(Száz év Major, avagy az eszméimet nem cserélem; Városmajori Szabadtéri Színpad, július 29.)

Megint csak az a kérdés, ki ennek az előadásnak a célközönsége. Gimnazistáknak hasznos lehet ez a csomagolás a magyar irodalom nagyjai körül néhány típusfigurával – és a pult mögött serénykedő „Zsebenci Klopédiával”, akinek a kedvéért, hogy bizonyos kulcsfogalmakat röviden megmagyarázhasson, időnként megáll a játék –, az olvasottabb nagyközönségnek legfeljebb langymeleg emlékeztető a ráismerés sikerélményével.

(Ifjú barbárok, Gyulai Várszínpad, július 9.)

Ha jól tippelek, a szerzőként megjelölt Vecsei H. Miklós és a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila eredetileg inkább a népzenekincset intézményesítő Kodállyal kívántak foglalkozni: Kodály-módszer munkacímen bejelentett előadásukat 2000 nyarán tervezték bemutatni a Nemzeti Színházban a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színházzal közösen. Azóta sok minden történt és változott, főleg (de nem csak) Beregszászban: volt/van járvány, kitört arrafelé egy háború, és már a partnerszínházat is zengzetesebben hívják (Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház). A projekt viszont ezek szerint haladt tovább, csak nem Budapest és Kárpátalja, hanem Gyula és Erdély lettek a zászlóshajói.

Rendezései listája nem zengzetesen végtelen, díjait sem szokták sorolgatni. Minek? A kézjegy mindegyik munkáján rajta van. Érződik bennük az elhivatottság, a kidolgozottság, a figyelem, a tisztelet, a szabadság. Az ember és az élet szeretete. Valamiféle bölcsesség.

(Kelemen Kristóf: A nemzet özvegye, Örkény Színház, június 16.)

Minden felmerülő kifogás ellenére az előadásnak van egy hatalmas erénye: a színészi játék. Für Anikó Özvegye lenyűgöző, finom alakítás: csupa reflektált méltóság, tartása egy pillanatra sem törik meg, csak időnként alig észrevehetően meggörnyed a háta. A Szerető szerepében Kerekes Éva nemkülönben elegáns. Für higgadtságával szemben ő tömörebb, kacérabb, főleg hallgatásain üt át a „trónkövetelő” kevélysége.

(Amikor találkoztam Barisnyikovval, 6szín a Hölgyválaszban, június 6.)

Mert az Amikor találkoztam Barisnyikovval harmadik történetszála nagyon is személyes: egy dal, a Két piciny, fehér balettcipő – és sok-sok jellegzetes mozdulat – erejéig konkrétan Csákányi László is megidéződik. De persze az előadás nem puszta hom­mage-ok sorozata, nem nosztalgiázás, műfaji megjelölése sem önálló est, hanem valóban monodráma áll össze a szépen egymásba szövődő és ügyesen egymásba is szőtt életmorzsákból.

(Eurpidész: Bakkhánsnők, Nemzeti Színház, május 28.)

Szó se róla, Terzopulosz nem jelentéktelen rendező, hatásos színpadi világot teremt, de meglehetősen egytónusúnak tűnik. Nem mellesleg ő kezdeményezte a kilencvenes évek derekán annak a Színházi Olimpiának a létrehozását (nevezhetjük világfesztiválnak, de ez is csak egy network), amelyről jövőre sokat fogunk beszélni, hiszen 2023-ban Magyarországon a Nemzeti Színház szervezi (kemény kormányzati támogatással), és amelyben olyan társak álltak mellette, mint Heiner Müller, Jurij Ljubimov vagy Robert Wilson. Csakhogy ennek a tagadhatatlanul fontos generációnak mára kezd elmenni a hangja: Terzopulosz például (már) nemigen állít semmit, inkább csak kiállít.

(Don Juan, vagy az apák kínja; Komáromi Jókai Színház – Szkéné Színház, április 23.)

Devich Botond Fekete Ádám és Nagy Péter István közösen újraírt változatához készített díszlete egyszerre műtő és temető, műterem és étterem. Élet és halál, a megörökítés és az önfenntartás helye. De az is lehet, hogy tulajdonképpen csak egy raktár feltűnően lassan nyíló és csukódó redőnnyel. Egy közepesen titkos kamra, ahová sok mindent – megszerzett, és ezzel egyidejűleg érdektelenné és feleslegessé vált tárgyakat, embereket, élményeket – be lehet suvasztani. És nemcsak Don Juan söpri be oda minden gaztettét és hódítását, pillanatnyi fellobbanásai füstjét és hamuját, de a rendező, Nagy Péter István is besűríti ebbe a viszonylag szűk, fehér térbe szinte a teljes eszköztárát.

(MITEM, Nemzeti Színház, április 20. és 26.)

