(Wagner: Tannhäuser – Müpa, június 14.)

Bár a Müpa Wagner-fesztiválja tartja magát az elveihez, és első osztályú énekeseket hív meg, ez most épp annyit jelent, hogy Sophie Koch-ról alig tudtam elhinni, hogy ő Sophie Koch. A hang sem nagyon jellegzetes, inkább csak problémátlan, de hiába vesz föl mindenféle erotikusnak szánt lepleket a művésznő, hiába hentereg oly idétlenül a hencseren, csak nem látom, hogy ez a bűnös szenvedély Tannhäuserben bűnös lenne. Vagy legalább szenvedély.

(Wagner: Trisztán és Izolda – Müpa, június 7.)

Nem érdemes nagyon bosszankodni, ez már jobb nem lesz. Leginkább az a baj, hogy amitől jobbá kellett volna válnia, attól sem lett nagy a lépés az emberiségnek. Zenei szempontból ha nem is elhanyagolható a teljesítmény, sokszor kell arcokat vágni. Ez most komoly? Komoly. Peter Seiffert? Ő. Tényleg tökéletesen kimerül és bereked a harmadik felvonásra? Bizony ki, bizony be. Az volna a csoda, ha nem így történne, a nagy bajuszú Trisztán három felvonást kiabál végig, ezt így nem lehet büntetlenül.

(Bartók: A kékszakállú herceg vára – Erkel Színház, június 4.)

Hommage vagy nem hommage, az persze teljesen mindegy. Opera legyen, ha szabad kérni, álljon meg a lábán, de nem áll. Ez már nem csak rendezési fogyatékosság, bár tény, hogy Juditnak, vagyis az őt alakító Lukács Gyöngyinek minden ajtónál elölről kell kezdeni a kapaszkodást, nincs a cselekménynek folyamata, egy kulcs – egy kulcs – három kulcs – egy kulcs – egy kulcs. Lemegy egy ajtó, Sziszifusz köve legurul a lejtő aljára, Judit meg újrakezdi a balhézást, nyisd ki a következőt is.

(Kálmán: Csárdáskirálynő – Kecskeméti Katona József Színház)

Még az előadás elején járunk, nem tudja az ember, hogy búsuljon vagy kárörvendjen, bénák vagytok, és úgy is néztek ki, de közben van azért egy nagyon félelmetes szám is a színlapon: 200 perc egy szünettel. Ennyi kárörvendési lehetőség nincs azért a színrevitelben, itt mindjárt le kezdi élni az Orfeum a maga vidámnak szánt életét, mintha újrahasznosították volna egy valamikor Chicago-előadás jelmezeit, pucér keblű tánclegények között kibontakozik a nagy tragédia.

(Concerto Budapest – Zeneakadémia, május 20.)

Ez hát a születésnap, a zeneakadémiai ünnepség, Concerto Budapest és Keller András háttér- (vagy inkább túlságosan is előtér-) munkájával. Bámulok búsan, talán tényleg nekik nem annyira fontos. Talán megint az van, hogy túl korán hagyták abba a munkát, a darabról való gondolkodást, a megvalósítás csiszolását, jó lesz ez, ennyi időnk van rá.

(Dancing Cello – Hungaroton, 2018)

A CD nagy tanulsága régi tanulság: Várdai tényleg mindent tud, amit megtanulhatott. De amit nem, azt is. De akkor most hogyan tovább?

(Nemzeti Filharmonikusok – Zeneakadémia, május 6.)

De az egész muzsikálásban van valami löttyedtség, kifejezéstelenség vagy enerváltság, nem akarunk mi senkinek semmi rosszat. De jót sem. Kobajasi fantasztikus fizikai formában van, mozgékony és karcsú, letagadhatna húsz évet, de a zenélése mélységesen kiábrándultnak és kifejezéstelennek hat.

(Massenet: Cendrillon – A Metropolitan előadásának élő közvetítése)

Ha nem értjük, de szép, ha például mindenki pirosban van egy Hamupipőke-történetben, elég, ha azt mondjuk, biztosan ez csak az erotika színe, minden női jelentkező egyféleképpen akarja fölhívni magára a figyelmet. Magamtól mindenesetre csak idáig jutottam volna, meg hogy nem jön be a dolog, jönnek a fantasztikus ruhafantáziák, az egyik jelentkező például egyszerűen veres tyúknak öltözik, tarajos sapkával és hosszú tollakkal hátul, de a herceg csak legyint, ásít, rá sem néz.

(Verdi: Az álarcosbál – Operaház, április 21.)

Sümegi Eszter persze hibátlan, Agache meg fenomenális, de csak a hangot illetően. Hogy itt összetört lelkekről volna szó, barátság és szerelem, nagy érzelmek között verődő nagy emberekről, azt csak nagyon ritkán lehet megsejteni.  Pedig elvileg ezért énekelnek.

(Martha Argerich és a Kremerata Baltica koncertje, Müpa, április 12.)

Lehet vitatni Argerich Liszt-értelmezésének mélységét vagy magasságát, tényleg úgy verte a hangszert, mintha haragudna rá, vagy mintha indulatkezelési problémái volnának, és végre kiélhetné magát ebben a nyilvános gumiszobában. Egyfelől. Másfelől meg ott van ez a hihetetlen elán, ez a gyerünk, gyerünk, essünk neki, ne csak bámuljunk, de másszunk föl a hegyre, nézzünk körül a magaslatról.

(Khatia Buniatishvili és a Concerto Budapest koncertje, Zeneakadémia, április 7.)

