Kovács Zoltán

Most akkor láthatjuk, hogyan működik az ország, már ha ez ügyben volt is eddig kétség. Ennek a mechanizmusnak az a lényege, hogy a gazdaságélénkítő támogatásokat a kormánykörökkel egybenőtt vállalkozói réteg kapja meg. Azok, akik közel vannak a fideszes vezetőkhöz – rokonok, ismerősök, párthoz hű, nagyszájú helyi emberek –, jelentős versenyelőnybe kerülnek. Szó sincs arról, hogy ezekkel a pénzekkel azokat a vállalkozásokat támogatják, amelyeknek a vezetői szorgalmasak, tehetségesek, vállalják a kockázatot. Ezeket a szempontokat felülírja a Fidesz iránti elkötelezettség. Ez olyan igaz, annyiszor leírták és elmondták már, hogy unalmas, mint egy tegnapi újság. Természetesen könnyedén ellenvethető, hogy az ilyen természetű kapcsolódások a balliberális kormányzat idején is így működtek, csak hát ők részben ezért is buktak meg: azért, hogy ilyen ne legyen. Aztán maradt minden, sőt.

Annak idején Borkai valamiért olyan fontos volt a Fidesz helyi potentátjainak, hogy választhatósága érdekében még törvényjavaslatot is módosíttattak. Eredetileg a katonai és rendészeti szolgálatot ellátó személyek leszerelésük után 5 évig nem indulhattak volna országos választáson. Maga a javaslat indokolt, mert nem jó, ha a rendészet összekeveredik a politikával. Ez a törvény csak egy eleme a Fidesz-kormány szakmányban hozott, személyre igazított törvényeinek, gondoljunk a lex Járaitól kezdve a lex Polton keresztül a lex Szapáryra.

Tovább

Tovább

Tovább

Mégiscsak lennie kell Magyarországon egy gyárnak, ahol a népbutítási eszközök ilyen orbitális mennyiségű és változatosságú termékének az alapanyagát legyártják, tárolják, majd méretre vágva leszállítják a megrendelőnek. Esetünkben a magyar kormánynak. Kisiparilag ez nem mehet. Éveken keresztül jártam délutánonként a Népszigetre, és amint ellépdeltem az azóta már jórészt eltűnt hajógyári irodaépületek mellett, mindig magával ragadott a Meder utcából is jól látható energikusan gondolkodó tervezőmérnökök alakja, amint erejük megfeszítésével próbálnak még az utolsó percekben is valami meglepő, váratlan és termékeny gondolatot papírra vetni. Elemében volt a gyártmányfejlesztés, a technológiai szekció, ritkuló hajú mérnökemberek, homlokukon fölfénylő izzadságcseppekkel. Ezért is volt talán olyan sikeres a hazai hajó- és darugyártás. Nem tudom, hova lettek ezek az emberek, meg hova lett a gyár, megvan-e még a Népsziget a partról ívelő gyaloghíddal. Megvan-e még a Duna, vagy azt is elbugázták már sikeres és tehetséges magyar üzletemberek.

De a gyárra jól emlékszem. És gondolom, pontosan ilyen látványosan dolgoznak ma is a tervezők, csak hajó- és darutestek helyett szorgos kezük alól a zagyvaságok kimeríthetetlen tárháza kerül ki, és terjed az országban a rezsibiztos közintézményével kezdődően a bérkommandón keresztül, mondjuk a futball- és Puskás-ügyek rendkívüli és meghatalmazott nagyköveti stallumáig bezárólag. Az egyéb, töméntelen mennyiségű zagyvalék, vérbő hülyeség ugyanilyen képtelenség, egy tőről fakad a kormányzat kommunikációs és ideológiai agytrösztje, a végállomás pedig a megrendelő maga, természetesen a kormány, a láncnak a tetején pedig a főfogyasztó, a kormányfő. A kör azzal zárul, hogy a kormányzati felhasználást követően ugyanazok, akik az ideológiai-kommunikációs maszlagot előállították, végül elemzik is azt, amit előállítottak: stúdióbeszélgetéseken és konferenciá­kon értékelik, hogyan, milyen hatékonysággal működött a tesztpilóta, aki különben ilyenformán a miniszterelnök.

