„Nyuszi Zánkán nyaral. Ez nyaralás, nincs apelláta, nyáron nyaral. Az anyjával meg Julcsival, aki nem nyaral, hanem cseléd. Elvileg a Loncival is, aki a nővére, viszont négy évvel öregebb, és végképp nincs kedve itt nyaralni.
Vagy mi ez.
Nyaralnak, rendben van, az elején még, ezer évvel ezelőtt, ahogy vissza tud emlékezni, izgalmas volt nyár elején a kánikula elől elmenekülni Budáról a semmibe, ahogy az anyja mondta, nyaralni. Nyuszinak fogalma sincs róla, hogy vajon nyaral-e az anyja, vagy mit csinál, és hogy végtére is jó-e neki ez a nyaralás, vagy egyszerűen csak tudomásul veszi.
A férje kitette őket Budapestről ide a világvégére, hogy nyugton legyen.
Nyugodtan intézhesse a nőügyeit.
Nyuszi nem tudja, hogy az anyja voltaképp minek fogja fel ezt a minden nyáron ismétlődő processzust. Az apja az iskolaév végén egy szolgálati autóval lehurcolja a négy nőt a zánkai villájukba, a legjobb helyeken összevásárolja a legjobb ennivalókat, telepakolják Julcsával a jégszekrényt, aztán a sofőr hazaviszi.Mert dolgozik. Fővárosi Vízművek, főmérnök, franc se tudja, mi, Nyuszi legalábbis nem tudja. Ilyesmi. Munka. Sok pénzt keres.”

Régen, szétesik, esett, borzalmas, rögzült, mostanság, olykor, vének, elég.

(Mónus Márton hajléktalanokról készült futballfotói, Mai Manó Ház)

Láttam a futballról elég fényképet – ezek nem a futballról szólnak, elég egy pillantás hozzá. Egyetlen hosszú pillantás – aztán félrenézek. Mert nézem ugyan, de inkább ne látnám; a várthoz képest ugyanis – hogy ezek egy kiállítás képei – egészen mást kapok. A valósággal ütközöm, a valódit látom, nem „csak” az igazat, itt nincs helye semmiféle süppedésnek. Ellenkezőleg, a fényképek kidobnak, egyenest kihoznak a sodromból. Ezekből a művekből előront a mondanivaló – és mégsem lépek le onnan.

(Polgári élet. 1962) Rajkaiék az Aradiban laktak, a Rózsa és a Szív közötti szakaszon. A ház alá volt dúcolva. Valamiképp az egész, minden erkély, körben a folyosók, minden részlet. Mindig is alá volt dúcolva, mintha már építés után azonnal aládúcolták volna. (K) csönget és vár. Elég sokáig. Semmi. Mintha valami kaparászást hallana mégis. Ki az!

Rekedt női hang. A Rajkai anyja, ki más lenne.

Vagy a cselédlány. De nem a cselédlány. Nincs is cseléd.

Nem nyit ajtót, mert még nincs elég sötét.

Ki az! (K) mondja a nevét. Á, csak te vagy, hallja (K), egy fokkal mintha kedvesebb volna a hang, gyere vissza, fiam, egy óra múlva.

Nincs itthon a Gyurika, majd jöjjél vissza egy óra múlva, fiacskám.

Nem volt bekötve a telefon.

Elnyújtva mondta a Gyurikát, meg azt, hogy jöjjél. Színésznősen. (K) akkor úgy gondolta, hogy ez a színésznős. És valamiképp most is így gondolja.

Volt telefonjuk, de a Rajkai senkinek nem adta meg a számot, mert titkosított. Titkosítva van, baszd meg, az anyám titkosította, érted? Értem. Lófaszt érted! Előrehajol, mintha valami gyomorszájon vágta volna.

Van szaga neki, mondja Rajkai az anyjáról. (K) igyekszik ezt nem meghallani. Oké, szaga van, de miért beszél erről a hülye Rajkai? Miért beszél az anyjáról! Mindig az anyjáról beszél, és persze nem mindig, de (K) úgy érzi, hogy mindig. Szagos, sziszegi Rajkai, pedig fürdik, baszd meg. És a parfümök! A parfümjei!