Széky János

Amíg ilyen gyenge az ellenzék, a kormányellenes érzelmű emberek többségének a lelki egészség megőrzése végett marad egy mindennapos szertartás. Az alany belenéz, belehallgat a hagyományos médiába, de még jellemzőbb, hogy bekapcsolja a gépét, elindítja a Face­bookot, megtudja, hogy aznapra min kell felháborodni és szörnyülködni, és akinek lelki szükséglete az ellenzékiség, az ily módon a politikai cselekvés lehetősége nélkül is jól érzi magát, mint aki megtette, amit megkövetel a haza és a lelkiismeret.

A döbbenet és felháborodás tárgya az esetek nagy részében az, hogy mit mond a kormánysajtó a világról s benne rólunk, ellenzéki érzelmű médiafogyasztókról. Ezzel csak az a baj, hogy amióta ebben az iparágban, odaát újra bevezették a parancsgazdaságot, és a kormánypárti média propagandagépezetté alakult (lásd Máriás Leonárd: „Ha mondanak valamit, azt megteszed”, ÉS, 2017/19., május 22.), egyre unalmasabb, egyre kiszámíthatóbb, amit mondanak; és persze semmi újat nem lehet megtudni belőle a világról. Információtöbblet, élvezeti érték és a hatásos beszéd vagy cselekvés mindennemű reménye nélkül azonban a meddő felháborodás és szörnyülködés csak rongálja a lelki egészséget, talán a fizikait is.

Tovább

Új műfaj erősödött meg az amerikai sajtóban, annak is a liberális részében. Az úságíró rémes dolgokat hall az Orbán-rendszerről, így hát eljön a terepre, hogy saját szemével győződjék meg arról, mennyire igazak a hírek. Akár napokat is eltölt Budapesten, és igyekszik lelkiismeretesen tájékozódni. A helyzetjelentés első szakasza feltűnő párhuzamot mutat azokkal a cikkekkel, amelyek a nyolcvanas években a legvidámabb barakkról szóltak: az újságíró meghökkenve fedezi föl, hogy ez nem az, amit elképzelt, nincs szadista diktatúra, nem kószálnak halálbrigádok vagy rohamrendőrök az utcákon, nem visznek senkit munkatáborba egy lefülelt rezsimbíráló mondatért, sokaknak kellemes az élet, szép a város, és az egész meglehetősen hasonlít a Nyugatra. (Az a mozzanat a 2018-as leírásokból már hiányzik, hogy nincs élelemhiány, és tele vannak a boltok áruval, mivel a nyolcvanas évekbeli ellenpéldák, Románia vagy Lengyelország átlagos és főleg nagyvárosi életminősége mostanra vagy megközelítette a magyart, vagy jobb annál.) Csak...

Csak hiányzik a politikai szabadság. Orbán és szövetségesei elfoglalták a sajtó túlnyomó részét, és a pártpropaganda eszközévé alázták (Pamela Druckerman, The New York Times), és Orbán „szétzúzta a politikai konkurenciát”, felszámolta a politikai versenyt (David Leonhardt, szintén NYT). Ez egyfelől beleillik a baljós világtendenciába – mind több országban kerülnek hatalomra a szabadságot korlátozó „populisták” –, másfelől figyelmeztetés Amerikának.

Tovább

A Keresztényszociális Unió az 1950-es évek vége óta egyeduralkodó Bajorországban, csak 2008 és 2013 között volt kénytelen – abszolút többség híján – koalíciót kötni a szabad demokratákkal. A múlt vasárnap nagyjából 48-ról 37 százalékra csökkent a szavazóinak aránya. Ilyen rosszul utoljára 1954-ben szerepelt. A Szociáldemokrata Párt viszont valósággal összeomlott, hagyományos másodikból ötödik lett. A magyar kormánymédia természetesen készen állt az értelmezéssel: győztek a migrációellenes erők, és óriási csapás ez Merkelnek. Hogy éppen a konkurensei gyengültek meg, az mit se számít, ki lehet magyarázni. A magyar kormánymédiában 2015 nyara óta folyamatosan meg vannak számlálva Merkel napjai, ténynek tekintik, hogy heteken belül bukni fog, és mivel a tizenhárom éve kormányzó kancellárnak előbb-utóbb biztosan távoznia kell, egyre közeledik a nap, amikor a magyar kormánymédia ujjongva jelentheti be, hogy jóslata bevált, Merkel belebukott a migránspátyolásba.

