Önmagában a játék emberi csoda: Schiller szerint az ember akkor igazán ember, ha játszik. Mindnyájan játszunk, egymással, kavicsgyűjtéssel, kirakós-játékokkal, szerelmi trükkökkel. De elszenvedjük a cinikus játszmákat is, melyeket velünk művelnek akár az intimszférán belül. Tudom, persze, hogy vannak békés játékok – szobagolfhoz, vagy kriketthez például csak szabadidő kell (az utóbbihoz szabálykönyv is, mert olyan bonyolult…) És vannak kibaszós játszmák is, vagyis a schilleri mondás mégsem pontos: „játékból” taccsra is lehet vágni valakit.

A társas magány fogalom, ha jól emlékszem, Sartre-tól ered. Együtt élsz valakivel, sok minden közös, sok mindent megosztasz vele, ő is veled, és mégis a leglényegesebb ügyekben magadra vagy hagyatva: mintha társ nélkül lennél, egyedül kell döntened. Ebben az esetben hiába van kutyád, nem segít, legfeljebb kedélyed támasza lehet. Nem tudsz a másik emberrel mindent megbeszélni, látszik, hogy nem érdekli, amit mondasz neki. Viszont azt, amit társad mond, csinál, beszól, azt le kell nyelned, azaz komment nélkül kell hagynod. Ha nem, abból házi/munkahelyi ramazuri lesz (lásd a járványidő alatti közös térben elszaporodó verekedéseket…) Szóval teher a másik, mint társ. Ami furcsa, mert kívülről nézve együtt vagytok, semmi baj nem látszik, belülről azonban dolgozik az egyedüllét szindróma. Aminek terhét jobban érzed, mint mikor tényleg egyedül vagy. A németeknek találó kifejezései vannak erre: van ugye az Einsamkeit (egyedüllét) és a Zweisamkeit (kettős magány). Nyelvi bravúr.

A test öntudatként nemcsak a szerelmi viszonyba szól közbe. Vegyük az egyszerű kézfogást. Azt gondolnám, csak a másikat tesztelem – a köszöntésen túl – de magamat is érzem az ő kezében, a reakció tudattalan, de valami felcsillan a tudat alatt magamról, ahogy rázza a kezem. Fura, mert voltaképp semleges gesztus. A kéz érzi a másik karakterét.

Test mint öntudat. Elégedettség vagy elégedetlenség testi mivoltunkkal a fitnesz-klubok étlapján ma már közhely. Betegségekben kitölti fejünket a tőle való félelem, elviselésének taktikája, betegségtudat kontra öntudat stb. Nem ragozom tovább. Csak vegyük tudomásul: ha az öntudat = különbözőség, akkor a tudatnak testünktől való különbözősége/azonossága zárja a kört, itt térünk vissza az önmagunkkal való azonosságba.

A megértés igazi „tárgya” az értékviszony. Ami érzelmi reakcióinkba van „csomagolva. Ilyen például a zenei „megértés”. Ha Rachmaninov c-moll zongoraversenyén, vagy Bach h-moll miséjének kórusrészletén könnyezem: az a megértés alakzata. Az hogy sírok – értékelő megértésforma. Sokféle sírást ismerünk, ami itt fog el, az a boldogsághoz hasonló örömkönnyezés. Reakcióm nem racionális, nem magyarázható, nem elemezhető – van és hat, a test reagál.

A megértés-probléma legelhanyagoltabb része, hogy a megértésben az egész test vesz részt, nemcsak a szellem, a hallgatólagos tudás, vagy az élményszerűség: zsigeri hatásnak mondjuk köznyelvileg, de jelentése a test megértő tömbje. Ahogy a szerelmet is a test éli át, és szublimálódik az érzelmek, a magasabb rendű érzések, vágyak, az etikai boldogság szintjeire. Itt is, a zenei megértésnél is a test rezonanciája számít. Mind a nevetés, mind a sírás megértés-formák, amennyiben művekhez kapcsolódnak – magyarázhatatlanok, csak „vannak”, és áthatják az embert.

Megnyitó

Fotográfia