Kovács Zoltán

Tovább

Tovább

A főpolgármesteri előválasztások szívderítő, régen tapasztalt lázas izgalmában némiképp háttérbe szorult az a hír, hogy a magyar kormány megint nem írt alá egy fontos megállapodást, ilyenformán a két héttel ezelőtti brüsszeli uniós csúcstalálkozón nem születhetett egyhangú megállapodás a 2050-es európai uniós klímasemlegességi célkitűzésről. Diplomáciai források szerint ennek az oka három visegrádi ország, Csehország, Lengyelország és Magyarország vétója volt. A zárónyilatkozatba a célkitűzés csupán lábjegyzetként kerül be, amelyben ez áll: „A tagállamok nagy többsége vállalja, hogy eléri a klímasemlegességet 2050-re.” Ez figyelemre méltó abból a szempontból, hogy Orbán és kabinetje feltétlen híve annak a törekvésnek, hogy a szerintük ma létező legnagyobb globális katasztrófa, a migránskérdés csakis a válság keletkezési gócában oldható meg: a háborús övezetekben elsősorban, vagy a föld olyan térségeiben, ahol természeti katasztrófa fenyeget. A vízhiány, a sivatagosodás, a különböző természetű klímakatasztrófák. Ez utóbbi olyan jelentőségű, hogy statisztikák szerint ilyen területekről legalább annyi ember indul útnak, elsősorban Európa felé, mint a háború sújtotta részekről. Sötét jövőt vázolt például Philip Alston, az ENSZ jelentéstevője a klímaváltozás miatt – írja a 444.hu a Guardianre hivatkozva.

Alston az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa számára készít jelentést a szegénységről és a klímaváltozás hatásairól. Legutóbb bírálta a szervezetet, az összes országot és kormányt, de a civileket és a gazdasági szereplőket is. Úgy véli, a fenyegetés mértékéhez képest aránytalanok a katasztrófa elkerülése érdekében megtett lépések. Szerinte nem csupán emberek százmillióinak élethez való joga, ivóvízhez, élelemhez, lakhatáshoz való hozzáférése sérülhet, hanem általában véve a demokrácia és a jogállam is. „Nem biztos, hogy az emberi jogok túlélhetik ezt a felfordulást” – mondta. A szakember összegzésképpen vizionált borús jövőképe szerint, akik megtehetik, elmenekülnek majd a kedvezőbb klímájú helyekre, a szegények viszont élhetetlenné váló otthonukban ragadnak. Ezek a változások pedig a társadalmi feszültségek, a nacionalizmus és a rasszizmus erősödéséhez vezethetnek.

Tovább

Tovább

Tovább

Ignotus Kelet népe című esszéjében a „Mit ér az ember, ha magyar?” felvetést boncolgatja. Ha nem is alkot maradandót – mondja –, azért „legyen szeme a nagyvilágra, legyen számítása magáról”, és legyen tisztában önmagával. Soha ne váljon idegenné, maradjon mindig magyar, mert csak ez az övé. Az emberiség keletről nyugatra tart, és ezen az úton legyen honfoglaló a kelet népe – kívánta önmaguknak.

Elmondanám, hogyan látom ezt az utat. Keletről Nyugatra.

A kilencvenes évek második felében a postabanki botrány feltárásakor kiderült, hogy Kemenes Ernő, a bank akkori könyvvizsgáló cégének, a De­loitte & Touche Kft.-nek a magyarországi főnöke, e hivatala mellett további üzleti kapcsolatban is áll a bankkal. Nevezetesen cége valamiféle nyomdai termékeket szállított le a Postabanknak. Lapunk megkereste a Deloitte & Touche Kft. anyavállalatát, hogy szerintük összeférhető-e a két tevékenység: a könyvvizsgálat és az egyéb üzletelés. Az anyacég azt válaszolta, hogy nem. Arra a további kérdésre, hogy akkor ez a helyzet miként oldódik meg, azt a választ kaptuk, megy minden tovább, ahogy eddig volt, ők nem terveznek semmit. Arra a még további felvetésre, hogy nekünk, kelet-európaiaknak a rendszerváltás azt a reményt hozta el, hogy előbb-utóbb beáramlik az üzleti világ nyugaton kialakult kultúrája, és a földrész ezen térségében is a piaci verseny, a protekcionizmus nélküli világ, a kapitalista viszonyok közötti szabályok és az etikai mérce alakítja majd az életet, azt a választ kaptuk, hogy ez nem így van. Éppen ellenkezőleg: a Kelet-Európában újabban megtelepedett nyugati cégek leányvállalatai nemhogy pozitív hatással nincsenek az itteni viszonyokra, hanem náluk is eluralkodnak a rossz tendenciák.