A valóság azonban más, és erre a hozzáértőkön kívül a kormánypárti elemzők is hamar rájöttek. Elsősorban nem Merkelről és nem a migránsokról szólt a bajor választás, hanem a Nyugat-Európában több mint fél évszázadon át uralkodó pártfelállás korszaka ért véget. Erről – konkrétan a német viszonyokról – példát véve tervezték meg 1989‑ben a harmadik köztársaság politikai rendszerét.

Tovább

„– Kib.szott seggfej vagy – mondta félig viccelődve Cohn, és gyengéden belebokszolt Trump karjába.” A jelenet Bob Woodward új könyvében olvasható, melynek címe: Fear. Trump in the White House, azaz Félelem. Trump a Fehér Házban. A továbbiakban erről a könyvről lesz szó.

Előzménye, hogy Gary Cohn, aki tavaly a Nemzeti Gazdasági Tanács főigazgatója és az elnök gazdasági főtanácsadója volt, páratlanul jó munkaerőpiaci adatokkal állított be egy szűkkörű megbeszélésre. Trump egyelőre csak tervezte, hogy huszonöt százalék importvámot vet ki a külföldi gépkocsikra, és roppant egyedi logikájával a foglalkoztatás kedvező alakulását a még hatályba sem lépett intézkedésnek tulajdonította. Saját főtanácsadója viszont mélységes ostobaságnak tartotta a trumpi kereskedelempolitikát is, meg a hazai gyáripar védővámokkal történő megerősítésének ötletét is.

Az epizódból több következtetés is levonható. Az olvasó könnyedén összevetheti az elemeket a magyar viszonyokkal.

Tovább

A VI. század közepén egy fémművességéről ismert törzs, a türk bizonyos Bumin kagán vezetésével fellázadt, és más törzsekkel szövetséget alapítva átvette az uralmat a mostanra elfeledett zsuanzsuan birodalomban, Kínától északra-nyugatra. Aztán csaknem két évszázadon át nagy volt a kavargás a térségben, végül 744-ben az immár második türk kaganátust lényegében államcsínnyel megdöntötték az ujgurok, és ezzel véget is ért a türk történelem.

Történt mindez 1274 évvel ezelőtt. Amikor tehát a magyar kormányzat a „magyar–türk” kapcsolatok erősítéséről beszél, szamárságot beszél. A türkök egy darab török nyelvet beszélő népességet alkottak a sok közül, igaz, nagyon sikeresek voltak, és a legrégebbiek, akikről tudunk. Az ujgurok is török, nem pedig türk nyelvet beszélnek. A törökországi törökök úgyszintén. Amúgy a jakutok is. Arra, hogy a nyelveknek ezt a csoportját magyarul nem türknek, hanem töröknek nevezik, bárki emlékezhet, aki magyar nyelvtörténetet hallgatott a felsőoktatásban, csak az első pár hetet, és oda is figyelt. Elismerem, hogy ez törpe minoritás, de néha a törpe minoritás tudja jól.

Tovább

Az Economist Intelligence Unit közzétette ranglistáját a világ legélhetőbb városairól, és az első helyezett náluk most először Bécs lett, ledöntve trónjáról az ausztráliai Melbourne-t. Hogy miért? Egészségügy, oktatás, infra­struk­túra kipipálva, mindketten a maximális pontszámot kapták, a kultúrát, a környező tájakat meg a gondosan ápolt hagyományokat ne is említsük, viszont Bécsben az utóbbi év során javult a biztonsági helyzet, csökkent a terrorfenyegetés, sőt, hétköznapi, köztörvényes bűncselekményből is kevesebbet követnek el. Így lett végre az EIU szerint Bécs, a Baross tértől két és fél órányi vonatútra, a világ legjobb városa. Hozzá kell tenni, hogy az amerikai Mercer cég konkurens listáján mindig is az volt. Ezt egy-két évenként megírja a magyar sajtó is, tudja minden művelt újságolvasó.

Sokan emlékeznek Lázár János bécsi tudósítására, ahol ugyanezt a várost mint a bevándorlók által elviselhetetlenné tett koszfészket írta le, ahonnan elköltöztek a „fehér, keresztény osztrákok”, ahol „láthatóan sokkal több a bűnözés”, und so weiter.

