MEGHALT TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Otthon, a képes bibliánkban volt egy festmény, ahogy Ábrahám rátenyerel Izsák arcára, és egy késsel nyiszálja a torkát. Anya gyorsan elfordította a lapot, de már késő volt, mindent láttam. Anya is látott mindent a szememben, és elmesélte, gondolom, vigasztalásul, hogy amikor már vágta volna el a fiú nyakát, megjelent Ábrahámnak egy angyal, kiütötte a kezéből a kést, és azt mondta, hogy ne áldozza fel Izsákot, hanem ott van egy juh, és áldozza fel helyette azt a juhot. Elképzeltem, hogy a kés már nem Izsák, hanem a juh torkán van, és a juh rám nézett, és megint nem voltunk beljebb.

A normalitás kritériumai térben, időben, társadalmi-politikai viszonyok tekintetében változnak, ha pedig nem működik, vagy el van hallgattatva, a fékek és ellensúlyok rendszere, önkényesen stigmatizálhatnak és rekeszthetnek ki személyeket és kisebbségi csoportokat. A társadalomtudományokban az inkluzív kutatási módszer éppen azt jelenti, hogy a kutatás minden résztvevője felelős részese a folyamatnak, arányosan a részvételének minőségével, függetlenül képzettségétől (szemben a kutató – adatközlő viszonyára épülő paradigmával, amely tárgyiasította és kisajátította a kutatott társadalmi csoportok tapasztalatait). Mindenki saját életének szakértője és illetékese, még ha legtöbbször nem férünk is hozzá saját életünkhöz.

A közoktatásban az inklúzió elfogadó, befogadó viszonyulást jelent, átgondoltan felépített kirekesztés-megelőző struktúrát és folyamatos figyelmet, ahol a tudás személyiség-megerősítő és szolidáris. Az inkluzív pedagógia személy-, ezen belül: gyermekközpontú, a tudás megosztása nem vertikális, hanem horizontális, a tanár és az intézmény megteremti a felfedezés, a kreativitás és a kooperáció barátságos közegét. 

Tárcatár 2021 – a búcsú
TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 29 éve indult az Élet és Irodalom Tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2021-ben Benedek Szabolcs, Selyem Zsuzsa és Szaniszló Judit írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

Jövőre három új szerzővel folytatja a Tárcatár négyesfogata. Hogy kik ők, maradjon a januári számok meglepetése.

Akkoriban még messze sehol se voltunk nagy eszünkkel, csodás beszédképességünkkel, elképesztő írni-olvasni tudásunkkal, szívszorító gondolkodásunkkal, a hatalom szolgálatába állított végtelen képzelőerőnkkel, bámulatos rangkórságunkkal, összetett lelkünkkel, nyomaink eltörlésének illúziójával. Az egész Kárpát-medencében, sőt az Alpoktól Közép-Ázsiáig a Paratétisz tenger locsogott nagyjából huszonhétmillió éven át.

Ez lehetett ám az édes élet, gondolta Sebastian Garos, az Emerson vállalat vezérigazgatója. Az egyik csapatépítési hétvégén a változatos stresszoldó kínálatban ott volt egy paleontológiai gyorstalpaló is, egy pályaelhagyó kutató tartotta, Berger Márk, akit végső soron meggyőzött arról az élet, hogy per pillanat pénzben mérik, csak hát álmaiban visszajárt a nagyobb lépték, így ezeken a foglalkozásokon úgy beszélt arról, hogy az adott gyár helyén milyen állatok hogyan úszkáltak a világóceánban, hogy Sebastian Garos eldöntötte, ez lesz az új hobbija.

Beton és szürkés dombok, fáj a fejem, tipeg felém a bundás maca, hurcolja cuccait. Még mindig látszik a lényeg, gomolygott az életuntság Berki Rolandban a Vivo! Center bejáratánál.

Nem szállok ki, a Bolt Taxinál nincs ilyen policy, oldja meg.

