Rákai Zsuzsanna

(Izraeli Filharmonikus Zenekar, a Magyar Rádió Énekkara és Gyermekkórus, Gerhild Romberger, Zubin Mehta – Művészetek Palotája, szeptember 8.)

Mehta most, a nyolcvanon is túl törékeny aggastyánként lépett a pódiumra, hogy ezt a szigorú szépségű természeti képektől a hangszerek bensőséges, emberi énekléséig ívelő, csaknem kétórás kompozíciót irányítsa, és ülő alakja csakugyan azt a benyomást keltette, hogy jelenléte és lenyűgöző szellemi állóképessége valamiképpen a szimfónia tükreként értelmezhető, hogy úgy vezeti végig a zenekart a mű folyamán, ahogyan a később elvetett program szerint a világot megismerő szubjektum válik eggyé a természettel Mahler művében az őszinte érzelemből fakadó megértés és nyugalom

Tovább

(Szivárvány Kultúrpalota, Kaposvár, 2019. augusztus 15.)

A Kaposfestnek a mennyiség mindig is lényeges vonása volt, legalább annyira, mint a minőség: a szervezők kezdettől komoly energiaforrásként tekintettek a város vidéki, nyári lassúságának és az ehhez képest szokatlanul koncentrált zenei események változatosságának az ellentétére, s ezt a dinamizmust csakugyan sikerült mostanáig töretlenül megőrizniük. A tizedik fesztiválon ennek megfelelően számos zeneszerző, kompozíció, stílus és apparátus képviseltette magát Faurétól Prokofjeven és Telemannon át Brahmsig, vagy épp a szonátáktól a négykezes zongoradarabokon át a kvartett műfajáig, ennél fogva pedig az augusztus 13–19-ig tartó rendezvény egészéről jószerével csak véletlenszerű betekintés révén lehetett némi vázlatos képet kapni.

Tovább

(Fesztiválakadémia – Zeneakadémia,  július 20. és július 22.)

A két hangverseny legemlékezetesebb, a fiktív tér és idő szabályait legtökéletesebben fenntartó produkciói azonban kétségkívül a zongorás kvintettek voltak, Schubert Pisztráng-ötöse (A-dúr, D. 667), amelyet Alina Ibragimova, Kokas Katalin, Enrico Bronzi, Knut Erik Sundquist és Dejan Lazić csodálatosan nosztalgikus fénnyel és szinte rögtönzésszerűen eleven játékossággal adott elő, valamint Sosztakovics g-moll zongoraötöse (op. 57), amelyből Kelemen Barnabás, Sarah Christian, Razvan Popovici, Maximilian Hornung és Dejan Lazić keze alatt gyönyörű zenei tabló bontakozott ki, szépség, inspiráció, művészet és veszteség lenyűgöző polifóniája, amelynek izzó intellektuális szépségét fantasztikusan könnyed fanyarsággal tette idézőjelbe az utolsó akkord, mintegy kiléptetve a közönséget az elbeszélésből, vissza a kiállítási tárgyakat a látogatóktól elválasztó zsinór túloldalára.

Tovább

(Nagy Réka, Szokos Augustin – Budavári evangélikus templom, június 20.)

Jóllehet a Wohltemperiertes Klavier két kötetének tételei lényegében bármilyen billentyűs hangszeren játszhatók, amelyek hangterjedelme megfelel a darabok követelményeinek, és a címadás sem jelöl meg egyértelműen egyetlen instrumentumot sem a szóba jöhető lehetőségek közül, az orgona ebben az esetben mégsem volt egészen szerencsés választás. A fúgák szigorú szerkesztése és a szonáták hajlékony melodikus szépsége, választékos, concertoszerű párbeszédessége ugyanis eleve meglehetősen elvált egymástól, hiába igyekeztek az előadók a váltakozó sorrend alkalmazásával mintegy egymásba ölteni a két műfajt, és ezt a különállást, ezt a hangsúlyos kétféleséget csak tovább fokozta az orgonakarzat és a templomhajó közti állandó mozgás, amely óhatatlanul széttördelte a programot.

Tovább

(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Nemzeti Énekkar, Várdai István, Hannu Lintu – Zeneakadémia, május 16.)