Tovább

2016 júliusában kanadai testvérem közölte, hogy az amerikaiak már csak ilyenek, Trumpot fogják megválasztani, mert ő „fun”, szórakoztató jelenség, Hillary Clinton viszont unalmas és túl okos, az olyat nem szeretik. Igaza lett. A demokrata jelölttel más bajok is voltak az email-botránytól a családi alapítvány orosz nukleáris fejlesztésekhez fűződő kapcsolatáig – de Trump győzelménél talán csak az volt a meglepőbb, hogy ilyen keservesen sikerült győznie.

A döbbenet azóta tart. Közben tömérdek bizonyíték került elő arról, hogy a Trump-klán összejátszott a Kreml belső embereivel, bratyizott az ügynökeivel, de azt aligha lehet valaha is bizonyítani, hogy ezért nyert. A döbbenetet fokozza, hogy a minden politikai tapasztalatnak, közérdemnek, mélyebb tudásnak híján lévő tévésztár még mindig kormányoz, és nem dőlt össze sem Amerika, sem a világ (ha rogyadozik, akkor csak kis részben miatta). És ezt nemcsak az amerikai demokraták érzik így, akiknek kényelmes, ha a 2016-os vereségért mindenestül az orosz ármányt okolják, hanem becsületes vagy egyszerűen megszokásból konzervatív politizálók is Amerikában és Európában. „Hát elfelejthetjük, amit egész felnőtt életünkben tudtunk a politikáról?” – kérdezhetik.

Tovább

Tovább

Az idei NATO-csúcs előtt sok elemzőt megijesztett a kiszámíthatatlan amerikai elnök szövetségesekkel szembeni politikája, az Európai Unió­ról és főleg Németországról tett ellenséges kijelentései, az orosz veszély lekicsinylése – mindez akkor, amikor a kontinens válságos időket él át. Másfelől sokan elismerik, hogy a „tehermegosztás” kérdésében Trumpnak igaza van: az EU-ból távozni készülő Nagy-Britannia kivételével a gazdag nyugat-európai országok halogatják annak a NATO-megállapodásnak a teljesítését, hogy GDP-jük legalább két százalékát védelemre költsék. De miért van erre szükség? Valóban a nyugati szövetség ellen dolgozik Trump? Dalibor Roháč szlovák politikai-gazdasági elemző, a washingtoni American Enterprise Institute kutatómunkatársa konzervatív szemszögből értékeli a nyugati biztonsági rendszer zavarait.  

Tovább

Az Európai Tanács június 28-i találkozóján új migrációs politikáról döntöttek. Az eseményre hazánkban is sokféleképpen reagáltak, de a két tipikus vélemény a következő volt: 1. Orbán győzött, 2. Orbán győzött.

Egy kicsit bővebben: kormánypárti vélemény szerint Európa belátta, hogy Orbánnak volt igaza, a buta Nyugat észhez tért, győztünk! Ellenzéki vélemény szerint Európa feladta baloldali és liberális értékeit; így Orbánnak lett igaza, megmételyezte a művelt Nyugatot, vesztettünk!

A valóság sem ez, sem az. A magyar miniszterelnöknek ebben a játszmában nem osztottak lapot, úgyhogy nem ő győzött. Ettől persze nyugodtan mondhat akármit, csak az nem oszt, nem szoroz. Ami minket közelebbről érdekel: a liberális demokrácia (másképpen a szabadság) magyarországi esélyein legföljebb akkor változtat a brüsszeli csúcs eredménye, ha ellenzékben is kellően sokan feltételezik, hogy itt a liberalizmus és a demokrácia szenvedett vereséget, és ehhez elég volt a magyar miniszterelnök mágikus gonoszsága, tehát a helyzet reménytelen.

Tovább

Nemcsak a szaksajtóból lehetett megtudni, hogy Londonban valami érik, de mániákus újságolvasónak vagy futballrajongónak kellett lenni ahhoz, hogy valaki észrevegye: magyar arany született fociban. Kárpátalja – 0–0 után tizenegyesekkel – legyőzte Észak-Ciprust, és megnyerte a CONIFA világbajnokságát. A CONIFA rövidítés a Független Labdarúgó-szövetségek Konföderációját takarja, olyan szervezetek tömörülnek benne, amelyek különféle okokból nem tagjai a FIFA-nak, például mert nemzetközileg el nem ismert államot vagy akár állam nélküli népet, kisebbséget képviselnek.

