Egy bőrnyakkendős, egyébként semmi különös, jelentéktelen utasra kiáltotta rá, hogy SS-hóhér. A bőrnyakkendős először csak legyintett, hogy ugyan, mit ki nem talál, de a zörgőcsontú kötötte az ebet a karóhoz, hogy igenis felismeri, és igenis SS-őr volt Auschwitzban! 

– De hát mit tetszett keresni a fedélközben? – kérdezzük Juliusszal egyszerre, azonban Lulu néni meg sem hallja, csak mondja, hogy a bőrnyakkendős tovább akart menni, de a zörgőcsontú megragadta a karját, s egyre hangosabban kiabálta, hogy ő az, felismerem!

– Összetéveszt! Ez teljességgel lehetetlen – mentegetőzött kissé idegesen a bőrnyakkendős a körülöttük hirtelenében összeverődött csődület láttán, mire a zörgőcsontú se szó, se beszéd, zakóját lerántva, ingujját feltűrve felmutatta a bal karjára tetovált számsort.

– De kérem! Szívbetegen születtem, nemhogy SS, semmilyen katona nem voltam soha! – dadogta erre rákvörösen a bőrnyakkendős.

– Akkor nincs mitől félnie! Nyugodtan megmutathatja a hónalját! – fordult a zörgőcsontú mintegy támogatást keresve a bámészkodókhoz.

– Ez nem bíróság! Különben is, úriember nem vetkőzik nyilvánosság előtt! – csattant a bőrnyakkendős. Mintha egy színdarab lett volna, amelyből a színészek folyton kiszólnak a közönségnek, olyan volt az egész, de ezzel a műsornak még mindig nem volt vége, az emberek egymással kezdtek vitatkozni; egyesek szerint a németeknek, ha van, ha nincs bűnük, tisztázniuk kell magukat, mert igenis sokáig a háború haszonélvezői voltak, és nem igaz, hogy nem tudtak azokról a szörnyűségekről, amelyek az orruk előtt hosszú éveken át zajlottak. Mások a bőrnyakkendős pártjára álltak, mondván, hogy ha az embernek bárki felszólítására csak úgy le kell vennie az ingét és megmutatnia a hónalját, akkor a szabad világ se különb annál, mint amelyikben a zsidóknak a gatyájukat kellett letolni. Végül az éppen arra járó másodtiszt vetett véget a cirkusznak azzal, hogy ha bárkinek bármilyen be- vagy feljelentenivalója van, azt érkezéskor megteheti az amerikai hatóságoknak, a két férfinak pedig azt tanácsolta, hogy tartsák magukat távol egymástól.

’44 őszén tele voltunk beszállásolt és átvonuló katonákkal. Németekkel, magyarokkal vegyesen. A Tisza felé igyekeztek. De a ruszkik is itt voltak a nyomukban, már hallottuk, és nem is olyan messziről hallottuk az ágyúdörgést.

Valamikor október elején Dankóékhoz behoztak egy sebesült németet. Nem tudom, hogy hívták, kicsoda, micsoda volt az az ember, azt tudom, hogy meglőtték a visszavonulásban, ráadásul az ócska kövesút hídjánál a lőszerszállító teherautó rakománya is ráborult. Dankóéktól úgy hallottam, hogy nagy fájdalmai voltak, és úgy látszik, végzetes volt a sebesülése, mert alighogy behozták, meghalt. Elmentem a temetésére. A kisebbik, a református temetőbe temettük a tiszteletes ’41-ben megfagyott, fiatal feleségének sírja mögé. Nagyon szép szertartás volt, a tiszteletes németül mondta felette a Miatyánkot. Fejfát nem kapott, de úgy volt az jó, mert akkor már az oroszokat vártuk, és egy német még halottként is bajt hozhatott volna ránk.   

A német katona temetése után két héttel ideért a front, és megszűnt a normális élet. Mind a három papunk elmenekült, nem volt többé se esketés, se keresztelés, se temetés hónapokig.

