► Brian Blade & The Fellowship Band – Müpa, szeptember 26.

Blade pedig Brian Blade! Aki a koncertre eljött, miatta jött, a sugárzóan szimpatikus habitusa, mély gondolatai, komplex, a jazz és a kortárs zene között balanszírozó kompozíciói miatt, no és elsősorban az egyedülálló dobjátéka és -technikája miatt. A pillanatnyi pergetésből gyors dinamikai emelkedéssel bombaszerűen robbanó ütése egyfajta védjegy, ahogy a finom visszavonulás, az apró elemekből szőtt kíséret is. De nem hagyta, hogy személyéről és világszám játékáról szóljon az est (például nem volt szólója), helyette a zenei egységet helyezte előtérbe, és a nagy képet engedte láttatni. Még középgenerációsnak számít, a jazzben mégis ő az egyik legnagyobb egyéniség!

► Grencsó, Baars, Mezei, Hock, Miklós – Opus Jazz Klub, szeptember 12.

Grencsó István, Hock Ernő, Mezei Szilárd, Miklós Szilveszter gyakori játszópartnerek; talán a zentai Mezei nem tud olyan gyakran csatlakozni a távolság miatt. Megkapó rutinnal forgatják a hangokat, vannak szerepek, amiket én tulajdonképpen nem várnék el, pontosabban szívesen eltekintenék tőlük, de Grencsó egyszerűen nem tud nem vezetőként viselkedni. Mondanám, hogy más jazz-együttesben nem találkozni brácsás sidemannel, de pont Baars jelenlétében – aki Ig Henneman brácsással egy külön univerzumot épített – mégsem mondhatjuk.

► Nigun Quartet – Opus Jazz Club, szeptember 4.

A zsidó jazzt amerikai zenészek játéka alapján ugyanúgy felismerjük, mintha mondjuk holland vagy éppen magyar zenészek játszanák, tulajdonképpen a hagyományos jazz mellett erre is mondhatjuk, hogy világjazz, ám mégis fontos a kulturális determináltság. Ugyanakkor minden további nélkül összekeverednek a klasszikus jazz-világ idiómái a zsidó zene motívumaival, és ahogy most az izraeli Nigun Quartet koncertjén hallhattuk, ez egyszerre lehet lélekemelően szakrális és szórakoztató.

► Dons of Disco; Girl you Know it’s True

Egy ponton mindkét filmben elhangzik, hogy Zandri és a MV-fiúk is imposztorok. Nagy kérdés ez, hiszen miért is lennének csalók, amikor a popzenének nincsenek szabályai, ha csak a pénz, a nyereségmaximalizálás szabályait nem tekintjük annak. Ez nem az én cinikus álláspontom, hanem egész egyszerűen mindaz belefér a popzene világába, amit ezekben a filmekben látunk, csupán az a kérdés, miért teszünk úgy, mintha ez nem így lenne.

A zenei közélet nagy adóssága volt egy, a 180-as Csoport munkásságát bemutató összegző mű. Ez idáig! Dargay Marcell, a negyvenes zeneszerző- generáció karizmatikus alakjaként zenetudományos igénnyel írta meg forrásértékű doktori disszertációját az alkotói és előadói csoportról, hangsúlyosan a csoporton belül megszületett művekről, amely a Prae Kiadó gondozásában a múlt év őszén jelent meg könyv formájában. A művek lélegzetelállító elemzései részben szólnak a szakmának, miközben a finom érzékiséggel felállított történelmi és további kontextuális keretek ugyanúgy érdeklődésre tarthatnak számot a szélesebb közönség köreiben, ahogy a 180-as Csoport zenéjének – nyugodtan mondhatjuk – rajongói sem csak a hagyományos és értő koncerttermi közönségből kerültek ki.  

► Szemző Tibor: Csoma Kaleidoszkóp – Magyar Zene Háza Hangdóm, folyamatosan műsoron

A kép, a zene és immár a tér alkotják az összművészeti alkotás új minőségét. Finom tibeti ének, különböző metrumú lüktetések egymás rétegeiként összegződnek mint buddhista imamalom. Egy-egy elpöttyentett hang, a duolák találkoznak a triolákkal, rendkívüli sokféleség, még sincs káosz. Közben Szemző Tibor megnyugtató hangján mesél, a jól követhető szerkesztésben elénk tárt szöveg lenyűgöző, szellős, nincsen felesleg. A Csoma-történet ebben a letisztultságban szépen reflektál Szemző alkotói viszonyulásaira, ahogy például egy-egy hang fölé nagyítót tart, ahogy a fotografikus szépségű mozgóképekkel – nem tudom pontosan, kinek a segítségével – valóban kaleidoszkópra emlékeztető módon, kihasználva a befogadó térformát, körbeloopolja a közönséget.