Bármilyen szép lezárással búcsúzott is azonban hallgatóitól a finn vendégkarmester, Hannu Lintu, a színektől színekig tartó enigmatikus folyamat beszédesebb elemeit nem sikerült egyforma koncentráltsággal és energiával integrálnia a program egészébe. A Zsoltárszimfónia legalábbis meglehetősen sápadt maradt, tételkarakterei jelzésszerűen hatottak, polifóniájának bonyolult tisztasága tompán szövevényessé vált, szövegrészleteinek ereje pedig elveszett az előadás formális jellegében, amely még a Nemzeti Énekkar eleinte metszően fényes kórushangzását is öblössé és fátyolos fakította.

Tovább

(Gyenyisz Macujev, Julian Rachlin – Művészetek Palotája, május 3.)

Az egyéni karrier turnéit évek óta közös fellépésekkel tarkító Gyenyisz Macujev és Julian Rachlin éppen ilyen előadó-művészek: összeszokott, de a rutin nyomásának nem engedő partnerek, akik, ahogyan azt a Művészetek Palotájában május 3-án is bizonyították, nemcsak kettejük eltérő művészi személyisége, hanem a műsorra tűzött kompozíciók – ez esetben Sosztakovics brácsaszonátája (op. 147) és Brahms két hegedű-zongora szonátája (A-dúr, op.100 és d-moll, op. 108) – között is képesek fenntartani a kontraszt és az azonosság törékeny, de meggyőző egyensúlyát.

Tovább

(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Kirill Gerstein, Hamar Zsolt – Művészetek Palotája, április 11.)

A Nemzeti Filharmonikusok április 11-i hangversenye ebből a szempontból egyszerre volt szűkszavú és beszédes: a művészek mindössze két kompozíciót vettek fel a műsorukra, kissé azzal az attitűddel, mintha csak egymás mellé akarták volna helyezni őket, ugyanakkor – ahogyan azt a rendezvény promóciója sugallta – azzal a szándékkal is, hogy a XIX. század második felében egymással szemben álló két alkotói tábor, az abszolút és a programzene híveinek esztétikai horizontja közötti különbségek markánsan kirajzolódhassanak. Ami azt illeti, ezt bizonyos értelemben el is érték a művészek Brahms d-moll zongoraversenyének (op. 15) és Liszt Faust-szimfóniájának előadásával, noha a két alkotás közötti kapcsolatok rendszere természetesen jóval komplexebbnek mutatkozott a kontraszthatás meghökkentő, de nem feltétlenül gondolatébresztő erejénél, és az interpretációk erényei is vegyesen mutatkoztak meg.

Tovább

(Midori, Müncheni Kamarazenekar – Művészetek Palotája, március 13.)

Igazság szerint azonban a szólista alighanem akkor is elhomályosította volna az együttes játékát, ha a müncheniek önálló Bach-értelmezése élettelibb benyomásokat hagyott volna maga után. A japán születésű amerikai hegedűművész, a Bach életműve iránt mélyen elkötelezett Midori ugyanis mindkét concertóban elegáns és személyes, könnyed és részletgazdag interpretációval vonta magára a közönség érdeklődését.

Tovább

(Gyenyisz Macujev, Alekszandr Szladkovszkij, Nemzeti Filharmonikus Zenekar,  Művészetek Palotája, március 3.)

A Nemzeti Filharmonikusok március 3-i hangversenye is efféle helyzetet teremtett: noha tradicionális, nyitányból, versenyműből és szimfóniából álló műsora a szellemi koncentráció és művészi súly folyamatos fokozását ígérte a XIX. századi hagyományok szellemében, a XX. századi orosz komponisták alkotásaiból összeállított program egészen nyilvánvalóan nem engedelmeskedett a tradicionális elvárásoknak. Ahelyett, hogy az estét záró szimfóniát jelölte volna meg a zenei és szellemi beavatási folyamat végcéljaként, valójában a versenyművet avatta a produkció középpontjává és lényegévé.

Tovább

(Debussy–Ravel-maraton, Művészetek Palotája, február 3.)

