(A Média Építészeti Díja győztese – Őrfi József: Népi építészet 2.0.)

Az idei nyertes ráadásul egy családi ház – amit az építész magának tervezett –, ami újabb bonyodalmakat okoz. Egy családi ház az utcára sugárzott képén túl szinte magánügy: kívülállóként mi tartozik ránk belőle? Tetszik, nem tetszik, ha igen, laknánk-e benne szívesen: egyetértünk-e anyagaival, méreteivel és azzal formával, amit maga körül kihasít? Jólesik-e elképzelni, ahogy egy ebéd utáni társaságban borozunk a teraszán? Ha az utóbbi pontozható szempont lett volna, a tervező-építő erre is biztosan a maximumot kapja, pedig biztos vagyok benne, hogy amikor Égigérő (Őrfy e néven vitt építészeti rovatot 2016-ig a Magyar Nemzetben, majd így nevezte önmagát most, a saját házépítésének mesévé stilizált leírásában) nekiállt, egészen mást gondolt erről.

(Az MTA Humán Tudományok Háza a ferencvárosi Vaskapu és Tóth Kálmán utca sarkán)

Szóval küllemében és helyzetével a MTA Humán Tudományok Háza is egy lett itt az irodaházak között. Ahová a három épületszárnyba összeterelték a régészeket és néprajzosokat, szociológusokat és művészettörténészeket meg mindenkit, aki a Várból kényszerűen költözött, mert kellett a hely a minisztériumoknak, Orbán Viktor állítólag ragaszkodott a január végi kiköltözéshez. Szimbolikus a helyfoglalás, de szimbolikus a „helyrerakás” is: a tudósok már nem fontosak annyira, hogy a főváros szívcsakrájában legyenek – de még az sem, hogy esetleg a Széchényi Könyvtár, a Levéltár közelében –, és nem számít a Várnegyed átformálódó karaktere, a meghirdetett egyre több kultúra helyett a kevesebb tudomány, egyre több hatalom, politika sem.

(Clark Hotel – foghíjbeépítés a budai Clark Ádám téren)

Nem tetszik. Ez egyrészt a civil kívülálló csábítóan pártatlan és megfellebbezhetetlen véleménye, másrészt kirívóan üres is, hiszen nem tud/nem vesz tudomást semmilyen az üggyel kapcsolatos múltról/háttéralkukról/ vagy éppen a ház homlokzaton túli részleteiről/belső egységeiről. A Clark Ádám téren például többeknek nem tetszett, hogy túl nagy lett az új ház, elnyomja az Alagutat, meg mi ez a baromi ronda feketség – ne’má! Aztán mások – a többet tudók – korrigáltak, hogy az a fekete még csak a hőszigetelés, ami a későbbi kőburkolat alatt lesz. (Ez vöröses-szürkés lesz, ami fényben világosabbnak mutatja magát, viszont a koszt is jobban állja.) De akkor sem! Miért ilyen nagy?/Miért beton?/Miért nem illeszkedik?

(A Corvin sétány)

Szóval ingatlanfejlesztés kontra esztétizáló építészet? Ha körbenézünk a sétányon, előbbi valóban nem dolgozik különösebben kifinomult eszközökkel, ezt viszont nagyban teszi. Lényegében egy utcányival beljebb megkettőzték az Üllői utat, és az már elsőre látszott, hogy az új lakó- és irodatömbök rendkívüli méretei problémásak lesznek. De ez is változott, mert amihez passzolniuk kellett volna, azt jobbára eltüntették: a leromlott, régi, páremeletes gangos házakat egyszerűen eldózerolták az útból, helyükre a hatékony „négyzetméter-maximalizálás” jegyében minimum öt-hat, de olykor nyolc-kilencemeletesek kerültek mára több mint négyezer új lakóval.

(A felújított Széll Kálmán tér egy év után)

(Visszaépítések a budai Várban)

A budai Vár nyugati falánál vagyunk, nagyjából a Dózsa György tér és a Nemzeti Galéria között félúton, de a palotaplatótól egy szinttel lejjebb, ahol most úgynevezett visszaálmodás folyik. A Csikós udvarban a Hauszmann Alajos által tervezett millenniumi palotaegyüttes háború alatt megsérült, majd lebontott épületeit, a Lovardát, a Főőrség épületét és az alsó teraszról felvezető Stöckl-lépcsőt építik majd vissza. (Egyedül ebben létszik némi előny, a Vár egy rámpával és a lépcsővel végre ebből az irányból is megközelíthető lesz.)

Hogy pontosan mit és miért álmodunk ennyire, arra ma sem tudnék elég meggyőzően válaszolni, pedig a viták nagyjából egy éve lezajlottak.

Széplaky Gerda: Diverzív építészet. Ekler Dezső építészete – esztétikai perspektívából. L’Harmattan Kiadó, Budapest 2016, 160 oldal, 2590 Ft

A valóságban Ekler Dezső az elmúlt 30 évben tervezett házai az országban szétszórva, és véletlenül sem katonás sorban, egymás mellett állnak, hogy kirajzolják nekünk a Fejlődés, meg a Lényeg körvonalait – a legtöbben nem is látták/láttuk őket a valóságos helyszíneiken. Nagyon is szükség van tehát a kimetszésükre, meg arra a bizonyos kontextusba helyezésre...

