a kép egy-egy részén azonos az ábrázolt tárgy körvonalának részletével. Ez az a hely, amelyben alkotója otthon érzi magát, s amelyet benépesít, berendez. A kéz sétára indul, s nem is bizonyos, hogy a szellem előre meghatározott terve szerint. „Merre jár a gondolat és rajzolója” – teszi föl a kérdést az egyik cím, máskor meg a teátrumos mondóka (teátrummal – teát rummal) ismételt fölhasználása szinte hangsúlyozza az esetlegességet. Az érett művészet jellegzetessége, hogy nem kell már annyira akarni. Benne van a kézben a motivika, és benne van az újdonság is. Talán azért, mert föntről diktálják. A rajzolás, a festés, a faragás aszketikus gyakorlattá válik, a kéz munkájává.

Harmadszor – és ez mindig és régóta föltűnik Oláh Mátyás munkáin – a humornak jelentős szerepe van. Ez ritkaság; a képzőművészetben nincs a komédiának műfaja, vagy ha igen, a karikatúra ritkán válik grand arttá. Kevés az olyan festő, akinek a humora kitetszik a művészetében; hirtelenjében a nagyok közül csak Klee-t, Lyonel Feiningert tudnám említeni, s persze a mindenoldalú Picassót. Oláh művei gyakran humorosak, viszont sohasem ironikusak. Ezt nem nehéz megmagyarázni: az irónia minden mögé kiteszi a kérdőjelet, a végtelen és a véges viszonyában is. De maga az Örökkévaló, a Mindenható, ha valaki komolyan veszi ezeket a fogalmakat, nem válhat irónia tárgyává. Márpedig Oláh Mátyás komolyan veszi, ha nem is kell Ábrahám, Izsák és Jákob istenére gondolnunk, és semmilyen más istenre, amely megjelent a történelemben. De szemmel látható, hogy úgy véli, egy végtelen szellem rendezi el vonásait a papíron, a vásznon, a kövön, s ebben mint sorsában megnyugszik. Mi pedig, hívők és hitetlenek, élvezzük ezeket a vonásokat.

Tovább

Tovább

Aczél Márta Schlesinger Mártának született, de apja magyarosította a nevüket, méghozzá nem a monogramok szokásos megőrzésével, hanem beszélő névként: ugyanis gazdag szerszámgépgyáros és vaskereskedő volt; azt hiszem, a magyar ipartörténet meg is őrizte az emlékét. Nem volt jó családfő, feleségét és lányát itthon hagyva vészelte át a vészkorszakot Egyiptomban. Aczél Erzsi – Márta édesanyja – állítólag nagy zongoristaígéret volt, Bartók tanította, Weiner Leó baráti köréhez tartozott, és nevét Fischer Annie-val együtt emlegették, de hát e szóbeszédek alapjáról semmit sem tudhatunk. Mindenesetre tény, hogy 1940. január 3-án Beethoven c-moll zongoraversenyét játszotta a Zeneakadémia nagytermében Fricsay Ferenc vezényletével.

Tovább

Tovább

Donáth Mirjam: Mások álma. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2017, 318 oldal, 3499 Ft

New York drága, Manhattanből kiszorul az ember, mihelyt el kell hagynia egyetemi szállását, vagy csak nagy szerencsével és baráti szívességgel lehet ott fedelet találni. A lakóközösségek kényelmetlenek, rágcsálók és bogarak látogatják, mindenféle nehézségek és feszültségek adódnak, de megvan ennek az írói előnye: a helyről helyre vándorlás sokféle figurát dob föl, legtöbbször olyanokat, akik maguk is meg akarják vetni a lábukat New Yorkban, mindenféle náció fiai és lányai, gyakran magyarok. Tükröt tartanak az írónak, akinek egyik legfőbb erénye az eleven karakterizálás, amelynek nyomán kialakul valamiféle laza tipológia abban a tekintetben, hogy ki nyeri el és ki nem a város kegyeit.

Tovább

A magányt kompenzálta a fontosságtudat, az pedig Feri képzeletének a műve volt. Részben reális elemekből állt: a század egyik legnagyobb gondolkodójának jelenlétéből, saját tehetségükből, hitükből, munkaképességükből, erkölcsi integritásukból. De a Budapesti Iskola nincs az ő képzelete nélkül (mint ahogy szétesésében is kulcsszerepe volt). A fontosság lesugárzott rám is, Feri nyomán úgy éreztem, hogy egy világáramlat része vagyok. Nagy erénye volt, hogy ki tudta szabadítani az embert a – hogy úgy mondjam – „kis pont”-tudatból, és meg tudta világítani gondolatainak, megírt vagy tervezett dolgainak összefüggését „a nap követelményével”, méghozzá világméretű összefüggésekben. Kikerestem, ezt írtam róla szóló nekrológomban: „Fehér kezében a világ dolgai ügyek­ké váltak. Ez talán ijesztően hangzik, s volt is, akit megi­jesz­tett. Voltak, akik lerázták az erkölcsi kényszert, amely Fehér elánjában és retorikájában testet öl­tött, s nem tagadom, lehettek olyanok is, akiket megroppantott.”

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2019