A Fesztiválzenekar szervezésében évek óta ismétlődő, tematikus koncertmaratonok azonban nem így működnek. Ezek a rendezvények bővítik és megkérdőjelezik a tradicionális formát, olyan struktúrát teremtenek, ami szükségképpen nyitott, mert egész nap és egymással párhuzamosan zajló események sorából áll. Ebből következően, mivel lehetetlen az egészet áttekinteni, lehetetlen minden részletében szimultán részt venni, ennek a bizonyos értelemben végeláthatatlan eseménysornak nincs lineárisan átélhető dramaturgiája. Miközben az ember válogat a lehetőségekből és az új kivágatokból, mindig új élményt hoz létre magának, a hangversenyek sora elemeire szedhető óraműből önálló világgá változik, amelyben barangolni lehet, amelyet tetszés szerint fel lehet fedezni, mint valami párhuzamos univerzumot.

Tovább

(Londoni Szimfonikus Zenekar, Sir Simon Rattle – Művészetek Palotája, 2019. január 14.)

Az egész hangverseny azt a benyomást keltette, mintha az idő egyetlen végtelenül tágas pontba sűrűsödött volna, amely egy teljes, gyönyörűen rétegzett univerzumot rejt ugyan, de egy olyan világot, amelynek csaknem láthatóvá váló arányai és színei képekkel igazság szerint nem közelíthetők meg, csak a zene eszközeivel tárhatóak fel.

Tovább

(A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Perényi Miklós, Carlo Montanaro – Zeneakadémia,  november 27.)

Ami a Schumann-versenyművet illeti, azt kétségkívül másféle erőviszonyok, az előadók másféle hierarchiája jellemezte, mint a másik két kompozíciót, igaz, nem értelmezési kérdések miatt, hanem egyszerűen a szólista jelenlétéből kifolyólag. Perényi Miklós ugyanis szép tónusú hangon játszott, választékos eleganciával és finoman értelmező figyelemmel, de sajátosan elemző lassúsággal is, az energikus technikai bravúrok helyét mintegy mellékesen és némileg tompán vázolva.

Tovább

(Orfeo Zenekar, Purcell Kórus, Baráth Emőke, Szutrély Katalin, Megyesi Zoltán, Najbauer Lóránt, Vashegyi György – Művészetek Palotája, november 15.)

Noha Vashegyi Györgytől és együtteseitől az elmúlt években számos izgalmas és szép előadást hallhatott a közönség, ez a Művészetek Palotájában rendezett őszi koncert nem tartozott az igazán magával ragadó produkciók közé. Bár a karmester fegyelmezett figyelemmel hangsúlyozta a művek hasonló jellegét, hatalmat sugárzó energiáit, grandiózus és éles formai kontúrjait, a változatosságukkal, életteli önállóságukkal mégis adós maradt.

Tovább

(Sir John  Eliot Gardiner, Monteverdi Kórus, A Forradalom és Romantika Zenekara – Művészetek Palotája, november 2.)

Gardiner interpretációjában viszont éppen az arányok megőrzése volt a legnagyszerűbb tapasztalat. Ő ugyanis sem a miserend átláthatóságát nem rendelte alá a színpadi dramaturgiának annak érdekében, hogy a mű zenei egységét biztosítani tudja, sem fordítva nem járt el. Helyette a lehető legpontosabban és legvilágosabban igyekezett kidomborítani az egyes tételek saját karakterét, az Introitus szélesen áradó, mégis leheletszerű dallamosságát, a Dies iare vissza-visszatérő kórusának süvítő és örvénylő energiáit, az Agnus Dei népéneket idéző naiv vallásosságát.

Tovább

(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Nemzeti Énekkar, Várdai István, Bertrand de Billy – Művészetek Palotája, 2018. október 4.)

Ez az eleven megfoghatatlanság, elérhetetlen jelenvalóság tette olyan kivételessé a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar október 4-i hangversenyét is, ez a tartózkodó, mégis ellenállhatatlanul beszédes figyelem, amely úgy hozott létre kapcsolatokat az este zeneszerzőinek gondolkodás- és kifejezésmódjai között, hogy közben egyetlen pillanatig sem erőltetett semmiféle száraz, elméleti összefüggést.

