Eltűnt emlékezet
A XX. század, ez a szegény modern század kivált részesült az emberből. Két világháború, benne hatalmas népirtásokkal, melyek a másik szenvedésén kívül csak arra jók, hogy a torz lélek gyönyörködjék. A képzelet pedig káprázatos.
„Az eltűnt zsidó lelkek keresői”
Serge Klarsfeldet és feleségét sokan „nácivadásznak” tartják Franciaországban, mert több egykori SS-tagot is börtönbe juttatott. Különös pár: a férfi apja Auschwitzban halt meg, Beate egy volt Wehrmacht-tiszt lánya, elszánt politikai aktivista, aki 1968-ban megpofozta és lemondásra szólította fel a nyugatnémet kancellárt, Kurt Georg Kiesingert náci múltja miatt. „Azért pofoztam meg, hogy tudassam a világgal, vannak még németek, akik nem tűrik ezt a szégyent” – mondta. A házaspár 1979-ben megalapította a Franciaországi Zsidó Deportáltak Fiai és Lányai nevű társaságot, hogy életben tartsa az elpusztítottak emlékét. Közös emlékiratuk nemrégen jelent meg.
A föl-földobott múlt
Megint a múlt tört föl – lehet, hogy mindig is ilyen volt a történelem? A korok, ha egyáltalán vannak jól kivehető egymásutánok, a múlttól szenvednek; viselik súlyát, és az már csak a világ menetétől függ, mekkora súlyt kell cipelniük a később jövőknek. A mai világunk is épp elég terhet készít elő a még nem élőknek, úgy látszik, nem tanul abból, hogy maga is a XX. századtól szenved.
„Amikor egy kócos, szakállas csávó tvisztel, az megfog”
Még csak néhány éve működik, máris történelem. Magában hordoz egy évszázadot. A Fortepan szeretni való, avítt miliő, de mégiscsak létezett nosztalgikus élet, lassú világ, ezért szeretünk elveszni benne. Építői közösségi archívumot teremtettek, ahová mindenki beviheti saját vagy talált múltját. Egyik alapítója, Tamási Miklós, ez a lendületes széplélek (Schöngeist, ahogyan a fényképeken mondhatták) ide gyűjti a XX. századot. Zűrös század volt, de vannak szép arcai is.
„A fizika törvényeit nem tudom megváltoztatni”
Képzőművész, de művei nem festmények, nem szobrok, viszont közülük sok működik. Mögöttük fizika áll, törvényeket mutatnak meg. Az az érzésünk, hogy alkotójuk nem ihletre vár, hanem hosszasan töpreng a maga kitalálta feladványokon, hogy azután kiállítsa a lehetetlent. Műveiben korábban ismeretlen fények, forgások, lebegő papírlabdák, átalakuló formák jelentek meg. Olyan képzőművész, aki lelkében fizikus is. Egyik művét megvásárolni készül a legnagyobb európai modern művészeti gyűjteményt magáénak tudó párizsi Pompidou Központ. Csörgő Attila most Lengyelországban él.
„Ma simán elvagyok íróként”
Regényeinek jó részében szánalomra méltó, ám méltósággal teli emberek élnek. Művei többnyire komorak, sokszor esik bennük az eső, ritkán süt a nap, és hideg is van; ahogyan ma mondják, „lepattant” világ. Írásai a föld kevés helyén játszódnak, mégis sok millió emberről szólnak, akik – sorsuk miatt is – tiszteletet érdemelnek. Alighanem ezért is forgatott több művéből filmet Tarr Béla, és Krasznahorkai sok forgatókönyvet írt neki. Világjáró, különösen szívesen fordul meg a keleti féltekén. Hatvanéves lett januárban, ebből az alkalomból a Szépművészeti Múzeumban olvasta föl reneszánszbéli művét.
„Csak újságíró vagyok”
Bernard Pivot arcát egész Franciaország jól ismeri, hiszen csaknem harminc évig vezetett televíziós könyves, irodalmi és kulturális műsorokat. Megtalálta azt a hangot, amelyen írókat, tudósokat tud megszólítani, és amelyet a nézők értenek és szeretnek. Újságírónak mondja magát, ezért volt nagy meglepetés, amikor januárban Edmonde Charles-Roux, a tekintélyes íródáma, a Goncourt Akadémia előző elnöke őt jelölte utódjának, hiszen egészen addig csak író töltötte be ezt a posztot. Pivot 1994 óta tagja a Goncourt-díjat, a legnevesebb francia irodalmi elismerést odaítélő társaságnak.
„Az emberiség ritka erkölcsi győzelme”
A közelmúltban Robert Badinter megrendítő följegyzést adott át közlésre a Le Monde-nak: az utolsó franciaországi kivégzés szubjektív leírását 1977-ből, egy marseille-i bírónőtől. Az egykori ügyvéd, politikus, igazságügy-miniszter, Alkotmánytanács-elnök annak idején azok közé tartozott, akik a halálbüntetés eltörléséért harcoltak: hogy váljon puszta relikviává a guillotine, a francia forradalom e borzalmas jelképe.
„A demokráciához kultúra kell”
Ronald Dworkin (1931–2013) a huszadik század egyik legjelentősebb jogi és politikai gondolkodója 2007-ben, magyarországi látogatása idején adott interjút munkatársunknak, ebből olvasható alább egy részlet. (2011-ben a Közép-európai Egyetemen tartott előadását az ÉS 2013/8. száma közölte.) Ezt követően Guido Calabresi, Dworkin egyik legközelebbi barátja, az Egyesült Államok második kerületi fellebbviteli bíróságának bírája – mint gyakorló jogász – magyarázza néhai barátja nézeteit és elveit.
Kényszerhallgatás
Valami baj lehet a civilizációjukra oly büszke európaiakkal. Hajlamosak azt gondolni, hogy az ő kultúrájuk – Goethe, Proust vagy Dante – a messzi emelkedettségben lakozik, a szellem fönségeiben; ők a fehérek közt európaiak. Van egy ország Afrika tetején, amely a modern időkben a lelkében kettős életet visz, akárcsak azok az emberek, akik saját történelmüktől kétféle világot kaptak. Akik egyszerre két körbe is tartoznak, két néphez, két nyelvhez, s akiket a türelmetlen világ sokszor színvallásra kényszerít. Vagyis arra, hogy dobják el egyik énjüket, különben megbélyegzés, kirekesztés, összeírás lesz a sorsuk. S ahogyan – mai elnevezéssel – a kettős identitásúak számára is sokszor vívódást jelent a kétféleség, a hasonló országok is olykor nehezen birkóznak meg ezzel.
Ex libris
Götz Aly: Hitler népállama
Ormos Mária: Van-e történelem?
John Lukacs: A történetírás jövője
Körmendi Ferenc: Júniusi hétköznap
Az emlékeztetés mestere
"Nem vagyok elszánt pesszimista"
André Glucksmann filozófussal Várkonyi Benedek készített interjút