Milyen népszínház az, amelyik pont a bérletet váltó – külföldi előadásokat jó eséllyel gyakran aligha látó – érdeklődőket sorolja a futottak még kategóriába? Milyen az a Nemzeti Színház, az ország legelső színháza, amelyik így bánik a fesztiválbérleteseivel, azaz a közönségnek azzal a részével, amelyik éves színházlátogatásainak valószínűleg nem elhanyagolható adagjára éppen a MITEM nem is egy, hanem csokorban rögtön több előadását választja? Vagy a fennen hangoztatott népszínházi küldetés csak akkor fontos, amikor magyar színdarabok vannak műsoron, amikor a hétköznapokban hagyományt kell ápolni? Hogy van ez?

(Ingmar Bergman: Jelenetek a bábuk életéből, Örkény Stúdió, február 25.)

Ördög Tamás jól érti ezt a nyelvet, az alattomosan parázsló „katasztrófákét”, ha úgy tetszik, a kiégés drámáit (a jelenség – nevezzük spleennek, melankóliának vagy burnoutnak – nem új keletű, kibányássza példának okáért Ibsenből és Csehovból is), azokat az emberi helyzeteket, amelyekben nem sok kell, hogy belobbanjanak. Kicsiben vagy nagyban, privátim vagy szociálisan, lényegében mindegy.

(Nick Dear: Frankenstein, Budapest Bábszínház, március 9.)

Erénye viszont az előadásnak a kivitelezés, ami a látszat ellenére a filozofikusabb tartalmak kidomborításának kedvez. Ahogy a teremtő tudós, úgy a rendező is kísérletezik, sokféle bábtechnikát bevet, keveri az élőt az élettelennel – elmossa és ezzel tágítja a határokat –, a mozgót a mozgatottal, nincs tiszta megoldás, talán csak az álom csalóka árnyjátéka (báb- és jelmeztervező: Hoffer Károly) és a szűzies ártatlanság hófehér mezítlábassága, és teszi mindezt roppant egyszerű díszletben (szintén a rendező, Keresztes Tamás munkája): hét pózna és pár lepedő (rajtuk időnként Varga Vince cseppet sem elhanyagolható hangulat- és helyszínfestő vetítéseivel), ennyi az egész, és a végén persze – legalábbis a gyakorlatban – lehull minden lepel.

(Narratíva Kollektíva: Demerung [Csehov Meggyeskertje], Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, február 17.)

Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel amellett, hogy hatékonyan és kölcsönösen előnyösen kiegészítik egymást, a színészeikkel is jól bánnak – Domokos Zsolt (Jepihodov) virtuóz helyzetgyakorlat-szerű magánszámait például kár lett volna kihagyni. Noha a szereposztás elsőre helyenként meglepőnek tűnhet, végül beigazolódik, sőt, egyenesen hálásnak bizonyul: Terhes Sándornak súlya van ezen a színpadon, Kurta Niké pedig a végére beleérik ebbe az idegösszeroppanás széli éretlenségbe. A szereposztáshoz tartozik az is, hogy a birtok végső felszámolását maga két rendező végzi – amit estére felraktak, saját kezűleg bontják le. És így marad, aki segít Ljubának az elengedésben.

(Melancholy Rooms, Katona József Színház, március 5.)

Olyan jó lenne nem nagy szavakat használni arra, amit a Katona József Színház legújabb nagyszínpadi (!) bemutatója, a Melancholy Rooms nyújt, de elég nehéz, mert Tarnóczi Jakab nem kevesebbet akar, mint elénk tenni az élet körforgását. Egyszerre kézzelfoghatóan és szimbolikusan, hat intim térbe sűrítve, szűken és tágan is értelmezhetően, ráérősen, ahogy otthon eltelnek a magányos esték, kicsit szomorkásan, de nem reménytelenül. Mintha azt az elnyúló pillanatot mutatná meg, amikor ki-ki akarva-akaratlanul megáll, sőt megtorpan, úgy érzi, megakad – de ez csak egy érzés, mert az élet közben zajlik körülötte, még ha ez neki néha nem is tűnik fel –, és elgondolkodik, hogy most hogyan tovább, mert van tovább, kell hogy legyen.

(A revizor, Tatabányai Jászai Mari Színház, Népház, február 5. ; Szentivánéji álom, Budaörsi Latinovits Színház, december 19.)

Míg Tatabányán egységes a társulati játék, Budaörsön a Szentivánéji álomban a történetből adódóan sem tud mindenki egyformán érvényesülni. Döntés kérdése, hogy melyik rendező a darab melyik síkjára helyez nagyobb hangsúlyt, és Fehér Balázs Benő a három – udvar, tündérvilág, mesteremberek – közül egyértelműen a színház a színházban mellett teszi le a voksát. Furcsamód valamelyest a társulati tagok kárára. De úgy tűnik, neki most ezzel a darabbal legfőképpen a színházcsinálókról, hovatovább a színházi struktúráról (sőt, annak is egy jól körülhatárolható szegmenséről, de csitt!) van mondanivalója.