► Gerlóczy Zsigmond: Future Sounds – Kriegler Records, 2024

Első ránézésre Gerlóczy jazz-zenész. Már Narrow Path szólózongora lemeze árulkodik egyedi hangjáról, még akkor is, ha nagy idolok hatása is visszaköszön. Például Keith Jarretté, akinek a zongorista elküldte felvételeit, és rögtön meghívást is kapott (állítólag nagy haverkodás volt). Aztán ott az átmeneti Only Fell to Fly, ami digitáliával megbolondított zongorás-énekes lemez, utalva a Das wohltemperierte Klavier tizenkétfokú körtáncára, legalábbis a koncepciót onnan merítve. Már itt kialakult a maga semmilyenségében is jól azonosítható énekhang. És hát bátran titulálom Gerlóczy énekét semmilyennek, azért, mert annyiféle, olyan sok elemből áll össze, hogy egyik tulajdonsága sem tud meghatározóvá válni, ám éppen ez a masszaszerűség azonosítja egyfelől.

► Quinteto Astor Piazzolla – Zene Háza, július 9.

Lehetne merengeni, hogy a tangó mennyire latin, hiszen a fő hangszere, a bandoneón például német eredetű, és olasz matrózok közvetítésével jutott el Dél-Amerikába, számos zenei fordulatot az európai klasszikuszenéből, illetve a flamencóból nemesítettek abba a tangóba, amely 100-120 éve még kizárólagosan az Argentínába és Uruguayba megérkező vegyes etnikumú bevándorlók tánca és zenéje volt. De mindez kevéssé érdekes akkor, ha látjuk a műfajnak azt a népszerűségét, amit a Zene Házában is láttunk, ahogyan a tűzforró nyári estére megtelik a koncertterem. Ha latinnak tartjuk, akkor legyen latin a tangó, most úgyis a perzselő érzelmek (amit a tangó származástól függetlenül tud) és az alig kibírható hőmérséklet közötti kapcsolódás volt a lényegi elem.

► Huelgas Ensemble – Mátyás Templom, június 27.

Harold C. Schonberg zenetörténész azzal kezdi a Nagy zeneszerzők élete című könyvét, hogy hosszasan taglalja, miért Monteverdi a zenetörténetben elsőként említésre méltó szerző, és vajon mi lehet az oka annak, hogy a koncerttermekben nem játsszák a középkori és reneszánsz zeneműveket. Szerinte azért, mert az utókor nem tekint jelentős zeneszerzőként az akkor működő komponistákra. Aki meghallgatta a Huelgas Ensemble komoly mélységeket feltáró koncertjét a Mátyás-emplomban, annak világossá válik, hogy Schonberg zenetörténészi fejtegetése okafogyott. A Monteverdi előtti kor elfeledése azon indokkal, hogy nem játsszák koncerttermekben az akkor íródott műveket, már csak azért is hatalmas baklövés, mert a XI-XV. században nemhogy koncertterem, de kifejezetten zenehallgatásra semmilyen más helyiség sem épült még – így maradt a templom, és ezek a művek ma is ott vannak a helyükön.

Az újdonsága kétségkívül a gyors, dömpingszerű zenekészítés, amely önmagában nem kreatív, de a belekódolt másolási, imitáló és adaptív képesség folytán kifogyhatatlan a zenei ötletekből… Ötletekből? Hát igen, a zenetörténet során rendszerint sokkal kevesebb volt az új ötlet, mint a már meglévő ötletek újrahasznosítása, és az AI-generált zene kifejezetten csak újrahasznosít, amivel persze semmi baj nincsen, már ha nem tekintjük bajnak a sártengerként ránk ömlő homogén zeneáradatot.

► Bertrand Chamayou: Letter(s) to Erik Satie; Cage2 – Erato/Warner, 2023–24

A Cage2 az Élodie Sicard táncossal tartott előadássorozat zenei anyaga, illetve további darabokkal kiegészített változata, amely teljes egészében Cage táncelőadásokhoz komponált preparált zongorás műveit tartalmazza, ahogy az előzőekben tárgyalt lemezen is vannak preparált zongorás darabok. A négyzetre emelt Cage egyszerre jelenti a két előadót (zongorista és táncos), valamint utal a színpad négy sarkában elhelyezett zongorákra: erre a műveknek megfelelő, különböző preparációk miatt volt szükség. A preparált zongora lényegében egy másik hangszer, erősebb ütős, kevésbé dallamhangszer karakterrel. Gyakori képzettársítás a gamelán zene a csengő-bongó összhangzás miatt és Cage talán valahol mélyen a zongora preparálásának kifejlesztésével is kapcsolódni kívánt a Satie által vezetett Hatok zeneszerzői csoporthoz és Ravelhez, Debussyhez, akikre hatást gyakorolt az 1900-as párizsi világkiállításon először Európában megszólaló gamelán zene.