Tovább

Tovább

Tovább

Kósa Lajos beszél a rádióban, hogy ami Amazóniában van, az nem több, mint bozóttűz. Így, tárgyszerűen, mint szerelmes csalódás után: szalmaláng csupán.  Mégis, mi az, ami lángban áll most már hetek óta, mi az, ami minden épelméjű embert megérint, ha csak egyetlen pillanatra is. Kósa ezt a következőképp látja: „Nem az őserdő ég, mint láthatjuk a képeken, hanem egyébként az a bozótos, ami nem őserdő, de most ez mindegy, a részletekbe nem kell belemenni.” Az ember hallgatja ezt a fejtegetést, és hirtelen nem érti, miért kell egy politikusnak ilyen helyzetekbe keveredni, miért kell olyan kérdésről beszélnie, amihez garantáltan nem ért, de feltehető, hogy érdemi tudomása sincsen róla. Az ország egyik legrégebben aktív közéleti figurája magyarázza nagy nyilvánosság előtt, mi a bozóttűz és mi az őserdőtűz közötti különbség. A nagy kérdéshozzáértők szerint az, hogy Amazónia ökológiai egyensúlya véglegesen megbomlik-e, vagy valamilyen, az eset súlyosságával arányos globális fellépéssel megmenthető-e. Ferenc pápa sem tekinthető tűzszakértőnek, ezért természetes emberi nyugtalansággal beszél a katasztrófáról, amikor kijelenti, „mindannyian aggódunk az Amazóniát sújtó erdőtüzek miatt. Imádkozzunk azért, hogy egyesült erővel mielőbb sikerüljön megfékezni a lángokat.” Miközben a világ számos ismert embere szólal meg aggódón a lehetséges kiváltó okokról, a Fidesz kampányembere bozóttüzezik, sőt, azt is hozzáteszi, hogy meglátása szerint az ellenzék ezzel az üggyel Orbán Viktort akarja lejáratni. Tény, az ellenzék korábban számonkérte Orbánon, hogy a magyar kormány nem írta alá a klímaegyezményt. Megjegyzem, abban az időben nem égtek még a dél-amerikai erdők. Amazónia kétségtelenül a világ aktuálisan nagy katasztrófája, ilyen értelemben Magyarországé is. De Magyarország speciálisan nagy tragédiája – ami csak­is a miénk –, hogy miként kerülhet egy ország olyan helyzetbe, hogy három évtizede Kósa Lajost hallgatja. És persze, az eszmetársait is, de maradnék Kósánál. A mi Amazóniánk. Közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, életemben nem hallottam még értelmesen beszélni. Ám csakis azért mondhatja határtalan zagyvaságait, mert a választópolgár bizalmat szavaz neki és pártjának, olyannyira, hogy az őszi helyhatósági választásokon ő vezeti a kormánypárt kampányát. Amikor tehát esetlenségén derülünk, vagy hetykén odavetett butaságain dühöngünk, akkor ne legyen kétség, magunkon derülünk, és magunkon dühöngünk.

Tovább

Tovább

Vádat emelnek Zuschlag János és több társa ellen, mert bűnszövetségben szándékoztak tiltott módon adatokat szerezni, és a birtokukba került adatokat használták volna úgynevezett kamupártok választási szerepeltetésére. A vádlottak pártonként 27 egyéni választókerületi jelölt állítása mellett összesen legalább 176 millió forint költségvetési támogatást akartak jogellenesen megszerezni, de az adatvédelmi hatóság lecsapott. Az úgynevezett kamupárt a magyar választási rendszer eszköztartományának legalább annyira szerves és a jelek szerint megkerülhetetlen tartozéka, mint, mondjuk, a szavazóurna vagy a választási névjegyzék, de amíg ezek a választás eszközigényének sorába strigulázandók, addig a kamupárt a hazai választási gyakorlatnak, mondhatni, kulturális eleme. A kamupárt létrehozásának ezer változata ismeretes, Zuschlagék a vádirat szerint a jelöltek indításához szükséges ötszáz érvényes ajánlást úgy akarták megszerezni, hogy felvették a kapcsolatot két további emberrel, akik egy pénzügyi tanácsadó cég munkatársai voltak. Arra kérték őket, hogy a cég ügyfélkörének személyes adatait fizetség ellenében adják át. A két munkatárs ezt meg is tette, csaknem ezer ügyfél személyes adatai kerültek  Zuschlagékhoz.

