(A múlt megjövendölése – a Zohar Studios fotói Stephen Berkman interpretációjában. Mai Manó Ház, 2024. január 26. – 2024. március 18.)

Nézem a nagy méretű fényképeket, amelyeket – ki is készített? Shimmel Zohar, ez a XIX. századi, rég elfeledett fényképész? Vagy Stephen Berkman, aki Zohart előbányászta a feledés homályából, s a nedves kollódiumos eljárással láthatóvá tette számunkra az ő régen elkallódott felvételeit? Shimmel Zohar, állítja Berkman, 1822-ben született Litvániában, majd 1857-ben érkezett New Yorkba, és végül fotóstúdiót nyitott a zsidó bevándorlóktól hemzsegő Lower East Side-on, a Pearl Street 432. szám alatti ház két emeletén. Ekkor már több száz fényképészstúdió működött New Yorkban, amelyek többsége még dagerrotípiát készített. Zohar viszont nedves kollódiumos eljárással dolgozott, ami lassan, de biztosan kiszorította a piacról a dagerrotípiát.

Gábor Áron: A mélység vonzásában, Balatonfüred, Zsdrál Art Galéria, 2023. július 28. – augusztus 30.

► Az ÉS könyve áprilisban – Varlam Salamov: Kolimai történetek. Fordította Soproni András. Helikon Kiadó, Budapest, 2022, 340 oldal, 3999 Ft

A régóta esedékes magyar nyelvű életműkiadás most megjelent első kötete, a Kolimai történetek 33 elbeszélést tartalmaz, amelyeket Salamov 1954 és 1962 között írt, és a kötetet ő maga állította össze (a visszaemlékezései és tanulmányai mellett összesen 150 elbeszélést írt). Az elbeszélései életében nem jelentek meg, csak szamizdatban, illetve londoni és párizsi emigráns kiadóknál. Oroszországi kiadónál 1989-ben jelent meg az első elbeszéléskötete. A nyolcvanas években elkezdték fordítani a műveit – először németre, majd franciára és olaszra. 1989-ben, illetve 2005-ben magyarul is megjelent egy-egy válogatás az elbeszélésekből. Most, 2022-ben végre elindul a teljes életműkiadás, Salamov eredeti elgondolása szerint.

A táborban töltött élet „a második életünk ezen a földön”, olvasható az egyik elbeszélésben. Erről a második, negatív életről szól valamennyi írás.

Nádler művészete attól olyan súlyos, hogy folyamatosan erre a „kerülőútra” tereli rá azt, aki elmélyed a képeiben. Hihetetlen dinamika és erő árad a műveiből, de közben nincsen pszichológia, nincsenek érzelmek, mivel minden gesztus, minden szín, minden forma egy nála nagyobb erő megnyilvánulása. Egészen korán, 1963-ban huszonöt évesen megfestette a Niké című képét. Ezen a nagyformátumú, az informel stílusában készült festményen a Louvre-beli híres szobor fel is ismerhető, meg nem is. Nem annyira a szobrot látni, mint inkább a dinamikát, amellyel a két szárnyát kiterjesztő fej nélküli istennő elszálltában szabályosan hasítja a levegőt. Nádler itt talált rá arra, amit Warburg pátoszformulának nevezett: a mozdulatra – vagy inkább gesztusra –, amely ezesetben azt sugallja, hogy itt is vagyok meg nem is, mindennél nyilvánvalóbban jelen vagyok és mégsem lehet utolérni. Akár kollégájának, Paul Kleenek a sírfelirata is lehetne e festmény címe: „Megfoghatatlan vagyok az immanenciában”.

Innen, e korai festmény felől nézve Nádler soha nem lesz hűtlen ehhez a felütéshez.

Kézenfekvő volt, hogy Jules Lévy az inkoherens művészet ötletével a Chat Noir-ban székelő fumistákhoz és hidropatákhoz csatlakozott. 1883-ban újabb, október 15-től november 15-ig tartó kiállítást hirdetett meg, amelynek helyszíne immár a Vivienne passzázsban található galéria volt, nem messze onnan, ahol Lautréamont-nak a tizenöt évvel korábban megjelent regényében Maldoror megpillantotta Merwynt, a fiatalembert, akinek szépsége a boncasztalon egymás mellé helyezett esernyő és varrógép látványára emlékeztette. Ezt további kiállítások követték, és 1893-ig összesen hét megnyitóra került sor. Minden megengedett volt, kivéve az obszcenitást és a komolyságot. Az évenkénti díjakat a zsűri nem körültekintő értékelés alapján osztotta ki, hanem sorsolással. A legfurcsább rajzok és képek tűntek fel – arcnélküli fejek, test nélküli lábak és kezek, hálósapkás koponya, imádkozó sertés, kínzási jelenet, rajzok, amelyeket majd száz évvel később konceptműveknek neveznek, egyszerű karikatúrák, tárgyak bizarr párosításai (à la esernyő és varrógép a boncasztalon), vagy éppen – Marcel Duchamp bajuszos Mona Lisája előképeként – pipázó Mona Lisa. A katalógusokban különös nevekkel is találkozni – Zipette, Troulala. Az 1884-es kiállítás egyik alkotójának a neve: Dada. A névtelen művész nyilvánvalóan álnevet választott. És ezzel – a beavatottak számára – tiszteletét rótta le Baudelaire előtt. A „dada” szó ugyanis nála tűnik fel.

