Soós Eszter Petronella

Tovább

A mindenkori francia elnök számára rendelkezésre áll egy fontos hivatali előny, amellyel más francia politikai szereplők nem élhetnek. Ez nem más, mint a kül- és védelempolitika, valamint az európai uniós politika meghatározásának szinte kizárólagos joga. Bár az alkotmány betűjéből ez a monopólium nem vezethető le (sőt, a huszadik cikk inkább a kormány hatáskörébe utalja ezeket a feladatokat), a gyakorlatban Charles de Gaulle elnöksége óta a francia elnök hagyományosan ezen politikák első számú letéteményese: ezek a számára „fenntartott területek”. A politikai évad augusztus végi, szeptember eleji kezdete során Emmanuel Macron mindent meg is tett, hogy éljen ezzel az előnnyel. 2019. augusztus 19-én Vlagyimir Putyin orosz elnökkel találkozott még Brégançonban, nyári szabadsága helyszínén, majd a G7-csúcson mutatott aktivitást. Ezután hosszú beszédet mondott a francia nagykövetek szokásos éves értekezletén, áttekintve a francia külpolitika szerinte aktuális helyzetét, feladatait, céljait, s az egészet „szigorú” migrációs politikája kifejtésével koronázta meg az En Marche képviselői előtt.

Tovább

Michel Houellebecq Behódolás című kötete 2015. január 7-én jelent meg Franciaországban, azon a napon, amikor terrortámadás érte a Charlie Hebdo nevű szatirikus lap szerkesztőségét. A kötet ebben a kontextusban különösen fenyegetőnek rémlő disztópiát rajzolt fel, méghozzá egy iszlamista hatalomátvétel menetét Franciaországban. Azon a héten éppen e könyv vitatott szerzője szerepelt a Charlie címlapján „Houel­lebecq mágus jóslatai” felirattal. („2015-ben elveszítem a fogaimat, 2022-ben Ramadant tartok”, mondja a képen). A terrortámadás után Houellebecq felfüggesztette a kötet promóciós körútját, s személye, írása egyfajta másodlagos szimbóluma lett az eseményeknek.

Tovább

Gyakran és sokak által hangoztatott közhely, hogy a magyar társadalom nem dolgozta fel a XX. századi nagy traumáit, nincs egységes történelmi tudata, aminek részben az az oka, hogy nem volt ideje és lehetősége elvégezni a munkát, hiszen trauma rakódott traumára, diktatúra diktatúrára. A diktatúrát 1945 után már elkerülő franciák talán kicsit jobban haladnak a múlt feldolgozásával, mint mi, magyarok. Ugyanakkor a francia út sem volt buktatóktól mentes. Ez az út ugyanis hasznos, de alapvetően hamis politikai mítoszokkal, heves vitákkal és elnöki gesztusokkal volt kikövezve. És e buktatók mentén jutottunk el oda, hogy 2018 novemberében Emmanuel Macron mintegy váratlanul belecsúszott a „Pétain-csapdába”. Olyan történelmi csapdába, amely még Nicolas Sarkozy elnöksége idején sem számított igazán annak. A sárga mellényes mozgalom kitörése és annak érdekessége miatt nem igazán volt idő és lehetőség e téma részletes átbeszélésére még a külpolitika iránt érdeklődők között sem. Pedig igen sokat tanulhatunk belőle.

Tovább

Amikor a sárga mellényesek Macron démission! felkiáltásokkal tüntettek, követelve a francia államfő lemondását, sokan mondták, kérdezték, vélték: Emmanuel Macron ezennel végérvényesen megbukott. Vége. Persze nem mindenki egyforma örömmel: Macron ellenfelei és utálói kellemes érzéssel nyugtázták az „elitelnök” aktuális nehézségeit, míg hívei és kedvelői inkább szomorúan gondolták át, hogy a francia elnök talán mégsem lesz Európa megváltója, akire olyannyira számítottak. De vajon igazuk van-e azoknak, akik szerint Macronnak örökre vége? És ha igen, miért? És főleg: van-e innen visszaút a számára?