Viola Léna részint dühös volt, részint tanácstalan: a csomagtartóba vagy maga mellé, a hátsó ülésre passzírozza be a bevásárlószatyrait? Fogas kérdés, ráadásul nem volt szabad keze, amivel a kocsi ajtaját kinyithatta volna. A düh viszont, amely annak a kis jelenetnek a megoldásaként horgadt fel benne, hogy az Auchanból kijövet becsipogott a kapu, és kénytelen volt kipakolni a sok marhaságot, míg egy tábla csokoládé képében megkerült a gyilkos, a kasszás csaj ugyanis elmulasztotta ártalmatlanítani rajta a lopásgátló bizbaszt, kérte is sűrűn az elnézést, mert hát Lénáról messziről lesírt, hogy nincs lopásra szorulva, és az a típus, aki ennél kevesebbért is hívja az üzletvezetőt, és akkor a kis csaj is repül, ezért míg lehet, minden tőle telhetőt megtesz, be nem áll a szája az alázatos mosolygástól, Léna viszont úgy dönt, hogy erre neki nincs ideje, már kopog is tűsarkúin a kijárat felé, de azért halványan beúszik hallóterébe egy izgalomtól elvékonyult hang, hogy a csoki mindig becsipog, szóval a düh, a düh segített a döntésben: lecsapta a földre a szatyrokat, kinyitotta a csomagtartót, belehajigálta a dolgokat, és beült Roli Volkswagen e-up!-jába.

Elképzelem, mi lehet Mirtillel. Ha februárban másfél éves volt, akkor most kétéves múlt. Remek életkor, bárcsak soha nem nőttem volna ki belőle! A legtöbben már járnak, legalább négykézláb, már van jó néhány foguk, de ha szerencsések, azért még néha nyugalmat lelnek anyjuk mellén. A kétévesek nagy valószínűséggel néhány szót is átvettek környezetüktől, beszélni persze jó, de ahhoz képest, amit egy kisgyerek érzékel, elég kínos beszorulni az emberi nyelvbe.

Kisagyam és szürkeállományom mély árkai és szakadékai, a földi és a ki tudja, miféle egyéb létezés domborzati és éghajlati formái arra sarkallnának, hogy a kicsi Mirtillnek valamiféle tök méltánytalan, elszomorító és lehúzós sztorit képzeljek el. Na de, miért másért van a terápia, mint hogy körülnézzek a dúlt tájon, szemébe nézzek bánatos kapuőr hasonmásomnak, és azt mondjam neki: semmi baj, édesem, ha másként nem, hát együtt megyünk vissza. Aztán jöhet az önszuggesztió, békés állapotok vizualizálása, kihaló állatok siratása helyett a még köztünk lévők megfigyelése, the willing suspension of disbelief.

Goda Alice a Rolls-Royce csillagjegyében született: nem ismert lehetetlent. Alig is heverte ki a delta variánst, na meg az obligát visítozást a chippendale fiúk műsorán, a karanténzáró bulin, már egy nagyszabású akciót vezet: angyalokat szabadít ki a kolozsvári sintértelepen!

Éppen kicserélte a borogatást a homlokán, amikor megrezzent a telefonja (mert mindenre, így a Für Elise telefonos verziójára is talál ő megoldást). Azzal a prekoncepcióval nézett a kijelzőre, hogy nincs az az isten, akinek ő most felveszi.

Roxi.

Nem hiszem el, szia, drágám, ezer éve, mondd, mi van veled.

Szia, Alice, bocs, hogy így rád török, de fontos, mondhatom?

Csupa fül vagyok, szívem.

Na ez az: kaptunk egy fülest a polgármesteri hivatalból, hogy holnap délelőtt eutanáziázzák a sintértelepen az angyalokat, mert érkezik az új szállítmány.

Őrület, Roxi, megyek! De hogy kerülsz te a buliba?

Egy bizonyos Roland. Egy tökkelütött. Aka Roli. Egy vicc. Biankának saját vállalkozása van, jól néz ki, egy független nő – lenne, ha nem nézné félpercenként a telefonját, írt-e Roli (a gyökér), válaszolt-e Roli (a szemétláda), Roli (a faszkalap), Roli (a gyíkarc), Roli (a seggfej). Átpasszoltam neki a mindfulness appot, ami arról szól, hogy 30 másodpercig ne a telefonodat bámuld, akkor meg csorogtak a könnyei a vállamra, Alice, hüppögte, azt hittem, hogy ő életem szerelme. Szóval előkotortam a retikülömből egy pézsét, megvártam, míg letörli a szétmángált sminkjét, és bedobtam a Jolly Jokert: íróiskola Portóban, a Harry Potter szülővárosában! Még nyikorgott kicsit, hogy sms-en kívül még nem írt semmit (na jó, házi feladatokat a suliban, de az rég volt), s hogy nekem persze más, mert már két novellám megjelent a neten. Igaz, hogy három, és nagyjából egy regényt is összedobtam, de mindegy, inkább azt mondtam Biankának, hogy éppen itt az ideje, hogy írjon ő is, elvégre neki is voltak élményei.

