– Nincs agyam – mondta Frenki, mire a barátja megpróbálta rávenni, hogy hívjon mentőt. A traumatológián rengetegen várakoztak. Az emberek csendben véreztek, a karjukat fogva nyöszörögtek, jajgattak, hörögtek, a rokonaikkal veszekedtek. Frenki csendben ült az egyik széken. Amikor órákkal később az asszisztensnő szólította, felállt, és megszédült.

– Szóval beütötte a fejét? – kérdezte az orvos a vizsgálóban, és belevilágított Frenki szemébe. Mielőtt Frenki válaszolhatott volna, így folytatta: – Commotio cerebri.

Az orvos furcsán hangsúlyozott, a diagnózis nem kijelentés, hanem kérdés volt.

– Honnan tudjam? – csattant fel Frenki, és felült a vizsgálóasztalon. Zúgott a füle. A tarkóján hideg veríték csorgott. Nem érezte biztonságban magát. Gyorsan visszafeküdt.

– A koordinációs és egyensúlyvizsgálatoktól eltekinthetünk – mondta az orvos. – Készítünk egy CT-felvételt az agyáról, és megbeszéljük, hogyan tovább.

– Doktor úr, nekem nincs agyam.

Tárcatár 2018 – a búcsú

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS – 1992-ben, 26 éve indult az Élet és Irodalom tárcatára, Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2018-ban Kemény Zsófi, Radnóti Sándor és Totth Benedek írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

Szerettem innen a magasból nézni a várost. Volt, hogy csak azért szívtam el még egy cigit, hogy még öt percig kint maradhassak az erkélyen, anélkül, hogy magyarázatot kelljen adnom róla. Nem a mesterséges táj rideg, geometrikus szépsége fogott meg, a környék tele volt panelházakkal és szuvas fogként közbeékelt garázssorokkal, a távhővezetékek végtelen férgekként ölelték körül az utcákat és az épületeket. Az utóbbi években a környék addigi lassú rothadása mintha felgyorsult volna.

A vádlott álljon fel, ezt mondja a bíró, én meg úgy érzem magam, mintha egy rémálomban lennék, nem a saját életemben, még csak nem is a saját rémálmomban, annyira érthetetlen ez az egész. Ítélethirdetés van, ezt suttogja reszelős hangon a kirendelt ügyvéd, egy megkeseredett ötvenes férfi, aki többet dohányzik, mint nem, állandóan krákog, és émelyítő a lehelete. De már nem kell sokáig szagolnom.
Egy év alatt négyszer cserélték le a városban a teljes közvilágítást, de, amint az a tárgyalás során kiderült, még mindig nem volt elég sötét a főtér környékén, ezért a térfigyelő kamerák felvételein könnyen fel lehetett ismerni az arcvonásaimat. Nem tagadtam, hogy én vagyok az, akkor is elismertem volna, ha pixeles a kép.

Ha lenne lábam, akkor se menekülnék, de így, hogy olyan vagyok, mint egy zsák, mozdulatlanul várom, hogy valaki rám törje az ajtót, és elvigyen innen. Hajnal óta szólnak a vészjelző szirénák, nincsen, aki lekapcsolja őket. Előbb-utóbb talán leállnak a tartalékgenerátorok, és csend lesz végre.

Előző éjjel, amikor kiadták a riasztást, megint láttam a világító szemű vaddisznókat az ablakomból. Magas ágyam van, hogy kilássak az ablakon. Én kértem, hogy így helyezzék el, mert csak nézni tudok. Szeretek az ablakból nézelődni. A vaddisznók az erdő szélén álltak, az orrukkal a földet túrták, élelem után kutattak. Megszoktuk, hogy a környéket különös vadak lepik el. Kétfejű rókák, ötlábú őzek, meg ezek a világító szemű vaddisznók. Amikor üvölteni kezdtek a vészkürtök, berohantak az erdőbe. Nem bírtam elaludni. Az ágyamban forgolódtam, mert forgolódni végtagok nélkül is lehet. Éreztem, hogy történni fog valami. A szüleim a konyhában beszélgettek. Nem akartam hallgatózni. Nem szoktam hallgatózni. Nem számít, hogy tudom-e, hogy mit beszélnek, vagy sem.

Amikor magamhoz tértem, iszonyatosan fájt az állam és hasogatott a fejem. Egy darabig csukott szemmel feküdtem, és hallgatóztam. Tűz pattogását hallottam, és valami émelyítően édes illat csapta meg az orromat. Összecsordult a nyál a számban. Ezer éve nem éreztem sült hús szagát. Elég sokat éheztünk mióta kitört a háború, úgyhogy bármit megettem, amit elém raktak, még a spenótot is, pedig régebben elég válogatós voltam. Hiába tartott jól az elmúlt napokban az idegen, a sült hús illata teljesen megőrjített.