Fáy Miklós

(Puccini: Tosca – A Wiener Staatsoper előadása az intézmény honlapján)

Bécsben sincs kolbászból az Operaház kerítése, ha ez öröm, akkor örüljünk. De nem öröm, mert az ember szereti azt képzelni, hogy csak Pesten uralják a színpadot az alkalmatlan emberek, erre tessék. Maria José Siri sem épp ideális Tosca, pont az hiányzik belőle, amitől primadonna a primadonna, hogy a világot változtatja meg maga körül, mindent úgy látunk, vagy úgy érzékelünk, ahogy ő. Hullanak a hősök, de az mind nem számít, mert mi (mármint primadonna-énünk) életben van, énekel, öl, menekül, meghal. Ha majd lemegy a függöny, ébredhetünk a valóra, de addig olyan utat teszünk meg, amelyet önerőből képtelenek volnánk.

Tovább

(Wagner: A bolygó hollandi – a Metropolitan előadása a Bartók Rádióban)

Persze, ilyenkor jön a kérdés, hogy ha nem tudom, hogy Gergijev és Metropolitan, csak bekapcsolom a rádiót, és ez szól belőle, akkor is ilyen alázatos szívvel keresem a magyarázatot, hogy ez miért ilyen, és ha ilyen, akkor az miért jó?  Nem, hát persze hogy nem. Úgyhogy ne is fárasszuk egymást és magunkat: nem jó.

Tovább

(Monteverdi: Poppea megkoronázása – Katona József Színház, március 7.)

Az opera azért mégis a hangokról szól, és Poppea megkoronázásában beszédhangok énekelnek, annak megfelelő színnel és színvonallal. Nekem éppenséggel tetszik, hiszen ha dalra fakadok, magam is erre vagyok képes (nagy jóindulattal), legyen az opera tényleg mindenkié, és ne csak azoké a pufók, furcsa arcszőrzetet vagy furcsa frizurát viselő férfiaké és nőké, akik a színház életidegenjei. Van még egy mellékszál is: az előadás azt is bebizonyítja, hogy hiába tűnik úgy, jelen körülmények között nem lehet megmenteni, korszerű színházat faragni az operaelőadásokból, se közönség, se rendező, se szereplő nincs hozzá, mert itt van. Van rendezés, van szereplő, egyelőre közönség is van, de ha nincs, én jövök, szívesen nézném újra.

Tovább

(Händel: Agrippina – a Metropolitan előadásának élő közvetítése a Müpában, február 29.)

Ez a Metropolitan, így nem meglepetés a zenei színvonal sem. Harry Bicket a karmester, nem az első Händelje a házban, tudja, hogyan lehet olyan előadást összehozni, amely a régi zenélés erényeit egyezteti a modern hangszerekkel, friss, gyors vagy legalábbis lendületes, elő- és viszonylag nagyot szól, betölti a nagy teret. Az énekesek erős mezőnyéből kiemelkedik Joyce DiDonato, illik is, hiszen ő a címszereplő, úgy is énekel, ahogy egy világszinten is vezető mezzoszoprántól remélhető.

Tovább

(Beethoven: The Last Three Sonatas – Deutsche Grammophon, 2020)

Az elv pedig az, hogy Maurizio Pollini, miután 1976-ban lemezt készített Beethoven utolsó három zongoraszonátájáról, negyvennégy évvel később megint nekiállt, és lemezt készített Beethoven utolsó három zongoraszonátájáról. Nem megnyerhető vállalkozás, az embernek elfáradnak az idegei, az izmai, az ízületei, nem fog olyan szépen szólni a hangszer, mint amikor még vidám, harminchat

éves világsztár, de vannak egyéb szempontok is. Például az, hogy ezt a három utolsó szonátát Pollini többé-kevésbé folyamatosan a műsorán tartotta, együtt élte le velük az életét, változott róla a mondanivalója.

Tovább

(A Fesztiválzenekar hangversenye a Müpában, február 15.)

Azt akarom csak mondani, hogy nagyon helyes és fontos, hogy a Fesztiválzenekar újra és újra műsorára tűzze az 5. szimfóniát, hogy emlékezzünk, honnét indultunk, hol a cél és hol tartunk. Mivel nyolc év telt el az utolsó előadás óta, itt volt az ideje egy új kísérletnek. Egy megnyugtató kísérletnek. Mert tényleg óriási a fejlődés csak Adagietto-kérdésben is, bár ez a szimfónia legtakarékosabb tétele, csak vonósok és hárfa játszik, nincs az a szimfonikus téboly, káosz és rend, amely egy nagy Mahler-tételre jellemző, azt akkor nem is vállalhatta volna magára az induló Fesztiválzenekar.