A szomszédos ország madártani egyesületéből hívták Illést, hogy egy jeladóval felszerelt gólya Kolozsvár szélén két napja nem mozdul. A GPS-koordináták a külváros peremére, a Patarétre vezettek, annak is a Dallas nevű nyomortelepére. A múlt század hatvanas éveitől élnek itt emberek, túl a város peremén, a gyártelepek utáni réten, ahová ipari hulladékot, vasat, rezet, papírt kezdtek lepakolni, de aztán idetornyosult a fogyasztói létezés végtermékeinek, a város kidobott dolgainak, a szétszedett és összeragadt végtelennek a dombja. Az alapító családok hajdanán egy közeli faluból, Dezmérből érkeztek, kunyhókat építettek azokból az anyagokból, amiket itt találtak, volt lovuk és szekerük, azzal vitték a begyűjtőbe az újrahasznosítható anyagokat, kaptak érte valamennyi pénzt, meg tudtak élni anélkül, hogy folyton megfigyelnék őket, egyre többen telepedtek le, a domb is egyre nagyobb volt, alapítványok is jöttek, azzal, hogy segítenek, volt, amelyik segített is, bevezette a folyóvizet, épített pár házat fából, óvodát, de lepapírozni semmit nem lehetett, mert ipari területnek számít a hely. Bármikor eladhatják az egészet egy bioplázának vagy egy bioautógyárnak.

A gyerekek izegnek-mozognak, a legkisebbet egy hatévesforma kislány cipeli az ölében fel s alá a folyosón az éjszakában. A kupékban, végignyúlva keresztben az üléseken, alszanak a szerencsések. Roxanának is nehéz volt itthon, mondja Bordás Janó. Pedig neki még érettségije is van, szemben vele, aki csak nyolc osztályt végzett, mert kellett menni pénzt keresni. Mindketten Dallasban nőttek fel, és már kicsi koruktól azt tervezték, hogy innen elmennek, mert lesz majd saját lakásuk hideg-meleg vízzel, központi fűtéssel, és majd a gyerekeik szép, tiszta ruhákban járnak iskolába meg a játszótérre, ahol annyi színes mászóka meg hinta van, ők majd ülnek a padon kézen fogva, és gyönyörködnek bennük, mert ügyesek lesznek a gyerekek, és bátrak, és addig tanulnak, ameddig akarnak, hogy még németül is beszélhessenek, spanyolul is, meg olaszul is, az angol persze alap, és senki ne hajtsa majd őket a munkájukban, még ha fizet is értük egészségi biztosítást.

Az első madár, akire felfigyeltünk (miután Illés megmutatta), egy tengelic volt. Szóval én is belenéztem a távcsőbe, hát tényleg, ott üldögélt a havazásban egy folyóparti fűzfán piros pofácskájával, fehér és fekete fejecskéjével, és rövid cső­röcs­ké­jét kitátva hangicsálta, hogy kikikikk. Az okostelefon OpenBirds applikációjába írtuk is be, hogy 1 carduelis carduelis. Kikk, folytatta ő, meg hogy kihikk, aztán hozzátette azt is, hogy csrrre.

És mentünk tovább a szélben, hidegben, hóesésben, Plútó vidáman nyargalászott előre meg vissza, elhozhattam volna Pogót is, gondoltam, ő is nyargalászhatna a szélben, hidegben, hóesésben nagy vidáman, ahelyett hogy a meleg házban szundikálna a díványon.

Kolozsvár repülőterével szemben, a Kis-Szamos partján a növények még nem álltak ugyan győzésre, mint Csernobilban az atomkatasztrófa után, de ha egy egész város irányítását át tudták venni, akkor itt is van remény. Legalábbis számukra. Ha jobban megnézed, ott, a mellett a szürkéskék egészségügyi maszk mellett például van egy fél pár cipő, rajta finom moharéteg. Honnan a csudából kerültek ide a mohák spórái? A fene se tudja, de itt vannak, és ha a zöld szövedék már betette ide a lábát, felőlük akár az Égig nőhet az emberi hordalék, ők úgyis rájuk nőnek.

Amikor felvettek erre a melóra kb. három éve, Roxi már javában itt dolgozott. Első látásra megkedveltük egymást, de akkoriban zéró esélye volt, hogy munkaidőben beszélgessünk, úgyhogy időnként beültünk egy kávéra, vagy estére közös programot szerveztünk, és minél többet mesélt magáról, hogyan került egy kis máramarosi faluból Kolozsvárra, mennyit gürcölt, és milyen csúnyán bántak vele, annál inkább álmélkodtam, hogy milyen erős csaj, és mennyire gerinces, hogy nem engedte se felfalni, se megkeseríteni magát. Hatalmas bociszemek mögül valami megmagyarázhatatlan tudás ragyogott rám. Aztán a bánat visszaverésére tett heroikus kísérletek számának növekedésével belopakodott beszélgetéseinkbe a magyarázat, és egyre ritkábban nevetett.