Tovább

(Baráth Emőke, Philippe Jaroussky, Ensemble Artaserse – Művészetek Palotája, szeptember 13.)

Philippe Jaroussky interpretációinak legellenállhatatlanabb vonása a szuggesztivitás volt. Noha az énekes enyhe megfázással küzdött, és ez eleinte kissé nyomot is hagyott hangjának megszokhatatlanul könnyed hajlékonyságán és csillogásán – hallhatóan több erőfeszítést és koncentrációt igényelt a csak rá jellemző, különleges szín megőrzése –, a koncert második felétől kezdve egyre biztosabban uralta a hangképzés folyamatának legapróbb részleteit is, lehengerlően gördülékeny futamokkal, tökéletes fényű, leheletfinoman megszólaltatott pianissimókkal kápráztatva el a hallgatóságát hangszínének gyönyörű feszültséggé sűrűsödő, tükörsima ragyogása és az olyan fantáziadús disszonanciákból építkező, improvizált ékesítések mellett, amelyeket például az Ariodante Scherza infidájában alkalmazott.

Tovább

(Baráti Kristóf, Szűcs Máté, Várdai István, Alexandra Conunova, Fejérvári Zoltán – Kaposvár, Szivárvány Kultúrpalota, augusz­tus 14.)

Az idén már kilencedik alkalommal megrendezett Kaposfest egyik legvonzóbb vonása igazság szerint éppen ez a szándék: az okosan átgondolt struktúra és a belőle fakadó civilizációs győzelem, amelyet a precíz arányokkal megtervezett program arat a hétköznapi identitás érvényességét felfüggesztő, tehetetlen szabadság felett. Mindez ráadásul egyáltalán nem a formalitásokon múlik, sokkal inkább a szerkezet és a célok egységén.

Tovább

(Anima Musicae Kamarazenekar – Óbudai Társaskör, július 30.)

Egy-egy nyári hangverseny élményszerűsége nagyban függ attól, sikerül-e a fellépőknek megtalálniuk a szórakoztató és katartikus elemek egyensúlyát. Az Anima Musicae Kamarazenekarnak az Óbudai Társaskör kertjében sikerült. Bár programjukat romantikus estnek nevezték, márpedig ez esztétikai szempontból aligha lehetett igaz, legfeljebb akkor, ha humorral és nosztalgiával vegyített, enyhén szentimentális érzelmességet értettek alatta, Holst, Elgar, Sosztakovics és Csajkovszkij műveiből válogatott műsorukat mégis igazán jó érzékkel állították össze.

Tovább

(Il Pomo D’Oro, Joyce DiDonato – Művészetek Palotája, június 19.)

A világhírű amerikai énekesnő viszonylag friss, háborút és békét zenei eszközökkel megjelenítő projektje ugyanis, amely június 19-én a Művészetek Palotájába is megérkezett, éppen azzal a céllal jött létre, hogy a javarészt Händel- és Purcell-áriák, illetve Cavalieritől, Leótól, Gesualdótól és Arvo Pärttől a műsorba illesztett tételek segítségével nyugvópontot kínáljon a káoszban.

Tovább

(Piotr Anderszewski, Skót Kamarazenekar – Művészetek Palotája, május 22.)

Csakugyan azt lehetett várni, hogy a két versenymű ragyogó kontúrjai és feszes drámaisága által közrefogva a Poulenc-darab egészen különös gyújtópontot jelent majd, egyfajta ferde tükörként funkcionál, amely a maga hagyományos zenei ötleteket új kontextusba ágyazó, mégis saját logikát követő struktúrájával különleges, álomszerűen kiszámíthatatlan, szürreális impressziókon szűri át a Mozart-kompozíciók klasszikusan kiegyensúlyozott hangzásképét és formarendjét. Annak, hogy mégsem így történt, és a koncert végső soron egyáltalán nem az artisztikus eszközökkel megjeleníthető univerzális rendezettség és a véglegesen elveszett objektív realitás fanyarul tiszta viszonyára épült, több oka is volt, de a jelek szerint mindegyik a zongorista személyében és előadói elképzeléseiben gyökerezett.

Tovább
Élet és Irodalom 2019