Ő volt a legidősebb a bethánisták perében. Tíz évet kapott vagy inkább többet, mindegy, úgy sem éli túl. Szép férfi, gyönyörű idős ember. Abból a fajtából, akik egyszer csak megállnak az öregedésben, a bőrük egyre finomabb és tisztább lesz, az izmok pedig valahogy megőrzik régi rugalmasságukat. Vénségükre szerelemből szerelembe esnek, csak a börtön tudja megóvni őket a zuhanástól. Fekete szépsége beragyogta a cellát, fogolytársai szívesen ültek le mellé a priccsére, hogy együtt hallgassanak vele.

Püsökék nem tartoztak a jómódú zilahi családok közé, de szegények sem voltak. Idős Püsök megbecsült kőműves és szenvedélyes bibliamagyarázó hírében állt, mindenki ismerte a Meszes alatt. Egyetlen fia, a vastag szemüveget viselő, szoprán Miklós kántornak készült, de megváltoztak az idők, és a képesítést igazoló okmányt megtagadta tőle a kolozsvári Protestáns Teológia. Menyasszonya családjától nászajándékba kapott, Grenié-harmóniumán gyakorolt naphosszat, buzgón taposta a fújtató pedáljait és váltogatta a regisztereket. Gyakran felesége is mellé ült és együtt énekelték a kedvenc Hallelujah-énekeket. Gyermektelenek voltak, a ház némaságát nem bírták volna elviselni.

Vagy, igen, elhagyjuk Véradót és a Bihari útról ráfordulunk az Erdő útra. Itt elfogy a bőrbeteg aszfalt, a földutaknak viszont még sokáig van nevük. Előbb az Őszibarack útra térünk, enyhén jobbra, majd az Alma utat követve a Szél dűlőn kötünk ki, románul utca, Szél utca, Strada Vântului. A dűlő végén bevetjük magunkat az erdőbe. Aranyhegy, Istenhegy, Vörös oldal, Mocsmolna hegy. Mennyi hegy... Végül a Cserhegy és a Rózsáshegy közötti völgyben leereszkedünk a faluba. Ha nem tévedünk el.

Tévedjünk el. Töltsünk egy éjszakát kettesben az erdőben, édesem. 

Kettesben.

Leterítjük a palástodat, és azon.

A palástomon.

Ne félj elképzelni a lehetetlent, édesem.

Szentéletű Ferenc és Könyörületes Júlia.

(677) az öreg Simpf, a falu esze, takaros bejárati lépcsőt eszkábál nekünk fosznideszkából, engem szólít meg, hogy adjam a keze alá a szerszámokat, vagy szorítsam le a deszkavéget, amikor a fűrészelésre kerül a sor, sokszor megáll és leül pihenni az öreg sváb, Anyánk teát hoz neki és paradicsomkarikákkal diszített májpástétomos szendvicset, még szerencse, mondja, hogy csak a Bărăganba vittek bennünket, ő meg sem állt a cseljabinszki Plászig, ott kellett robotolnia az aranybányában, de mire odaért, már a marhavagonban befagyott a töke, mondta, és mert, hála a Szűzanyának!, befagyott, nem volt többet gondja vele, nagy tehertől szabadult meg, még szerencse, tette hozzá elgondolkozva, van azért felesége, folytatta, de nem azért, azért nem is lehetne, a feleségének, ő is józsefházi sváb, Kopejszkben fagyott be mindene, vágyak és jövő nélkül élnek soha el nem fogyó szerelemben és békességben, még szerencse, mondta a falu esze, a lágerben a 365-ös számot kapta, nyugodtan szólíthatom én is háramszázhatvanötösnek,

(670) a józsefházi Alsó utcai, szalmatetős vályogházat az öreg Simpftől béreltük, öreg Simpf, és mindig hozzátették: a falu esze, a konyhát dupla ajtó választotta el a gazos udvartól, a bejárati falépcső elkorhadt, vagy szándékosan bontották el, hogy jelezzék, nem kell odamenni, nem lakik ott senki, a konyhából jobbra egy tágasabb szoba nyílt, amiben a lătești-i barakkunk mindenestől elfért volna, balra egy valamivel kisebb, mellette keskeny, körbepolcozott üres éléskamra, a ház kert felőli oldalán alacsony tetejű pincegádor vezetett a vasalt tölgyfa ajtóig, a kisebbik szobában Anyánk, Nényu és a lányok rendezkedtek be, az utcára néző nagyobbikban az öt fiú, a konyhai pamlagon a túlélőkre kíváncsi rokonok aludtak 