Másnap délután már arra ért haza az apa, hogy a kertben játszanak egy teniszlabdával. Hogy Klaudia a reszelős, mélyről jövő, csodálatos kamaszhangján mondja, hogy Zeusz, hozd vissza, és hogy Zeusz, jó angyal vagy. Szóval nevet adott neki. És a kezéből adja oda neki a jutalomfalatot, amit végtelen gyöngédséggel vesz át Zeusz, és csóválja a farkát, és le nem veszi a szemét Klaudiáról és a labdáról.

Klaudia továbbra se állt szóba velük, de látták, hogy valami megváltozott. Néha tűnődve rájuk nézett, néha készített magának szendvicset, kiült vele a teraszra, és minden második falat a Zeuszé volt. Ha eltűnt, akkor Zeusz sem volt sehol, ha visszajött, együtt jöttek vissza.

Aztán egy nap szólt az apa telefonja. Klaudia egyik ismerőse volt. Nem lehetett érteni, mint mond, csak azt, hogy jöjjön, és megadott egy címet. A lakótelepi lakásban néhány zavart tekintetű fiatal lézengett, egy lány zokogott, a szőnyegen ott feküdt mozdulatlanul Klaudia, mellette szűkölt Zeusz.

Én bejárhattam, csak egy kicsit kellett megbuheráljam az excelljeimet, hogy személyes jelenlétem nélkülözhetetlen legyen, Ramona szegény otthonról dolgozott, a bébicsősztől megváltunk, nem volt akkora a lakás, vagy akkora volt, de a hálószobán kívül csak egyetlen nagy tér volt, szóval tágas, de nem hang- és látványszigetelt, főleg, ha a padlón a másfél éves Mirtill mászkált négykézláb. Az első lockdown idején persze én is otthonról nyomtam, kemény két hónap volt, 24/7-ben együtt lenni szólóban, úgy, hogy senki nem tudja, mi lesz fél óra múlva. Ramona beizzította kényelmesen szexi szabadidős cuccait és túlélő szkilljeit, eszméletleneket vásároltunk, remek borokat rendeltem, s ha végre Mirtill elaludt, nekiestünk a Netflixnek binge watchingolni.

A töltés folyó felőli oldalán különféle kidobott tárgyak kezdték el lassú, szívós beépülésüket a talajba, a színük már passzolt a terephez, állaguknak kéne még pár száz év. A töltés másik, civilizáció felőli oldalán az Emerson-telep, úgy is, mint a Ferguson, Missouriban székelő multicég kolozsvári leányvállalata. Szóval itt van, gondoltam magamban, ez az a hely, ahol alkalmazottnak lenni jó, versenyképes bérek, a szabad­idődet megszervezi a cég, nonstop a mosolygás. Klímaberendezések, elektromos divájszok, a kedves fogyasztók lenyugodhatnak a picsába, hogy nincs az a kihívás, amelyre ne állnának elő egy bravúros megoldással. Szlogenjük: a világot jobb állapotban hagyjuk, mint ahogyan kaptuk.

A következő látványosabb emberi megvalósítás a sintértelep, amely hangeffektjeivel, szagával jóval korábban hírt adott magáról, mintsem megpillanthattuk volna. Ha ember vagy, pontosan olyannak találod, amilyennek elképzeled, ha célszemély, akkor minden porcikád tiltakozik a szűk ketrecek ellen, a mézgás félelemszag és folyamatos ugatás ellen, amitől nő benned a félelem, újra meg újra nekicsapod magad a drótkerítésnek, és veszettül ugatsz. Álszent napok, Idő leányai, mezítlábas dervisként siketek, végtelen sorban némán vonulók – na, Ralph Waldo, a mi sorunk nem volt éppen végtelen, de a többi stimmelt.