Tovább

Nehéz napokat élt meg Emmanuel Macron francia elnök a nyáron, miután egy közeli munkatársáról, Alexandre Benalláról kiderült, hogy rendőrnek öltözve tüntetőket vert meg május elsején. Ezután nyomozások, parlamenti meghallgatások és az eltussolás gyanúja tette kellemetlenné az Élysée és a kormánytöbbség számára az elmaradó politikai uborkaszezont. De nem sikerült jobban a szeptemberi politikai szezonkezdet sem a francia elnöknek. Kormánytagok mondtak le, köztük a népszerű Nicolas Hulot környezetvédelmi miniszter, kritikák érték Macron arrogánsnak vélt személyiségét, elnöki szerepfelfogását. A folyamatot a francia államfő egy elhúzódó kormányátalakítással igyekezett rendezni. De mit ért el vele, és mit igyekezett üzenni?

Tovább

„Le Pen teljesítménye csalódást okozott tartalmilag, hiszen nehezen tudta elmagyarázni, miként is képzeli el az eurozónából való kilépést, a nemzeti szuverenitás visszaszerzését, illetve hogyan kezelné mindennek a gazdasági, politikai és társadalmi következményeit. De csalódást okozott formailag is, a vitában inkább viselkedett jövendőbeli ellenzéki vezérként, mint potenciális köztársasági elnökként. Elvétette a színpadot, elvétette a szerepet, jócskán lefaragva saját támogatottságából.”

Tovább

A Fidesznek harmadik alkalommal alkotmányozó többséget hozó 2018‑as választás után pár nappal Orbán Viktor azt mondta: „2010-ben összegyűjtöttem a legjobb gondolkodókat, hogy maradjon-e az alkotmányos parlamenti rendszer, vagy legyen-e elnöki rendszer”, s hozzátette, akkor úgy döntöttek, marad a parlamenti rendszer. Orbán szerint ez a jövőben sem fog változni. Tehát az elnöki-félelnöki rendszer lehetősége, egy újabb átfogó alkotmányozás az újabb kétharmad ellenére sincsen napirenden. Ez a helyzet lehetőséget ad arra, hogy a kérdésről elfogulatlanul, közvetlen politikai tét nélkül beszéljünk, és feltegyük a kérdést: kinek az érdeke egy ilyen irányú alkotmánymódosítás? Furcsa módon ugyanis a magyar ellenzék nem ismerte fel: ebben a pillanatban inkább lenne érdeke a félelnöki kormányforma bevezetése, mint Orbán Viktornak és a Fidesznek.

Tovább

Emmanuel Macron francia köztársasági elnök április 17-én beszédet mondott az Európai Parlamentben, az európai „nép-nemzeti” konzultációi­nak mintegy szimbolikus kezdőlépéseként – az EP-képviselőknek is bemutatva nagyívű uniós reformterveit. Pár nappal később Angela Merkelnél volt berlini munkalátogatáson, ahol teljesen egyértelművé vált, amit eddig is sejteni-tudni lehetett: a német fél korántsem lelkesedik ennyire az eurózóna reformjáért. Bár június 19-én várhatóan érkeznek közös német-francia javaslatok, természetesen a többi tagállamnak is jóvá kell hagynia azokat. A június 29-i csúcs ezért izgalmasnak ígérkezik, hiszen jó néhány tagállam már csak a módszer miatt is  előre jelezte elégedetlenségét. Mekkora a baj Macron szempontjából, és belebukhat-e az esetleges uniós kudarcba?

Tovább

Emmanuel Macron elnöki ciklusa nagy reményekkel és nagy elvárásokkal kezdődött a – Macron centrista politikájára nyitott – véleményformálók és médiamunkások köreiben. Fiatal, dinamikus, reformer, hát nem nagy elnökség lesz ez? Lehet, itt van végre az elnök, aki felrázza Franciaországot, és megcsinál mindent, amibe elődei belebuktak? Aztán ahogy – megjegyzem, nagyon is várható módon – esett Macron népszerűsége, változott a nóta. A skála a pániktól a rezignáltságig terjedt: Macron máris népszerűtlenebb, mint Hollande. Utálják! Százezrek tiltakoznak Brigitte Macron hivatalos First Lady státusza ellen! Így nem lehet reformálni! Nyilvánvaló, ahogy a nagy elvárások sem voltak reálisak, úgy a népszerűtlenségi pánik sem indokolt – de akkor mi a valós helyzet Macron elnökségének első három hónapjával? Mit végzett és milyen politikai mozgástere maradt a továbbiakra?