Kétszer ment keresztül rajtunk a front, két orosz bejövetelt szenvedtünk meg. Amikor másodszor s immár végérvényesen a kezükre kerültünk, az orosz katonai parancsnok munkára rendelt bennünket.

Acélszürke szem, lobogó, vörös haj, hosszú, bokáig érő köpeny: Frau Alla úgy néz ki, mint egy mesebeli boszorkány. Ő az egyik legismertebb személy a táborban, mint jósnő keveredett ekkora hírnévre, valójában ő tanítónő, legalábbis otthon, az elűzése előtt az volt, itt, a táborban is tanít, vasárnap délutánonként Hochdeutschot a legkisebbeknek, emellett jósol, kártyából, bárkinek, bármikor, ha adnak érte neki valamit, elfogadja, ha nem, az sem baj.

A svábok utcájában találkozom vele, köszönök neki, szemét a szemembe fúrja, és anélkül, hogy visszaköszönne, azt mondja, hogy hamarosan levelem érkezik. Nagyot dobban a szívem, hátha a papától, de rázza a fejét, akkor Gertitől, széttárja a karját, és válasz nélkül továbbmegy. Úgy hallottam, Margit néninek azt jósolta, hogy a fia életben van, egy hatalmas házban látja sokadmagával, szeretném, ha megkérdeznénk tőle mi is a papát és Gertit, de a mama nem hisz az ilyesmiben, és a jóslásért cserébe különben sem tud adni semmit.

Furth im Wald: a szabadság első állomása. Kiszállás, a vagonok előtt sorakozó – sorakozni nagyon tudunk, a szlovákok megtanítottak –, hangosbeszélőn néhány üdvözlő szó, röplapokat osztanak, az áll rajtuk, hogy áldozatok vagyunk, a nemzetiszocialista hatalmi politika áldozatai, jól meggondolva, tényleg azok vagyunk, hiszen nem mi csináltunk a líceumból birodalmi iskolát, kereszteltük Hitler Strasséra Ágnes néni utcáját, öltöztettük talpig horogkeresztes zászlóba a városházát, és rendeltük el, hogy a késmárki német fiúkat a Waffen SS-be sorozzák.

Egy év rabság után mégiscsak elérkezett a szabadulás! Szögesdrót, őrtornyok, lepusztult barakkok, ugyanolyan éhesek vagyunk, mint voltunk és a poloskák sem lettek kevesebben, de Nováky akkor is visszavonhatatlanul megváltozott. Az őröket lecserélték, az újak állnak a kapukban, tornyokban, de bennünket békén hagynak, egy rámpa az oltár, fából barkácsolt kereszt: most már engednek istentiszteletet tartani, és engedik németül tartani, a középső táborban, a nagy placcon gyűlünk össze, több ezren vagyunk, mellettem a mama, hátam mögött Julius a családjával, a mama mellett Wagner doktor, Polli halála óta nem imádkoztam, de most imádkozom, és teli torokból éneklem, hogy gelobt sei Gott!

Elsi soha nem álmodott arról az éjszakáról, és nem álmodott Dobsináról, a szüleiről, rokonairól, barátairól, pedig nagyon szerette volna legalább álmában látni őket. Először nővére temetésére kapott beutazási engedélyt. A vízuma három napig volt érvényes. A temetőhöz nem kellett volna végigmennie a városon, de Elsi végigment. Városháza, templom, iskola, a patak partján a régi kis ablakos, keskeny udvaros, zsindelyes bányászházak, sorban egymás után. Köztük annak a négy szlovák katonának a háza, aki ott volt Přerovban. A pumpás kútnál szembetalálkozott a négyből kettővel. Nézte őket, azok nézték őt. Elsi erősen koncentrált, hogy ne szaporázza meg a lépteit, és sikerült neki. Túlment rajtuk egy szó vagy halvány biccentés nélkül. Ez meg mit keres itt?, hallotta, ahogy összesúgnak a háta mögött.