A csúcspont Brian May színpadra lépése volt, miután a Szlovák Filharmónia rezesei és kórusa a Rendez-vous 2-ben csatlakozott a masszív hangzáshoz. May jellegzetes Queen-soundja átütő volt, és bele is fordult egy hatalmas, atonális, sehová sem elhelyezhető önálló szólóba, ami szép és kemény cezúra volt. Majd Dvořák, Újvilág szimfónia, a Largo tétel Jarre szőnyeg-akkordjaival és May szólójával, nyilván kacsintásként a helyieknek.

A koncert egyórányi volt, az első blokkban több dalt játszottak egybefüggően. Már akkor egyértelművé vált, hogy itt egy dalciklusról van szó, és nem gondolunk mást a lemezt utólagosan meghallgatva sem. Hatalmas dinamikai spektrumon mozog a duó, ezért nem tett jót a koncertnek az erősítés: most bizony akusztikusan kellett volna játszani, hogy semmi ne befolyásolja és térítse el a maga puszta valójától ezt a hol éteri, hol ördögi szövetbe burkolt nagy egymásra találást.

Mondhatjuk, hogy poliritmikus zenét hallottunk, mégis a kialakuló hangkulissza vált a mű lényegévé. Chris Abrahams (zongora), Lloyd Swanton (bőgő), Tony Buck (dob) az ausztrál kortárs zene legjelesebb képviselői. Nehéz lenne azt állítani, hogy a The Necks megalkotta a modern ausztrál zenei nyelvezetet, de ha ez így van, akkor abban egyszerre van benne a jazz és a posztmodern minimalizmus.

Az Aqua Obscura szép lemez, és annak ellenére, hogy az ambient csábít az alibizésre, egy nagyon komolyan végiggondolt, abbahagyhatatlan lemez is. Ha éjszaka hallgatjuk meg, az érzékien megkomponált apró neszek még jobban felerősödnek, a kis változások nagyító alá kerülnek, és egy ponton hirtelen beszippant Zságer rurális mondavilága.

(Besh o droM: Hova lesz a séta? – Fonó, 2024)

Nem lehet mást mondani, a tíz szám mindegyike parádés! Az előadásmód, a teljesen egyedi, folyamatosan fejlődő és csúcsra törő fúvós és ütős játéktechnika egyszerűen lefegyverző. Az alkalmazott hangszerekkel együtt! Pettik Ádám például készített a sajátos, gyors, mikroelemekkel is operáló ütős játéktechnikájához egy úgynevezett peckdrumot, és ez tényleg csak a Besh o droM-nál hallható.

(Catalan Jazz Tour, Martín Leiton Quartet: Caravana – Opus Jazz Club, március 9.)

A lényeg, hogy Leiton saját zenéjét először hozta el hozzánk az Opus katalán jazzt bemutató, jó tucatnyi koncertnél járó sorozatába. Kérdés, hogy tényleg katalán jazzt hallunk-e, mert Leiton a Kanári-szigetekről származik, és összekötő szövegeiben is arra hivatkozik, hogy az ott találkozó hatások inspirálják zenéjét, de ahogy halljuk, sok minden más is. És a katalán jazznek a legfőbb jellemvonása éppen ez: a Barcelonában és környékén vibráló multikulturalitás lecsapódása.

(A popzene legjobb éjszakája: dokumentumfilm a We are the Worldről – Netflix, 2024)

A film természetesen nem rossz, mert a We are the World megszületése óta eltelt majdnem negyven év alatt ilyen-olyan formában már láthattuk az ismert videókliphez a korabeli viszonyokhoz képest professzionális módon rögzített képsorokat, az ebből készült, a dal címével azonos tévéfilmet és további részleteket. Némi interjú és a mese keretek közé szorításához szükséges minimális dramaturgiai szál kellett még, a téma és a színfalak mögé betekintés pedig eladja magát. De nagyon hiányzik, ami a Get Backben benne van: hozzátenni a történethez.

(Bonbon Flamme – Opus Jazz Club, február 7.)

Erőteljes modernitás sugárzik a produkcióból, úgy, hogy közben az avantgárdot is félredobhatjuk, mert nagyon is kitaposottnak tűnik a Bonbon Flammes útja. A zene súlyos és kemény, mégis szórakoztató, a négy zenész mindvégig fenntartja a figyelmet. Kell is látványos zenészi munka, annyi extrát mutatnak be a játékmodortól a használt eszközökön át a különös kompozíciókig.