Tovább

Tovább

A napokban sokszor hallani, hogy Emmanuel Macron elnökké választásával visszatér a liberális rend Franciaországba és Európába, vége a populista hullámnak, a Nemzeti Front pedig megmérettetett és könnyűnek találtatott. Csakhogy ennél sokkal bonyolultabb a helyzet: Macron tényleges támogatottsága nem olyan erős, mint amilyennek látszik, Marine Le Pen pedig az elmúlt hetekben komoly lépéseket tett az Élysée-palota felé. Az FN elnöke a nemzetgyűlési választási kampányt is arra használhatja, hogy megerősítse a pozícióit a radikális mozgalom élén.

Tovább

Bár az első forduló papírforma-eredményt hozott, ez az eredmény mégis történelmi. A francia Ötödik Köztársaság történetében ugyanis még sosem fordult elő, hogy a két nagy történelmi, vezető kormánypárt jelöltjei közül egyik se jusson be az elnökválasztás második fordulójába. A francia pártrendszer – vigyázat, nem a politikai rendszer, hanem a pártrendszer! – átalakulása a szemünk előtt zajlik, és 2017. április 23. ebben a folyamatban olyan dátum lesz, amelyet a politikatörténet komoly szimbolikus fordulópontként emlegethet majd. De mi okozta a történelmi pártok bukását, és főleg: van-e számukra innen visszaút? Mi várható a következő hetekben?

Tovább

Amilyen jól sikerült a Martine Aubry-féle Szocialista Pártnak 2011–2012‑ben – mind technikailag, mind politikailag – az előválasztás, annyira ellentmondásosak a 2017-es francia előválasztásokhoz kötődő tapasztalatok. Meglepetésre nemcsak a kudarcos kormányzás után vesztésre álló szocialisták küzdenek előválasztási nehézségekkel (illetve az előválasztásból következő politikai problémákkal), hanem a végső győzelemre esélyes republikánusok is. A republikánusoknál azonban értelemszerűen nagyobb is a tét: a François Fillon személye körüli feszültségek akár a – szinte már zsebben érzett – köztársasági elnöki tisztség elvesztését is jelenthetik a jobboldali mérsékeltek számára.

Tovább

„Hánykolódik, de el nem süllyed” – szól a mottó Párizs címerén. A francia Szocialista Párt (PS) székházában talán reménykedhetnek, hogy az évszázados igazság most is áll, s a viharos Hollande-korszak vége, a köztársasági elnök visszavonulása megakadályozza a sokszor megjósolt pártsüllyedést. A hullámok François Hollande nélkül is nagyok. A KANTAR Sofres – OnePoint közvélemény-kutatóinak Hollande nélküli forgatókönyve még az elnöki bejelentés előtt 9,5–11 százalékot mért Manuel Valls miniszterelnöknek a 2017-es választás első fordulójában, 6–7 százalékot pedig fő előválasztási ellenfelének, Arnaud Monte­bourg-nak. A szocialisták jelöltjét eszerint a függetlenként induló Emmanuel Macron volt gazdasági miniszter és a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon is megelőzné.

Tovább

Látva a magyar demokratikus ellenzék útkeresését, számosan felvetették, hogy a személyi és programbéli kihívásokra választ adhatna egy előválasztás. A javaslat mögött az a nem túl forradalmi belátás áll, hogy a jelenlegi magyar választási rendszer nem kedvez a széttagozódott balliberális ellenzéknek, pontosabban mindig a legerősebb egységes tömbnek kedvez. Az előválasztás így elvben az esélynövelés eszköze, a széttagoltság szervezett meghaladási módja. Ám az elmúlt tíz esztendő francia előválasztási és belső pártszavazási példái mind azt mutatják, hogy a műfaj nem ad garanciát a sikerre. Cserébe legalább sokféleképpen lehet belebukni.