Tovább

Tovább

Ha a Fidesz kommunikációs szakapparátusa egy európai jelentőségű botrány ügyében hatodik napja nem képes két értelmes érdemi mondatot kipréselni magából, akkor ott bajok vannak. Ha ez a botrány a szomszédos Ausztriában történt, és olyan vezető politikussal, akivel a magyar kormányfő a botrány előtt egy héttel még a közös politikai jövőt tervezte, akkor a baj alighanem nagyobb, mint gondolnánk. A történet ismert. Azzal kezdődött, hogy Strache régi barátját, a Szabadságpárt (FPÖ) egyik vezetőjét, az oroszul jól beszélő Johann Gudenus bécsi alpolgármestert megkereste egy orosz nő 2017 elején. Aljona Makarovaként mutatkozott be, aki Igor Makarov, egy Putyinhoz közel álló oligarcha unokahúga, és akiről azt lehetett feltételezni, hogy jó kormányzati kapcsolatokkal rendelkezik. A nő Putyinhoz fűződő, valószínűsíthető viszonyára Strache utal is a találkozójukon. Makarova azzal indított, hogy földeket venne Gudenustól ötszörös áron, de aztán az osztrák politikus előállt egy sokkal jobb ötlettel, hogyan támogathatná a nő a pártot, későbbi ellenszolgáltatásokért cserébe: döntő tulajdonrészt kellene vásárolni a Kronen Zeitung című osztrák lapban. A mondat elhangzását követően elszabadult a pokol. Érzékelhető, hogy a felvételen látható szereplők, különösen az alkancellár aligha mondható színjózannak, és az idő előrehaladtával egyre szélesebb mozdulatokkal magyaráz, de ez a lényeget illetően nem fontos, tanulság: az ember piásan ne akarjon napilapot. A végén Strache kifejtette, hogy neki úgy kell újságot venni, ahogy Pecina vett médiát Orbánnak: ne közvetlenül, hanem alapítványokon keresztül, egy strómanszerű alaknak. Onnantól már egyszerű. Végtére is nem nagy ügy, kétségtelen azonban, hogy józanságot igényel.

Tovább

Tovább

Tovább

A stúdióban négy ember ül, vitatkoznak. Színhely az egykori Nap Tv, később Echo Tv, legújabban Hír Tv tágas szobája, a bútorok: egészen különlegesen rossz ízlés szerint összeválogatott cseh varia dohányzóasztal, kiegészítve Kádár-kori miniszteri előszobákat idéző, nyolcvanas évekből itt maradt irodai fotelekkel. Bár az is lehet, Gyárfás Tamástól maradt rájuk. A fotelek kellőképp mélyek, a kamera látószögéből csak a vita hevében fölcsapkodó kezek és felsőtestek látszanak: négy, fürdőkádban felejtett, jól táplált csecsemő. Van itt szó mindenről. Különös izgalomba jönnek, amikor a notre-dame-i tűzvész kerül szóba. „Az utolsó figyelmeztetés volt. Jel arra, hogy nem mehet így tovább – mondja a Magyar Demokrata főmunkatársa, szerinte nincsenek véletlenek: „Azt a kérdést kell feltenni, hogy tetteinknek, gondolatainknak van-e bármiféle következménye az életben, vagy nincs. A primitív magyarázat, amelyet a hazai baloldali sajtó egyöntetűen vall, hogy van egy tűz, ami kiüt egy templomban, leég a tetőszerkezet, aztán majd felépítjük, és minden megy tovább. A tragédia mögött sokkal mélyebb, lelki okok húzódnak.”