Tovább

Tovább

Tovább

Lehet ország-világ előtt dicsekedni babaváró programmal meg a nagyszülői gyessel és az összes idevágó népességnövelő projekttel, de ha egy mértékadó szervezet friss jelentése szerint 2100-ra Magyarországon már csak 7,9 millió magyar él majd, akkor ezekkel a kormányzati víziókkal baj van. Ha ehhez hozzávesszük az Eurostat másik adatát, mely szerint a csökkent létszámú nemzetben az akkori társadalom igencsak elöregedett lesz, mert 100 munkaképes korú emberre nagyjából 55–60 nyugdíjaskorú, vagyis hatvanöt évesnél idősebb ember jut majd, akkor az a társadalom nem egyszerűen elöregedett, hanem kihalófélben van.

Ugyancsak az Eurostat előrejelzése írja, hogy miközben Magyarországon kedvezőtlen népességi adatok prognosztizálhatók, a világ össznépessége nő. 2050-ig mintegy harminc százalékkal emelkedik, ami nagyrészt Afrikának lesz köszönhető, de Latin-Amerika és Észak-Amerika demográfiai folyamatai is kedvezőnek mondhatók. Nyugat-Európa lakosságának száma feltehetően stagnál, miközben Közép-Európáé tíz százalékkal csökkenhet. Ennél rosszabbnak már csak a balti államok és Délkelet-Európa kilátásai nevezhetők.

Borús a helyzet Magyarországon. Talán nem lenne ennyire súlyos, ha érdemi elképzelések születnének a tendencia megállítására. Ezt azonban jelentősen nehezíti, hogy a magyar kormány, mint minden szóba jöhető társadalmi problémát, ezt is a migrációellenesség szempontjából nézi, lemondva ilyenformán azokról a lehetőségekről is, amelyek a helyzetet ellensúlyozhatnák. Két éve a magyar kormányfő egy brüsszeli sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy a migráció egyfelől Európa megoldandó feladata, másfelől viszont magyar sorskérdés, mert két kultúra találkozhat: az egyik az európai, amely szétválasztja a vallást és a politikát.

Tovább

Tovább

Tovább

A főpolgármesteri előválasztások szívderítő, régen tapasztalt lázas izgalmában némiképp háttérbe szorult az a hír, hogy a magyar kormány megint nem írt alá egy fontos megállapodást, ilyenformán a két héttel ezelőtti brüsszeli uniós csúcstalálkozón nem születhetett egyhangú megállapodás a 2050-es európai uniós klímasemlegességi célkitűzésről. Diplomáciai források szerint ennek az oka három visegrádi ország, Csehország, Lengyelország és Magyarország vétója volt. A zárónyilatkozatba a célkitűzés csupán lábjegyzetként kerül be, amelyben ez áll: „A tagállamok nagy többsége vállalja, hogy eléri a klímasemlegességet 2050-re.” Ez figyelemre méltó abból a szempontból, hogy Orbán és kabinetje feltétlen híve annak a törekvésnek, hogy a szerintük ma létező legnagyobb globális katasztrófa, a migránskérdés csakis a válság keletkezési gócában oldható meg: a háborús övezetekben elsősorban, vagy a föld olyan térségeiben, ahol természeti katasztrófa fenyeget. A vízhiány, a sivatagosodás, a különböző természetű klímakatasztrófák. Ez utóbbi olyan jelentőségű, hogy statisztikák szerint ilyen területekről legalább annyi ember indul útnak, elsősorban Európa felé, mint a háború sújtotta részekről. Sötét jövőt vázolt például Philip Alston, az ENSZ jelentéstevője a klímaváltozás miatt – írja a 444.hu a Guardianre hivatkozva.

Alston az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa számára készít jelentést a szegénységről és a klímaváltozás hatásairól. Legutóbb bírálta a szervezetet, az összes országot és kormányt, de a civileket és a gazdasági szereplőket is. Úgy véli, a fenyegetés mértékéhez képest aránytalanok a katasztrófa elkerülése érdekében megtett lépések. Szerinte nem csupán emberek százmillióinak élethez való joga, ivóvízhez, élelemhez, lakhatáshoz való hozzáférése sérülhet, hanem általában véve a demokrácia és a jogállam is. „Nem biztos, hogy az emberi jogok túlélhetik ezt a felfordulást” – mondta. A szakember összegzésképpen vizionált borús jövőképe szerint, akik megtehetik, elmenekülnek majd a kedvezőbb klímájú helyekre, a szegények viszont élhetetlenné váló otthonukban ragadnak. Ezek a változások pedig a társadalmi feszültségek, a nacionalizmus és a rasszizmus erősödéséhez vezethetnek.