Szóval: Khatia Buniatishvili nem zseni. Jön, és bírom a közönséget, ahogy szépen fölpattannak az oldalerkély hátsó soraiban, hirtelen nem elég alkarra hajtott fejjel feloldódni a zenében. Buniatishvili pedig nem játszik rosszul, nem játszik karakter nélkül, még azt is megkockáztatom, hogy igenis van valami egyéni meglátása  Csajkovszkij b-moll zongoraversenyéről. Líraibban vagy legalábbis halkabban játszik, egy kicsit rögtön az elején meg is lassítja a száguldást, amit igen szépen érzékel és követ a Concerto Budapest és Keller András.

(A City of Birmingham Symphony Orchestra koncertje – Zeneakadémia, április 2.)

Eleve nyúlósan lassú az első tétel, durván dörömbölős a zongorahang, és nem azért, mert közel ülök, még közelebb ültem egy nappal korábban Danyiil Trifonovhoz, az mégsem fájt, sőt. Ez meg csörömp és durung, és mintha mást sem akarna üzenni ez a rokonszenvesen polgári Buchbinder, mint hogy normális ember is tudhat zongorázni. Ellenállok a kísértésnek, és nem teszem föl a kérdést: tudhat, de minek. Tudhat, de nem tud.

(Christa Ludwig Sings Brahms, Wagner, Mahler & Beethoven – Warner, 2018)

Akkor is ellen kell állni a kísértésnek, hogy a régi időket emlegessük, meg hogy a mai törpécskék nyomába sem… Szóval, valami hülyeséggel akartam kezdeni, úgyhogy meghallgattam vele a Carment németül, abból nem lehet jól kijönni. Azt kell énekelni a nagy csábítónő, a nőnemű Don Juan szerepében, hogy ja, die Liebe hat bunte Flügel. Az ő hangján, az ő kedves, német háziasszony arcával és habitusával… Jó tudni, hogy ő sem tökéletes. Valószínűleg nem tökéletes, de a Carment úgy énekli, ahogy kell.

(Mahler: Des Knaben Wunderhorn – Warner, 1968–2018)

No, de Fischer-Dieskau! Fiatal negyvenesként, csúcsformában, edzett előadóként, a világ legnagyobb dalénekeseként. Hm. Csodálatos. Ezerhangú. De tényleg, a Riadó alatt még arra is van figyelme, hogy kicsit kifusson a szuszból, mintha egyszerre kellene menetelni és énekelni. Megfilmesíteni való interpretáció, mondanám, de minek filmesíteni, ha ilyen láttató ereje van.

(Született muzsikusok – sorozat a You Tube-on)

Szóval: miért kell egy harminchét perces filmecskének rögtön az elején olyan súlyosan ostobának lenni, hogy az ember csak azért nézi tovább a filmet, hogy lássa, mi fog ebből kisülni. Nem sok. Kiindulási alapként megtudjuk, hogy Keller azért lett karmester, hogy itthon is dicsőséget szerezzen a hazájának, igazán imponáló ez az önfeladás és közszolgálat.

(Verdi: Falstaff – Müpa, március 4.)

Életem Falstaffját játszotta a Fesztiválzenekar a Müpában, de életem operaelőadását is, valamit megmutattak, amiről mindig tudtam, hogy létezik, de csak elvétve tapasztaltam. Ezt az operai teljességet vagy kerekséget, hogy van a mű, ami akkor is egység, ha van külön zenéje, szövege, színpad, és el lehet képzelni olyan előadást, ahol ez az egység valóban létező.

(Offenbach: A rajnai sellők – Erkel Színház)

Nem akarok úgy tenni, mint aki nagyon érti ezt az operai üzemmenetet, de az biztos, hogy ha a cél egy ismeretlen mű felfedezése, megmentése, bemutatása, akkor érdemes volna megpróbálkozni olyan énekesekkel, akiknek hangja is van. Az semmiképpen nem állapot, hogy a női főszereplőt, Armgardot Keszei Bori énekli, mert ő olyan, mint a szomszéd szobában zümmögő légy. Már ha sikerül beszorítani a két ablaktábla közé. Egyébként sem érti az ember, mi ez marhaság, kinek lehetett szívügye ez a germán germánnak farkasa történet, amelyből a legjobb részeket már ismerhetjük a Hoffmann meséiből. De egyáltalán szívügy ez?

(Fonográf-koncert – Papp László Sportaréna, február 16.)

Hogy a túl sok jó szám ellenére a Fonográfból miért lett egy „na, azért mégsem az Illés”, annak nyilván van ezer oka. Elkerülhetetlen oka is, megváltozott a popzene helyzete a hivatalos kultúrában, meg elkerülhető oka is. Hogy mást ne mondjak: szerintem már a név sem telitalálat. Tudom, hogy a folyamatosságot jelentette, a Fonográf valami Illés-kiadvány volt, de ki az, aki egy viaszhengertől várja el, hogy megmondja neki, merre is van az előre meg a fölfelé. Erősítő, meg gitár, meg hangfal, azt értem.

(Beethoven: Piano Sonatas – Deutsche Grammophon, 2018)

Mindezt zongorára fordítva: hihetetlen boldogság Murray Perahia új Beethoven-lemeze, éppen azért, mert nincs benne semmi csalás, semmi átverés, bűvésztrükk. Egy vége felé közeledő, hosszú pálya tanulságai, most éppen Beethovenre vonatkoztatva. Így aztán már maga a műsor is szokatlan, a nagy Hammerklavier szonáta mellé jött a kis Holdfény, vagy lehet, hogy nagy az a Holdfény, csak a neve furcsa. Glenn Gould mondta, hogy a mellékneveket viselő Beethoven-szonáták közül csak a Holdfény az igazán jelentős, újszerű, zenetörténet-fordító.