(Hantai, Klee és más absztrakciók. Rendezte: Geskó Judit. Szépművészeti Múzeum, 2022. december 7. – 2023. március 19. Számunk képeit a kiállítás anyagából válogattuk.)

(Uri Asaf: Midrás és kép, 2B Galéria, megtekinthető február 4-ig.)

A festményein jól nyomon követhető, mit értek teremtésen. Korábbi képeitől eltérően a mostaniakon feltűnően sok réteg rakódik egymásra. Látni, hogy a vászonra egyszer rákerült egy festmény; azután látni, ahogyan ezt Uri Asaf átfestette egy újabb réteggel; erre a második rétegre azután rákerült egy további, s a végén olyan összetett lett a látvány, hogy eldönthetetlen, egyáltalán hány réteg rakódott egymásra. Mindeközben pedig a festményeknek lett egy mélységük: ha sokáig nézem őket, mintha egyre mélyebbre pillanthatnék be valahová.

Harmincnégy – esetleg harmincöt – kép maradt fenn Vermeertől, aki rövid élete során (1632-1675) ennél jóval többet festett. A levelet olvasó nő 1657-59 között keletkezett. 1742-ben Carignan hercegének, a röviddel korábban elhunyt Savoyai Jenőnek a gyűjteményéből került III. Ágost szász fejedelem tulajdonába, s azóta a drezdai képtárban látható. Eleinte Rembrandtnak tulajdonították, később mások is szóba jöttek, többek között Pieter de Hooch. 1859-ben a francia művészettörténész, Théophile Thoré-Bürger állapította meg, hogy egyértelműen Vermeer alkotásáról van szó. 

A festmény a polgári bensőségesség egyik leghíresebb példája lett. Az ablak előtt álló nő elmélyülten olvas egy levelet, s a kevés tárgyi kellék mellett immár másfél évszázada – amióta Vermeer bekerült az európai köztudatba – csodálhattuk az üres piszkosszürke falat, ami, Vermeer más szobafalábrázolásaihoz hasonlóan a festői technika páratlan bravúrteljesítményének számított.

Tábor Ádám: Út és/vagy utazás. Parnasszus Könyvek, Budapest, 2020, 328 oldal, 1890 Ft

Ami a kötet címét illeti, hármas útról/utazásról van szó. A Firenze-esszében ezek így jelennek meg: mindenkinek van egy saját „életútja”, egy szellem-közösség mindenkinek felkínál egy „feladat-utat”, és mindenkinek van egy csakis rá szabott „alkotó/megismerő útja”. Háromsávos útról van tehát szó, amely a test-lélek-szellem említett hármasságára rímel. A legfontosabb kihívás e három egyszerre szem előtt tartása. Tábor Ádám figyelme elsősorban azokra irányul, akik képesek erre. Mint a kötet főszereplői, Blake vagy Ady, Mészöly vagy Rába György, Mallarmé vagy Hlebnyikov, vagy mint a gondolkodók – mindenekelőtt Nietzsche, és a magyar filozófiai hagyományból Tábor Béla és Szabó Lajos.

(Zoltán Mária Flóra SZIMA akadémiai székfoglaló kiállítása a Fészek Galériában látható október 4-ig.)

Eleinte olyan benyomásom volt, mintha a festő minden körültekintés nélkül nekitámadt volna a vásznaknak, hogy a színekkel szabályosan megerőszakolja azokat. De miután beléptem a virtuális terükbe, és próbáltam rekonstruálni, hogyan kerültek egymás mellé és egymásra a különféle színek, hogyan lépnek párbeszédre vagy éppen miként feleselnek egymással, azt láttam, hogy szinte a festő kezétől és szándékától függetlenedve teremtették meg a saját külön bejáratú világukat. Mintha a képek önmaguktól születtek volna meg: a festő rávitte a vászonra az első színt, és az azután mintegy önállósulva elkezdett életre hívni egy másikat, az pedig egy harmadikat és így tovább.

(Uri Asaf: Rajzok, festmények és könyvek a Kabbaláról, 2B Galéria, március 1-ig.)