Tovább

(A Zeneakadémia kamarazenekarának koncertje – február 9.)

Azt is hallom, hogy nem szeretném őt nagyon sokáig hallgatni, de azt egyelőre kell. Biztosan vannak, akik úgy gondolták, hogy az elmúlt évben előadott, szörnyűséges, bár kéztörlésekben ugyancsak gazdag Goldberg-variációk csak kisiklás volt részéről, ők most megnyugodhatnak. David Fray tényleg ennyit tud, így zongorázik. Úgy, hogy nagy okosan olyan tempóval szalad neki a Bach d-moll zongoraversenynek, amit nem tud tartani, ezért aztán lassul az első tétel alatt, meg a hangok sem szólalnak meg.

Tovább

(Gershwin: Porgy és Bess – A Metropolitan Opera előadásának élő közvetítése a Müpában, február 1.)

Ez egy bonyolult opera. Nem azért, amit mondani szokás, hogy micsoda címszereplői vannak, egy súlyosan mozgássérült Rómeó és egy kiöregedőben lévő kábítószeres lotyó Júlia. Ha csak az operáknál és a címszereplőknél maradunk, volt erre már példa a Porgy előtti történelemben is, Rigoletto is biceg, és a traviata sem volna kellemes vendég a családban.

Tovább

(Domingo 50 – gálakoncert a veronai Arenában – Uránia Filmszínház, január 25.)

Domingo viszont 78 éves volt a nyáron, ennyi idős korban nem volna más dolga, mint otthon krahácsolni, és azon elmélkedni, hogy jaj, milyen nagy énekes is voltam egykoron. Nem az a lényeg, hogy nem tudja abbahagyni, hanem hogy kiteszi magát ennek a baritonlétnek, hogy nekirugaszkodik újfent a pályának, hogy a legelvakultabb hívek és rajongók is megeresztenek egy-egy viccet, jövőre majd ő lesz az Éj királynője.

Tovább

(Gautier Capuçon és Yuja Wang hangversenye – Zeneakadémia, január 16.)

Amúgy nincs semmi baj, vagy legalábbis, ami Yuja Wangot illeti, vele tényleg nincs baj, peregnek a hangok, játssza, amit kell, aztán kibotorkál az őrülten magas sarkú cipőben, visszabotorkál. Akkor már nagyobb a gond a szintén világsztár minősítésű Gautier Capuçonnal, aki hamis, és egyre hamisabb. A Franck A-dúr szonáta második tétele után még Wang is leüt egy-két hangot, mintha jelezni akarná, hogy hangolásra szorul a cselló, de Capuçon nem hangol, inkább nyekeregtet.

Tovább

(Berg: Wozzeck – élő közvetíts a Metropolitan Operából, január 11.)

Nem szeretnék túl sokat belelátni a rendező Kentridge-be, mert alapvetően azt érzem, hogy az operarendezés számára elsősorban mégis díszlettervezői feladat, nem az egymásnak éneklők foglalkoztatják, hanem amit látunk, az a szörnyű rendetlenségnek ható szörnyű rend, ami a színpadon honol, és ami felszámolhatatlan.

Tovább

Úgy 1970-ig egyértelmű volt a helyzet: Beethoven a legnagyobb. Legfeljebb az a kérdés, hogy ő a legnagyobb zeneszerző, vagy ő a legnagyobb géniusz a földiek között. Újító és megőrző, egy halom zenei műfaj elindítója, egy még nagyobb halomnak a csúcsra járatója, mert szimfóniát, zongoraszonátát, vonósnégyest, hegedűszonátát soha senki, sem azelőtt, sem azóta. Aztán eljött az 1970-es év, a bicentenárium, és utána mintha átbuktunk volna a csúcson, hirtelen kiderült, hogy másoknak is helye van a dobogó tetején. Sőt, mintha neki magának nem volna helye a dobogó tetején, mert van két felfoghatatlanabb alkotó is, Mozart és Bach.

Tovább

(Peter Schreier 1935–2019)

Peter Schreier olyan tökéletesen töltötte be a német tenor szerepkört, hogy egy ideig nem is tudtak jobbat kitalálni helyette. Énekelt a Böhm-vezényelte Mozart-operákban, Bach-oratóriumokban és kantátákban, de énekelt Wagnert is. Azóta is klasszikusnak megmaradt lemezeken, Karajan Mesterdalnokok-lemezén ő Dávid. Hans Sachs meg a barátja, az egy éve elhunyt Theo Adam. Drezda rohammal vette be Wagnert.