Nem szeretnék cinikus lenni, de amikor a négy ember beszélgetett, akkor a francia hatóságok már megjelölték a tűz okát, és kizárták a szándékos bűncselekmény eshetőségét. Tudom én, hogy nagyhét hétfőjén egy katedrális leégése miféle gondolatokat képes gerjeszteni keresztény erkölcsiségű emberekben – jelentsen ez bármit is –, de ha tűz­eset van, a mély lelki okok mellett talán rá lehetne tekinteni a tűzrendészeti szabályzatokra is, vagy legalábbis meghallgatni azokat, akiknek hivatalból van erre lehetőségük.

Tovább

Tovább

Tovább

Az ember néha megpróbálja definiálni, milyen ország is a hazája, voltaképpen semmi másért, mint hogy tisztázza, mégis mi folyik körülötte. Pontosabban mit műveltek és művelnek az országgal azok, akiket valamikor kormányzati helyzetbe hozott a sors, és ezt a lehetőséget arra használták, hogy egy életre bebetonozzák a hatalmukat, mégpedig egyre erősebben és dühödtebben. A demokráciát addig hirdették, amíg hasznukra volt, hogy lehetőséget kapjanak a kormányzásra, utána aztán az egész eszmerendszert megtagadták: a bőséggel kapott uniós pénzeken, akit csak lehetett, fölvásároltak, háziasítottak egész értelmiségi körletet, és kineveltek egy cinikus, értékek nélküli ideológiai beszállítóbázist, amelynek rendeltetése a társadalom tudatos elbutításának kitartó szolgálata. Mégis nehéz volna röviden és a lényeget érintőn meghatározni, mi is a fő gondolata annak, amiben vagyunk éppen. Mert végső soron mindent tudunk róluk: lopnak? Lopnak! Korruptak? Mint a vöcsök, sőt hazudnak, mint a vízfolyás. Jól szabott Armani öltönyükben kiállnak a mikrofon elé, nyakkendőjüket megsimítják, és nekiállnak. Ami jön. Menekültekről, Sorosról, baltás gyilkosról, macedón köztörvényesről, őshazáról, tájhazáról. Nincs a valóságnak olyan szelete, amiről ne tudnának olyat mondani, ami ne volna hazugság.

A múlt hét végén aztán megjelent Schmidt Mária, aki szintet lépett. Nem hazudott, hanem igazat mondott. Ha szabad, egy jókora képzavarral, két tenyerével kitépte ennek a romlott és züllött rendszernek a lelkét, és hastokra dobta, ahogy böllér teszi disznóöléskor a tüdővel. Ezt írta: „Mégis, mi köze van hozzá (a CEU-hoz – KZ) Webernek? A németeknek? A bajoroknak? Az Uniónak? Nincs megfejtésem, csak egy: Soros! Megkérte és megígérte, hogy meghálálja! Úgy látszik, van az a pénz, amiért Webernek korpásodik a haja!”

Tovább

Tovább

Tovább

Lapzárta után Manfred Weber gépe még mindig valahol a magyar légtérben bolyong, itt lenn pedig arról folyik a vita, hogy mit hoz találkozója Orbán Viktorral. Még nem tudjuk, mit szándékozik elérni az Európai Néppárt csúcsjelöltje, és mit akar Orbán. A legtragikusabb, hogy alig két hónappal az uniós választások előtt egyre kevesebbet tudni lényeges kérdésekről: például, hogy az Európai Parlament legerősebb pártcsaládja ragaszkodik-e saját értékeihez, vagy pedig maga is számarányokat kezd böngészni, és ennek tükrében képviseli majd saját értékeit. Orbán ezzel szemben réges-rég képviselői helyekben kifejeződő haszonelvű politikát folytat: jobb érzésű és a közéleti idealizmust még nem feledő magyarok mára utolsó mentsvára az az úgynevezett értékalapú politizálás, amiről hajlamosak azt remélni, hogy demokráciában régebben élő, főként nyugat-európai társaik körében természetes közeg. S hogy ennek egyik markáns képviselője érkezett Budapestre, Manfred Weber.

Mit várhat magyar ember a csúcsjelölt érkeztétől? Először is, talán emberi hangot, úgy értem, őszinte hangot, legalábbis olyat, ami a magyar kormányfő migránsozásból és sorosozásból álló, fülsértően primitív teljesítményét meghaladja.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2019