(671) a fiúszoba ablaka a szemközti magyar iskola keskeny, a műútra merőlegesen ráfutó, frissen meszelt épületére nézett, a tőlünk messze eső végében, a szolgálati lakásban Rita lakott, első és egyetlen szerelmem, ő szorított magához életemben először úgy, hogy érezzem magam egy lánnyal, boldogan megmutatta káprázatos melleit, profilból nézzed, mondta, úgy szebbek, és ő tanította meg, hogyan szívhatom a saját véremet a karomból, amikor szorongás fog el vagy rémálmok gyötörnek  

Kovács Örs Levente (vál., szerk.): Át akarta ölelni az egész világot. Harag György színháza. MMA, Budapest, 2020. 244 oldal, 7800 Ft

Az Át akarta ölelni az egész világot című, háromnyelvű (magyar-román-angol), könyvtárgyként is figyelemre méltó Harag György-albumot (tervező: Vincze Judit) legalább három paradoxonra építi a szerkesztő Kovács Örs Levente. Az első „szívszorító paradoxont” az igen informatív bevezető tanulmányt jegyző Gajdó Tamás színháztörténész hozza szóba: Harag testamentum-előadásáról „jóval több írás született, mint korábbi rendezéseiről”. És ez azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló kritikákból nehezen rekonstruálhatók olykor igazán fontos Harag-előadások, és amennyiben nem rendelkezünk tévéfelvételekkel, akkor csupán kedves anekdotákra szorítkozhatunk.

Darida Veronika: Filozófusok bábszínháza. Kijárat Kiadó, Budapest, 2020, 196 oldal, 2500 Ft

Amennyiben a színházat a társadalom közösségi percepciója közvetlen és azonnali mintázatának tekintjük – kérdés persze, milyen meggyőződés talaján állíthatjuk ezt –, akkor különös jelentőséggel bír a Beszéd eltűnése tünetegyüttesének leírása és elemzése, amit Derida Veronika a dehumanizáció és a poszthumán színpadain figyel meg, lenyűgöző finomsággal és gondolati szigorúsággal, hiszen, mint írja, „létezik egy olyan tudati kegyetlenség is, amely a tisztánlátással rokon”. Mit mutat meg nekünk önmagunkból Romeo Castellucci, Nagy József, Valère Novarina vagy Jeles András színháza? Meddig jutottak el Pasolini és Fassbinder manifeszt transzgressziói, amelyek a „létező vagy nem létező Istent” provokálták a hústest megmutatásában, a mirigyek működésére redukált kétségbeesett szerelemben, valamint a vérben és a testnedvek kitörésében megmutatott szenvedésben? Hova tűnik a Beszéddel együtt az ember a kortárs színház színpadairól: van-e olyan, még az érzékelésünk terében maradó szemlélet, amely képes túllépni „az emberi nézőponton”? 

A sikerről írt traktátust (De successu) – amely leginkább a színházi siker természetét vizsgálja, és amely csak különféle fordításokban maradt ránk – Pseudo-Augustinus közvetlenül Augustinus De musica című nagy hatású műve befejezése után, tehát valamikor 389 után írhatta, mintegy annak folytatásaként. Megerősíti ezt a feltételezést az a tény, hogy a szöveg több alkalommal is szó szerinti részeket vesz át a De musica Első könyvéből, ennek is a Hatodik fejezetéből. Alypius híres történetének a fölidézése arra enged következtetni , hogy a mű születését a Confessiones megírása utáni időre tehetjük, tehát valamikor 400 körülre. Azt sem zárhatjuk ki teljes bizonyossággal, hogy a párbeszéd évszázadokkal később íródott. Pseudo-Augustinus nem csak hallotta, olvashatta is a Vallomásokat, innen is szövegrészeket, jellegzetes augustinusi kifejezéseket és nyelvi fordulatokat vesz át (A Harmadik könyv Hetedik fejezetéből). Tekintettel arra, hogy a Confessionest, mint tudjuk, hangos felolvasásra szánta Augustinus, nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy Pseudo-Augustinus a számára fontos szövegrészeket megjegyezhette és így emlékezetből idéz. A hibátlan idézetek mindazonáltal azt a nézetet erősítik, miszerint a homályban maradt, mesteréért rajongó szerző Augustinus műveit behatóan ismerte. Pseudo-Augustinus párbeszéde traktátusának itt csak az első fejezetét adjuk közre, amelynek a színházi hatás és a „gonosz siker” áll a középpontjában. A „jótékony siker”, valamint a siker mérhetőségének a kérdését a következő fejezetekben fejti ki a szerző. A szövegátvételeket és idézeteket most nem jelöljük. (V. A.)