Nadya Tolokonnikova: Lázadj! A Pussy Riot útmutatója aktivistáknak. Fordította Garamvölgyi Andrea. HVG Könyvek, Budapest, 2019, 288 oldal, 3500 Ft

Tolokonnikova a mondandóját 10 lázadási szabályban osztja meg olvasóival, és ez a forma máris jól dinamizálja a helyzetet, hat egymásra a kétféle alapminőség, buli van! Ezen belül meg mind a tízben ugyanaz a szenthármas szerkezet variálódik: szavak, tettek, hősök. A Szavak leginkább arról szólnak, hogy egy végtelenül korrupt és ostobaságát erőszakban szublimáló hatalmi rendszerben hogyan lehet az ember szabad. A Tettek-szál meséli el, hogyan alapították meg a Pussy Riotot (egy konferencián az orosz feminista punkról vállaltak előadást, csak hirtelen kiderült, hogy még nincs ilyen), milyen akciókat terveztek, és milyeneket vittek véghez (40% szokott a tervezettekből sikerülni, de a rendőrök megakadályozta 60% is ezer okból értelmesebb volt, mint ha nem tesznek semmit, hiszen legalább edztek, megvitatták a dolgokat, együtt voltak).

Michel Houellebecq: Szerotonin. Fordította Tótfalusi Ágnes. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 356 oldal, 4299 Ft

A humlebæki Louisiana Modern Művészetek Múzeumának irodalmi fesztiválján 2019 augusztusában a szerző azt mondta, hogy már a Behódolás is egy áruló regénye lett volna, de volt egy mondata, amibe beleszeretett (számomra nincs Izrael, ahová menekülhetnék), és emiatt nem tudta megoldani, hogy az elbeszélő hagyja el Myriamot, és ne fordítva. Na de most! Az új Kiábrándult Értelmiségi két szerelmét is elárulja egy csapásra. Amivel azt a szinte megoldhatatlan feladatot is megoldotta, meséli az említett fesztiválon, hogy egyszerre legyen erotikus és komikus.

Kovács András Ferenc: Requiem tzimbalomra. Örömzene – darabokban. Megjelent Kovács András Ferenc hatvanadik születésnapjára. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 81 oldal, 2999 Ft

Első olvasatra a szép hangzás mögött felsejlő elmúlás fölötti jól ismert szomorúság van megénekelve, de annyira más, mint amit unásig ismer az ember e témában, hogy újra elolvassa, és akkor a vers egy-egy pontján megáll, vesz pár lélegzetet, és megkérdi magától, mert ki mástól, hogy milyen is a „fénypárás ég”, aztán rájön, hogy pontosan tudja, hogy milyen, csak azt nem tudta, hogy így is lehet mondani. Az efféle ahák csak úgy bele vannak tékozolva a sorokba, és már megyünk is tovább, és a tizenvalahányadik olvasatnál megajándékoz a vers annak a szándék- és moralizálásmentes érzékelésével, hogy a civilizáció milyen otromba tud lenni a nem-emberi, örömteli létezők iránt. Pusztán azzal, hogy szó- és ritmuskapcsolatokat talál, amíg el nem jut a nem találhatóig. És egyszercsak fölvillan, teljesen váratlanul, mondjuk egy versolvasás utáni sétán, hogy Mozart Varázsfuvolája is ezt érzékeltette a Monostatosnak szerzett bájos, bumfordi dallamokkal.

Horváth Márk–Losoncz Márk–Lovász Ádám: A valóság visszatérése. Spekulatív realizmusok és újrealizmusok a kortárs filozófiában. Forum Kiadó, Újvidék, 2019, 376 oldal, kb. 4000 Ft

Az öt spekulatív realista, akiket Horváth Márk és Lovász András bemutat: Graham Harman, Timothy Morton, Quentin Meillassoux, Ray Brassier és Iain Hamilton Grant. Graham Harman volt, aki az objektum orientált ontológia (OOO) terminust bevezette, szerinte minden létező úgy működik, mint a fekete lyuk, a valóságot tűzfalak veszik körül, a dolgokat kölcsönös visszahúzódás jellemzi, és a világ nem tiszta immanencia, minden dolog tartalmaz egy transzcendens oldalt. Timothy Morton a hipertárgy fogalmával segít: „minden entitás, amely az emberhez viszonyítva – vagy más objektumokhoz képest – térben és időben nagyságrendekkel nagyobb hatóképességgel bír”. (Mint például a klímaválság.) De aztán a metaforikus nyelvhasználat olyan kalandokba húzza, mint annak állítása, hogy a hipertárgyak rosszindulatú, kiterjedt kísértetként szippantanak minket magunkba, és nincs mit tenni, a környezetvédelem széplélek-szindróma, némiképpen és elég sajnálatosan Trump (vagy legalábbis Elon Musk)-konform sötét ökológiája „a természet alantasságát, rettenetes jellegét hangsúlyozza”, és megint: nincs mit tenni, „meg kell tanulnunk szeretni az undorítót, az érzéketlent és a jelentés nélkülit”.