Vannak a dunások és a strandosok. Mi strandosok vagyunk, azon egyszerű oknál fogva, mert ott lehet focizni.

Vágni lehet a fű zöldjét, olyan buja, hersegő nyár van, körüldong minket az itt és most. Talpunk alatt érezzük ezt az augusztust, friss és forró, bekúszik a mondatainkba, ott lebeg a sör habján. Hárman iszunk majd egyet, sokba kerül.

A Rómaira megyünk, hova máshova, régi hagyomány ez, a Kelemen nagymamájánál kávézunk reggel, aztán irány a strand, tízkor már kezdődik az első meccs, aztán kettőkor és négykor. A nagymama pontban egykor küldi nekünk ételhordóban az ebédet, a szomszéd fiúval, az átadja a szajrét a kerítésen, mi polgárosan megterítünk a pléden, undok Majális vagyunk itt az augusztusban, és legalább annyira giccsesek, mik ezek a harsány színek, kérem, ez a szemfájdítóan szép hétköznapiság. Utálnak is minket ezért a kellemeskedésért a strandon, a többiek csak a soknapos rántott húst rágják szikkadt zsemlében, mi meg dőzsölünk.

– Te jó gyerek vagy, szépen viselkedsz, nem úgy, mint egyesek, akik hát, ugye... – az idős nő a három pontok zsonglőre volt, önmaga félbeszakításának nagy mestere, aki ilyenkor úgy tudott elhallgatni, mintha előttünk feküdne az egyik rosszul viselkedő teteme, sőt az összes általa említett lázadó ember a combunk mellett lenne felravatolozva.

– Maradj is jó, fogadj szót, nem kell annyit gondolkodni, nem azért jár iskolába az ember, hogy esze legyen, hanem hogy...

De én értettem, mire céloz, tudtam jól, hogy a zsigereimben ott zuborog a válasz, mint a szénsav, amikor az ember több üdítőt dönt magába, mint amennyit kellene, és a buborékok löködik-feszítik belülről a gyomor falát, rúgják szét, mint a csecsemő az anyaméhet.

Amikor az eltűnt emberekből beszélt, úgy mesélt róluk, mintha még itt lennének, és nem vesztek volna el teljesen. Ez volt a legkülönösebb az egészben, hogy tudtam, itt vannak valahol, a kertben, a lelkünkben, egy titkos zugban, a reményeinkben, vagy valahol kint az űrben.

– Gyere ide, Kocok! – hívta magához a nyeszlett, görbe férfi a fiút, és mosolyából előbukkantak szurokszínű fogai. – Mutasd csak meg a kilenc ujjadat, igen, azt a kis csonkot is, a majdnem tízet! Akarok neked mesélni valamit a kilenc ügyes ujjról!

Kocok szaladt az öreghez. Először persze kétkedve, hiszen nem tudhatta, nem akarnak-e megint gúnyt űzni abból, hogy egy születési rendellenség miatt csupán kilenc ujjal jött a világra. Pontosabban kilenccel és egy csonkkal, egy aprócska ujjtővel, ami alig volt nagyobb, mint egy bőrpecek.