A siker fényét emeli, hogy Kárpátalja – mely nem a kárpátaljai terület, hanem az ottani magyar közösség csapata – a Felvidék visszalépése után, tartalékként indulhatott a seregszemlén, nem is vették nagyon komolyan szinte a döntőig, ahová a Székelyföld legyőzésével jutott. Azt hiszem, nincs még egy ország a világon, ahol a nemzeti öntudat fenntartásában ekkora szerepük van a történelmi és a lehetséges focisikereknek, miközben a jelenben és a valóságban ennyire nincsenek focisikerek, alkalom volna tehát ez a nemzeti ujjongásra. De éppen mert minimális kivétellel nem szuverén államok szövetségeiről van szó, és az amatőr sportdiplomaták nem a nemzetközi ügyekben való járatosságokról híresek, az emberben – már olyanban, aki szakmaszerűen foglalkozik nemzetközi politikával – felötlött: nem lesz ennek valami sporton túli következménye?

Lett. Az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) kárpátalji részlegének szóvivője, Ljudmila Korsunova bejelentette, „ellenőrzik” az információkat, miszerint ukrán állampolgárok részt vettek ezen az „álbajnokságon”. Rosszallotta a dolgot Pavlo Klimkin külügyminiszter, beígérte, hogy utánanéznek, kik finanszírozzák ezt a csapatot, és felháborodott rajta Ihor Zsdanov sportminiszter, aki sommásan szeparatistának nevezte a rendezvényt, főleg, mert a CONIFA-nak az Ukrajnától elszakított két donbászi terület, a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaság is tagja. Az Ukrajnai Labdarúgó Szövetség pedig úgy döntött, az ország területén eltiltja a kárpátalji focistákat a játéktól.

Tovább

Karl Marx születésének kétszázadik évfordulója alkalmából a kínai kormány megajándékozta Trier városát egy négy és fél méteres bronzszoborral. Az ókeresztény eredetű dómjáról is híres város az Európai Unió, röviden Európa szívében fekszik, a sem liberálisnak, sem demokratának nem nevezhető kínai kormány pedig igyekszik minél erősebb pozíciókra szert tenni az Európai Unióban, éreztetvén, hogy ő az erősebb, és ereje marxizmusának is köszönhető. A gesztusnak tehát volt mélyebb jelentése, mondván, a történelem nekünk ad igazat, mert nem törődünk a liberális demokráciának nevezett körülményeskedéssel, ellenben kitartunk a marxi recept mellett, miszerint a tőke uralmát és a vele járó erkölcsi-pszichológiai romladékot diktatúra útján a legcélszerűbb megdönteni (nevezzük a proletariátus diktatúrájának), hulljon a férgese.

A kínai befolyásszerző kísérleteket Brüsszel általában érzékeli, sőt különféle megelőző lépéseket is tesz, már csak ezért is furcsa, hogy az Európai Bizottság kereszténydemokrata elnöke, Jean-Claude Juncker elment az emlékmű avatására, ahol lendületes beszédben védte meg a szerinte igaztalanul támadott Marxot. Nyilván nem a kínai kormány nemzetközi propagandaműveletét akarta igazolni, hanem úgy gondolta, az EU sok politikusa és más polgára nagyra tartja Marxot, munkássága tehát az európai szellemi örökség fontos és pozitív része, azaz megér egy elismerő beszédet.

Tovább

„Ez a jelentés minősített hazugságok gyűjteménye” – mondta Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter az Európai Parlamentben. Történt ez azután, hogy a testület állampolgári szabadságjogokkal, bel- és igazságüggyel foglalkozó bizottsága (LIBE) méltányosságból, kivételezve meghívta a Magyarországról szóló jelentéstervezet megvitatására. Röviden: a magyar diplomácia hivatalos vezetője sértegetésekkel válaszolt arra, amiről eleve nem is kellett volna megkérdezni. Mire a jelentéstevő, Judith Sargentini holland zöld párti képviselő megjegyezte, ha már a LIBE olyan udvarias volt, hogy meghívta a magyar kormányt, akkor elvárná, hogy viselkedjék kormány módjára („be governmental”). Ezzel a magyar fülnek talán szokatlanul hangzó szöveggel Sargentini fontosabb dolgot mondott, mint ami Brüsszelben és Strasbourgban sok év alatt részletekben elhangzott a 2010 óta működő magyar kormányok cselekedeteiről.