(A Párisi Udvar)

Ismerjük ezt: amíg romos, lepusztult, még be lehet menni, de minek. Aztán átalakul, kicsinosodik, és papíron talán még mindig be lehetne menni, de új üvegajtó teszi kétértelművé a helyzetet, esetleg áll ott egy csinos egyenruhás valaki, amitől észrevétlenül is gyengülni kezd az emberben a spontán áthatolhatnék motivációja. Tehát főcímekben száguldott végig a magyar sajtón a közlemény egy kétértelműre sikerült mondata, így az építők és a jordán üzletemberek által tulajdonolt tulajdonos Párizs Property Kft., illetve a szálloda jövőbeni üzemeltetője, a Mellow Mood Hotels jobbnak látta egy épületbejárással élét venni a rosszba forduló hírnek.

(Az 57. Velencei Képzőművészeti Biennálé)

(Idei műemlékvédelmi Citrom-díjasok: a füzéri vár felújítása és a Népstadion lebontása)

Az ICOMOS lényegében rekonstrukciós hamisítványnak nevezte az új füzéri felsővárat, a Citrom-díj miatt megsértődött önkormányzat viszont frissiben Savanyú Szőlő Díjat alapított, amire az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság Egyesületét terjesztette föl. De most ne a kisstílűség fokozatait méricskéljük, inkább használjuk ki a pillanatot, ahogy apró villanófény vet fénypászmát a vidéki magyar néplélek mélyrétegeibe. Mondom persze ezt én is itt, Budapest közepén, és mintha beavatott búvára lennék azoknak a mélyrétegeknek – de ha képtelenek vagyunk kihallani ebből a vidéki, fideszes kétmillió hangját (is), nem érthetjük meg, hol élünk.

(A Signal Iduna Park stadion és a Német Futballmúzeum Dortmundban)

A Signal Iduna Park igazi ipari konstrukció a négy sarkán egy-egy hatalmas, sárga tartóoszloppal, ami a terhet viseli, teher pedig van, mert több mint 81 ezer néző súlyát kell megtartania biztonságban, akik persze nemcsak nyugodtan ülnek, de felugranak, hullámzanak, állva énekelnek, itt bent közösséggé formálódnak. Ez nemcsak egy szimpla sportesemény, ez a közösségi lét drogja, ahol az ember biztonságban (és nem mondjuk egy tüntetésen) oldódhat bele egy nagyobb egységbe – ez a mai futballvilágnak nem az a dimenziója, amit mi megismerhetünk, ahol a politika rendel stadionokat, és ahol a miniszterelnök falusi portája mellé épül amúgy csinos, operadíszletszerű Makovecz-futballtemplom vagy ahol a kevés néző miatt a kapuk mögé inkább nem is terveznek tribünt.

(A Duna Arénának átnevezett új Dagály úszócentrum)

„Aki visszakeresi, láthatja, az a látványterv tényleg szívdobogtató volt, de hát tudjuk, ez a dolga. A látványterv reklám, el akar adni valamit, ezúttal a pénzt adó hatalom szándékát, itt tehát nincsenek összetorlódó autók, belógó trolivezetékek, viszont hiába vágták ki, sok a zöldellő fa, és mindig süt a nap. Ebből lett mára – az eredetit teljesen elforgatva – az az óriási parkolóházpláza, amelyen maradt ugyan némi – nem hálószerű és nem arany – hullámforma, de inkább ne is maradt volna. Nekem leginkább a betört tervező jut róla eszembe, akit talán a riasztó határidők, elkiabált végösszegek szorítottak sarokba, talán ez az egész gigaprojekt, amelyet ugyan az ő nevével pántlikáznak, de egy álmatlan éjjelen rádöbben, ő csak csavar az óriási gépezetben.”

(A nem működő Széll Kálmán téri óra)

A két év alatt sok minden történt, de arra, hogy 2017 elején pont így állunk majd, ahogy, valószínűleg a legtöményebb cinizmusba mártott kommentelők sem számítottak.

Igyekszem most két kézzel félretolni előttem a Kalef január végi, rögmagyar valóságából hirtelen felcsírázó poéndzsungelt (és a tényszerűség keskeny ösvényén maradni), de nem könnyű.

(A felújított, de hét éve ki nem nyitott budai Rác fürdőről)

Egy sajtónyilatkozatban a semminél mindig sokkal jobban mutat az üres ígéret is, szinte nincs tétje, volt viszont idő megtanulni, hogy egy megvalósuláshoz valójában legalább öt-tíz ígérgetésen át vezet az út. Az egész beruházás is egy merész ígérettel indult.

A tetőterasz természetesen tényleg eszméletlen a körpanorámájával meg a hatalmas belső térbe applikált különféle függőlépcsőkkel és -folyosókkal, de a nyílászárók mikro-árnyékolástechnikája, az esővízgyűjtő rendszer, a zajtompító akusztika vagy éppen a kifejezetten helyi madár- és méhbarát növényekkel teleültetett tetőkert már a legújabb idők környezettudatos trendjének kevésbé látványos eleme.

(Az MTK Új Hidegkuti Stadionja a Hungária körúton)

 (Lebontásra/ráépítésre váró szocmodernek: volt MTESZ székház a Kossuth téren, Teherelosztó a Várban, Trafótömb a Nagycsarnok mellett)

(Panoráma és más a Szent György-hegy oldalából borozás közben)

(A Sorsok Háza épülete a Józsefvárosi pályaudvar helyén)

 (Palazzo Franchetti, Velence, november 27-ig)