Tovább

(A Fesztiválzenekar koncertje – Müpa, december 12.)

Rendben van, de mire kellett akkor Finzi? Gerald Finzi angol komponista a XX. század első feléből, ahogy az angol zenét fölfedezik, vagy legalábbis nő a fontossága, úgy erősödik Finzi ismertsége is, de ott még nem tartunk, hogy magyar zenekarok rendszeresen játszanák a műveit, vagy a közönség legyintsen, ne már, megint Finzi, a könyökömön jön ki. Műsorra tűzni, mondjuk a Levélhullást egyelőre vállalás, karmester és komponista kockáztat, hogy az első tíz perc esetleg aláaknázza a koncert hangulatát, a közönség bele sem rázódik a hangversenyélménybe, és mire ocsúdna, vége is van az első résznek. Ha Finzi, akkor mégis harc, vedd észre, szeresd meg, vagy legalább annyit érezz, hogy másnak ez sokat jelent.

Tovább

(Komlósi35 – Erkel Színház, december 9.)

Ennyi most legyen is elég a tiszteletből, mert a Komlósi35 gála legfontosabb tapasztalata az, hogy Komlósi Ildikónak még minimum öt éven át kötelező a csúcson lenni, hogy eljöjjön egy Komlósi40 is. Mert a 35 ünneplésnek egészen szerencsétlen volt, nem csak a főigazgatói ki nyer ma jellegű beszéd miatt (ha jól látom, az ott Willard White a képen), végül is elég jól ismerte föl a híres énekeseket Ókovács Szilveszter, sokkal inkább fájt az egész este búbánatos feketesége.

Tovább

(Mariss Jansons 1943–2019)

Mariss Jansons november utolsó napján meghalt. Lehetett sejteni, hogy baj van, sok koncertet mondott le, összeesett a pódiumon, aztán az egész nyarat kihagyta, de ősszel újrakezdte. Eddig tartott az ereje.

A nagy karmesterek között talán Mariss Jansons volt a legügyesebben eltitkolt nagy. Volt ennek politikai oka is, amikor Karajan hívta maga mellé asszisztensnek, a szovjet hatóságok egyszerűen nem adták át az invitációt. Karajan nyilván csodálkozott, de talált magának másik alkalmas embert.

Tovább

(Steve Reich: Music for Ensemble and Orchestra – Zeneakadémia, november 24.)

Persze, az is nagy hiba, ha összekeverjük Philip Glasst Steve Reichhel. Nyilvánvalóak a hasonlóságok, és talán nem annyira nyilvánvalóak a különbségek, remélem csak, hogy jól látom: Reich fontosabb. Zenébb. Tisztább. Egyenletesebb és talán bátrabb is. Nem akarom az 1984-es Akhnatent egy hároméves zenekari műhöz hasonlítani, vagy nem jobban, mint amennyire muszáj, de ma már voltaképpen nem is egyértelmű, hogy mi is a minimalizmus, mitől is volna repetitív ez a zene.

Tovább

(Paganini – Schubert – Warner, 2019)

Szép vállalás, ha ez volt Vilde Frang célja. Mindenesetre olyan, mintha ez volna, mert nem csak Schubert és Paganini, de a művek az ihletet énekelt dallamokból merítik. Schubert C-dúr dantáziája, amelyben elhangzik a Sei mir gegrüsst című dal, és a rá írott variációk, Paganinitől pedig két operaária hegedűs feldolgozása, az I palpiti és a Nel cor piu non mi sento. Persze az a trükk már nem sikerül tökéletesen, hogy Paganiniből Schubert legyen, Schubertből meg Paganini, mert ahhoz Vilde Frang maga túlságosan Schubert-barát.

Tovább

(Puccini: Pillangókisasszony – közvetítés a Metropolitan Operából, november 10.)

Minghella azt mondja egy, a bemutató körül készült filmen, hogy amikor dicsérik a rendezését, azt mondják, mennyire szép. Ennél rosszabbat nem is mondhatnának. Szívszakasztónak kell lennie.

De az is.

Tovább

(Bach: Csellószvitek – Zeneakadémia, október 31.)

Ez most nem leleplező jellegű írás, Várdai ezer okból megérdemel mindenféle tapsokat és hangos tetszésnyilvánításokat. Nem minden élmény zenei élmény, bizonyos értelemben a hat (mind a hat) szvit műsorra tűzése is mintha másról szólna, mint a művekről. Mondjuk így: állapotfelmérés, itt vagyok, eddig jutottam, innét lépek tovább, hogy feljebb vagy lejjebb, az más kérdés.

Tovább
Élet és Irodalom 2020