A bizottságnak azt kellett vizsgálnia, fennáll-e Magyarországon „az uniós alapértékek súlyos megsértésének egyértelmű veszélye”. A módszertannal azonban van egy kis gond – az, amit a magyar viszonyokat remekül ismerő princetoni professzor asszony, Kim Lane Scheppele egy önkritikus pillanatában „kipipálós szemléletnek” nevezett. A politikai struktúra elemzése helyett rendkívül kényelmes külön-külön, tételesen felírni az „alapértékeket” és alapjogokat, aztán külön-külön osztályozni, mennyire tartja be őket az illető kormány. Ha kellően sok pipa hiányzik, akkor meg lehet állapítani, hogy a kormány rossz, gonosz, nem való az Európai Unióba. És emiatt büntetni kell, hátha jó útra tér – nem a kormányt, hanem az országot, amely ezt a kormányt demokratikus úton hatalomra emelte. Hiszen egy tagállam népének demokratikus akaratnyilvánításába az uniónak nincs beleszólása, joga van rosszul dönteni, övé a felelősség.

Tovább

Tovább

Kedden, amikor Magyarországon az ellenzék bénultan próbált – jó esetben – szembenézni azzal, hogy mit ronthatott el ennyire a megelőző hónapokban, és bejelentették a Magyar Nemzet bezárását, Szlovákiában az volt a fő hír, hogy a Különleges Ügyészi Hivatal végre vádat emelt Ladislav Bašternák nagyvállalkozó ellen. Az ingatlanmágnásnak jó cimborája és üzleti partnere volt Kaliňák, a nemrég lemondott belügyminiszter; és az ő cégétől bérli luxuslakását Fico, a nemrég lemondott kormányfő is. Bašternák adócsalásért és más bűncselekményekért halmazatilag akár tizenkét évet is kaphat.

A két politikus azért bukott meg, mert Szlovákia történetének legnagyobb tömegtüntetései követelték távozásukat egy tényfeltáró újságírónak és menyasszonyának a meggyilkolása miatt, a demokratikusan megválasztott köztársasági elnök pedig szintén az ő távozásukat szabta meg annak feltételéül, hogy ne írja ki az előrehozott választást. Sokan meg voltak győződve, hogy a háttérből továbbra is Fico rángatja a szálakat – de ha egy választott politikus elveszíti a formális hatalmát, akkor előbb-utóbb az informális hatalmát is elveszíti, dőlnek a dominók, a bűnözőkkel cimboráló politikusokból politikai hullák lesznek, a gazemberekből börtönlakók. Így működik a demokrácia.

Tovább

Március 9-én, aznap, amikor Pozsonyban a független Szlovákia történetének addigi legnagyobb tüntetésén követelte a tömeg Robert Fico miniszterelnök és a még nála is jobban utált belügyminiszter, Robert Kaliňák lemondását (egy héten belül megtörtént), a magyar kormánytelevízió híradójában a fő szenzáció bizonyos Natalie Contessa stockholmi élménybeszámolója volt.

A műsor állítása szerint „svédországi születésű, magyar felmenőkkel rendelkező” asszony elmesélte a riporternek, hogy a romló svéd közbiztonság miatt „most” (így hangzott el) kénytelen volt ősei földjére, Magyarországra menekülni. Nemcsak azért, mert a metrón, kávéházakban mindennaposak a késelések és a nemierőszak-kísérletek, a rendőrség pedig nem hajlandó kimenni a helyszínre, hanem mert negyvenéves orvostanhallgatóként (ezt is így mondta) nem praktizálhat szabadon munkahelyén, a Karolinska Intézet danderydi oktatókórházában, ott ugyanis az állások nyolcvan százalékát újabban muszlimokkal töltik be az orvosoktól az ápolónőkig.

Tovább

Ungváron felgyújtották a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség székházát. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke kapásból kijelentette: „a helyzet kialakulása mögött egyértelműen az a több hónapja zajló, központilag irányított magyarellenes kampány áll, amelyben az ukrán és azon belül az ukrán állami média is az élen járt.” Igaz, eddig semmilyen nyomozati eredményt nem hoztak nyilvánosságra. Németh nyilatkozatából leginkább az derül ki, hogy fogalma sincs az ukrán média viszonyairól és működéséről, de állítása határozott, ő ezt biztosan tudja. Vajon honnan?
Az ukrán politikusok – a valóban magyarbarát Hennagyij Moszkal kárpátalji kormányzótól Pavlo Klimkin külügyminiszterig – egészen mást mondanak. Szerintük a magyarellenes cselekmények orosz kezdeményezésű provokációk. Ezt több és konkrétabb, ráadásul valós vagy valószínűsíthető adat igazolja.