Tovább

Tovább

Tovább

Ignotus Kelet népe című esszéjében a „Mit ér az ember, ha magyar?” felvetést boncolgatja. Ha nem is alkot maradandót – mondja –, azért „legyen szeme a nagyvilágra, legyen számítása magáról”, és legyen tisztában önmagával. Soha ne váljon idegenné, maradjon mindig magyar, mert csak ez az övé. Az emberiség keletről nyugatra tart, és ezen az úton legyen honfoglaló a kelet népe – kívánta önmaguknak.

Elmondanám, hogyan látom ezt az utat. Keletről Nyugatra.

A kilencvenes évek második felében a postabanki botrány feltárásakor kiderült, hogy Kemenes Ernő, a bank akkori könyvvizsgáló cégének, a De­loitte & Touche Kft.-nek a magyarországi főnöke, e hivatala mellett további üzleti kapcsolatban is áll a bankkal. Nevezetesen cége valamiféle nyomdai termékeket szállított le a Postabanknak. Lapunk megkereste a Deloitte & Touche Kft. anyavállalatát, hogy szerintük összeférhető-e a két tevékenység: a könyvvizsgálat és az egyéb üzletelés. Az anyacég azt válaszolta, hogy nem. Arra a további kérdésre, hogy akkor ez a helyzet miként oldódik meg, azt a választ kaptuk, megy minden tovább, ahogy eddig volt, ők nem terveznek semmit. Arra a még további felvetésre, hogy nekünk, kelet-európaiaknak a rendszerváltás azt a reményt hozta el, hogy előbb-utóbb beáramlik az üzleti világ nyugaton kialakult kultúrája, és a földrész ezen térségében is a piaci verseny, a protekcionizmus nélküli világ, a kapitalista viszonyok közötti szabályok és az etikai mérce alakítja majd az életet, azt a választ kaptuk, hogy ez nem így van. Éppen ellenkezőleg: a Kelet-Európában újabban megtelepedett nyugati cégek leányvállalatai nemhogy pozitív hatással nincsenek az itteni viszonyokra, hanem náluk is eluralkodnak a rossz tendenciák.

Tovább

Tovább

Ha a Fidesz kommunikációs szakapparátusa egy európai jelentőségű botrány ügyében hatodik napja nem képes két értelmes érdemi mondatot kipréselni magából, akkor ott bajok vannak. Ha ez a botrány a szomszédos Ausztriában történt, és olyan vezető politikussal, akivel a magyar kormányfő a botrány előtt egy héttel még a közös politikai jövőt tervezte, akkor a baj alighanem nagyobb, mint gondolnánk. A történet ismert. Azzal kezdődött, hogy Strache régi barátját, a Szabadságpárt (FPÖ) egyik vezetőjét, az oroszul jól beszélő Johann Gudenus bécsi alpolgármestert megkereste egy orosz nő 2017 elején. Aljona Makarovaként mutatkozott be, aki Igor Makarov, egy Putyinhoz közel álló oligarcha unokahúga, és akiről azt lehetett feltételezni, hogy jó kormányzati kapcsolatokkal rendelkezik. A nő Putyinhoz fűződő, valószínűsíthető viszonyára Strache utal is a találkozójukon. Makarova azzal indított, hogy földeket venne Gudenustól ötszörös áron, de aztán az osztrák politikus előállt egy sokkal jobb ötlettel, hogyan támogathatná a nő a pártot, későbbi ellenszolgáltatásokért cserébe: döntő tulajdonrészt kellene vásárolni a Kronen Zeitung című osztrák lapban. A mondat elhangzását követően elszabadult a pokol. Érzékelhető, hogy a felvételen látható szereplők, különösen az alkancellár aligha mondható színjózannak, és az idő előrehaladtával egyre szélesebb mozdulatokkal magyaráz, de ez a lényeget illetően nem fontos, tanulság: az ember piásan ne akarjon napilapot. A végén Strache kifejtette, hogy neki úgy kell újságot venni, ahogy Pecina vett médiát Orbánnak: ne közvetlenül, hanem alapítványokon keresztül, egy strómanszerű alaknak. Onnantól már egyszerű. Végtére is nem nagy ügy, kétségtelen azonban, hogy józanságot igényel.

Tovább
Élet és Irodalom 2019