Tovább

Igen, egészen egyszerűen meg kellene vitatni őket, és nemcsak politikai filozófiai szinten, hanem az érintettek nyilvános, nemcsak szakpolitikai, hanem nagypolitikai szintű bevonásával. Ám ha ez a vita most következne be, akkor abból a helyzet jelenlegi állása szerint csak Marine Le Pen jöhetne ki jól.


Nem biztos, hogy a nizzai merénylet után is érvényes lesz a politikai bölcsesség, miszerint a válság a hatalmon lévőknek kedvez. Nem, mert 17 hónap alatt ez a harmadik súlyos áldozatokat követelő merénylet francia földön. Ezúttal a kormányzat (így François Hollande) politikai felelőssége már legitim módon felvethető. Az ellenzék fel is veti. Mindenki érzi, hogy nincs igazi kockázata a gyászidőszak megtörésének. Ám a Sarkozy-féle republikánusoknak is óvatosnak kell lenniük, mert egy komoly bevándorlási, valamint terrorizmusról és iszlámról szóló vita most elsősorban a Nemzeti Frontnak és Marine Le Pennek kedvezne. Annak a Marine Le Pennek, aki a helyzet jelenlegi állása szerint jó eséllyel pályázik a 2017. április 23-i elnökválasztás első fordulójának vezető helyére. Vége a játéknak, eldőlt a meccs?

Tovább

Orbán Viktor szerint „kontinensünkön ma mi, magyarok vagyunk a földrész gaulle-istái”. Ez vélhetően azt is jelenti, hogy a magyar miniszterelnök lenne az új De Gaulle. Nos, ez nem alapból elvetendő vagy megvetendő cél. Lássuk be, sok magyar hazafi reménykedik, hogy Magyarország előbb-utóbb kitermel egy olyan színvonalon teljesítő és olyan történelmi jelentőségű államférfit, mint az egykori francia elnök. Íme tehát a legfontosabb feladatok, a De Gaulle-i magasságokra törő politikusok és miniszterelnökök szíves figyelmébe.

Tovább

Ha a kedves olvasó netalán azt gondolná, hogy ebből a cikkből majd megtudja, „mi a tuti” a prostituáltak ügyfeleinek büntetése esetében, gyorsan ki kell ábrándítanom: jelen írás elsősorban leíró elemzés – és szerzőjének is több kérdése van, mint válasza. Pontosan úgy érzi magát, mint az a szokatlanul őszinte francia ellenzéki képviselő, aki a vita margóján csak annyit mondott, nem tudja, mi a jó döntés. Ugyanis érték és érték, érték és pragmatizmus összecsapása ez, és valójában sem az európai, sem a francia baloldalnak nincsen mindent megoldó válasza.

 Sőt, a francia baloldal példájából úgy tűnik, hogy a kulturálisan baloldali, illetve az emberi jogok iránt érzékeny pártok és szervezetek rendkívül megosztottak a prostituáltak klienseinek büntetése kérdésében. 

Tovább

François Hollande meglepően gyenge köztársasági elnöknek látszik, aki sem tekintéllyel, sem vízióval nem rendelkezik – de legalább roppant népszerűtlen. Egyetlen vigasza az lehet, hogy a parlamenti ellenzék sincs sokkal jobb állapotban: az UMP az elmúlt másfél évben gyakorlatilag csak pártvezérei és erős emberei iszapbirkózásával és botrányaival vétette magát észre. A parlamenti pártok gyengesége azonban utat nyithat az egyre szalonképesebbnek tűnő szélsőjobboldali párt, a Marine Le Pen-féle Nemzeti Front előtt. A kérdés, hogy ki és hogyan állíthatja meg ezt az előretörést. Elképzelhető, hogy egy erős ember, Nicolas Sarkozy rehabilitációjával végződik majd ez a ciklus?

Tovább
Élet és Irodalom 2020