Tovább

Amikor a 444.hu-n tényfeltáró cikk jelent meg arról, hogyan irányít az Orbán-stáb központilag, vaskézzel egy kampányhadsereget, amely Facebook-csoportokba befészkelődve terjeszt központilag kidolgozott ostobaságokat és rágalmakat, erdélyi barátom első reakciója ez volt: „Nem hiszem, hogy máshol ilyen alpári szinten, de ingyen nyomja a nép a hülyeséget. Csodás.” A stratégiának ugyanis az a magyaros sajátossága, hogy  sem a trollok, sem helyi irányítóik egy fityinget sem kapnak munkájukért, sőt egyéb jutalmat sem, csak lehordást, ha nem teljesítik a központilag előírt normát (fejenként napi egy–öt online pártfeladat visszaigazolt teljesítését).

Más helyen, például a híres szentpétervár-olginói trollgyárban (hivatalos nevén Internet-kutatási Ügynökség) az online butítás és uszítás rendes, nyolcórás munka, magyar bérekhez képest is tisztes zsolddal. Fejlettebb változatban már robotizálták a munkát, elő tudnak állítani nem létező netszereplőket, akik valós idejű emberi közreműködés nélkül kavarják a szabotázst, hiszen, mondjuk, a Trump-barát vagy Hillary Clintont szidalmazó mémek egyszerű megosztásához nincs szükség élő emberre. Beállítják a gépen, és megy magától.

Tovább

Roppant fontos történelmi eseményről nem emlékezünk meg ma. Pontosan száz éve, 1918. január 19-én született meg Petrográdban, azaz Szentpéterváron a világ első totalitárius diktatúrája. Az Összoroszországi Alkotmányozó Gyűlés az első és utolsó ülését tartotta a petrográdi Tavricseszkij-palotában, amikor is hajnali négy óra húszkor Zseleznyak matróz, a fegyveres őrség parancsnoka ráförmedt Viktor Csernovra, a testület elnökére: „Karaul usztal, az őrség elfáradt”, hagyják a locsogást, tessék elhagyni a termet. Hogy pontosan mi hangzott el, arra több forrás többféleképpen emlékezik, de az idézett mondat biztos. A küldöttek is fáradtak voltak, elegük volt a fizikai fenyegetésekből és a szóbeli erőszakoskodásból, szétszéledtek, nem egyeztették, hogy visszajönnek-e, de a másnap visszamerészkedőkre már géppuskákkal és lövegekkel vártak a vörösgárdisták. Így ért véget az orosz demokrácia, legalábbis a kísérlete.

Tovább

Magyarország kétarcú. Most még. Az egyik egyetem díszpolgári címet adományozott az Oroszországi Föderáció elnökének. A másik egyetem díszdoktorrá avatta az Európai Tanács elnökét.

Az egyik eseményen azért nem jelent meg Balog miniszter, Orbán miniszterelnök, Áder köztársasági elnök, mert a ceremóniát meg se tartották. Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin ugyanis arra sem méltatta az ájultan hódoló egyetemi bürokratákat, hogy a kedvükért bekukkantson Debrecenbe.

A másik avatást nem csak tervezték, ezen azért nem jelent meg Balog miniszter, mert halaszthatatlan alapkőletétele volt aznap Komlón, és a Donald Tuskkal való kézfogás húsz kilométerrel odébb már nyilván nem fért bele a hektikus programba. Hogy Orbán miért kerülte a találkozást, arról csak feltevéseink lehetnek, mint oly sokszor. Áder János pedig nyilván kipihente a megterhelést, amit egy másik egyetemi ügy, Mocsai Lajos kézilabdaedző rektori kinevezése jelentett az előző nap. A magyar kormányt így végül is helyettes államtitkár képviselte az európai csúcspolitikus díszdoktorrá avatásán. Ebből arra lehetne következtetni, hogy kormányszinten nem szeretik Tuskot.

Tovább
Élet és Irodalom 2018