(Network, Centrál Színház, január 30., 19:00)

De bármennyire a történet időszerűségére és provokatív erejére kívánja a színlap (a rendező) helyezni a hangsúlyt – miközben minden aktuális felhangot óvatosan elkerülendő többször és jól érthetően elhangzik és a képernyőkön is megjelenik a dátum: 1975-ben vagyunk –, az előadást nem a sztori viszi, hanem elsősorban Alföldi Róbert. Az anyag és Alföldi olyanok, mint zsák meg a foltja. Tökéletesen illenek egymáshoz, és Alföldi nagyot is játszik a huszonöt év után lapátra tett hírolvasó, Howard Beale szerepében.

(PanoDráma: Kár, hogy rák, Trafó, január 14.)

Akármennyire próbálom, nem tudom megítélni, hogyan látta (volna) ezt az előadást egy olyan néző, aki nem ismerte Annát, mert a bemutatón és az azt követő estén nagyon úgy tűnt, hogy a közönség soraiban valamilyen mértékben mindenkinek köze volt hozzá. Ha rákja van, erőt merít a történetéből, a megismert személyiségből, a derűjéből?

(Turgenyev: Apák és fiúk, Katona József Színház, december 22.)

A Csehov-átiratok specialistájaként számontartott Friel Turgenyevet is elég csehovosra, ugyanakkor meglehetősen kétpólusúra kanyarította: fiatal-öreg, jómódú-szerény, lázadó-tunya stb. De az előadás rendezőjének, Ascher Tamásnak ez éppenséggel kézre áll. Mert Ascher nem típusokká tisztázza ezeket az alakokat, hanem tovább árnyalja őket (akár a normális-bolond, elégedett-frusztrált tengelyen), ad hozzájuk sót és borsot, figurákat teremt belőlük, amitől a vonások, az attitűdök felismerhetőek, de maguk az alakok konkrétan mégsem megfeleltethetőek senkinek és semminek, ami – a realista ábrázolás igénye mellett is – lerántaná őket a színpadról a földre, a csúnya rögvalóságba.

(A szecsuáni jó ember, Örkény Színház)

Brecht válságszagú (1938 és 1940 között írt) tanmeséjéhez sokfelől közelíthetünk, és az Örkény Színházban Mácsai Pál rendezőként nem is igazán teszi le a garast egyik vagy másik értelmezés mellett sem. Mintha inkább élére állítaná. A formai követelmények – kiszólások, songok, racionalizálás stb. – szigorú betartásával jobbára érzelmi síkra tereli a történetet, mert nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy Sen Te anyai örömök elé néz, mint arra, hogyan válik a kegyeit nem egészen (hiszen anyagi ellentételezésért), vendégszeretetét viszont valóban önzetlenül osztogató utcalányból – álruhában – önző (?) vadkapitalista, aki speciel amellett, hogy bebiztosítja a saját jövőjét, kifehéríti a helyi gazdaságot, és munkára ösztönzi az addig ingyenélőket. És tartja a hátát. Meg az egész, jó nehéz szerkezetet.

(Bella Figura, Pesti Színház, november 24.)

És azt hiszem, pontosan ez a bajom az évadban a kortárs drámairodalmat szemléző Pesti Színházban bemutatott Bella Figurával. Hogy Reza karcolata – mert sajnos ennél tovább nemigen megy – hiába a bulvár igényesebb szelete, épp csak egy kis helyzetkomikumot hoz működésbe. A figurák ki vannak találva, de ahhoz, hogy a helyzetből dráma is szülessen, hiányoznak az igazi, zaftos háttértörténetek.

(Isten, haza, család, Katona József Színház, Kamra, október 23.)

És mázlink van másodszor azért, mert vannak olyan, fiatal színházi alkotóink (esküszöm, utoljára írom le velük kapcsolatban a semmitmondó fiatal jelzőt), akik a mában élnek, nyitott szemmel. Akik tudomást vesznek a közös műveltség sokféle rétegéről, akik nemcsak elővesznek egy (vagy több) klasszikust, és azon keresztül sugallják az örök és öröklődő mintákat, hanem saját anyagot gyúrnak belőle, beillesztik a nagyba a kisebbet, összekötik a múltat és a jelent, a távolit és a közelit.

Mert valami ilyesmi történik a Katona József Színház Kamrájában: egymásba gabalyodik görög mitológia és magyar eredetmondakincs egy számunkra hétköznapi magyar lakásban: örökölt bútorok, giccses tájképek, keresztény jelképek és szokások között.

(Heinrich von Kleist: Heilbronni Katica, Stúdió K Színház, november 6.)

A rendező ezúttal nem kis áldozatot követelt a főbb szerepeket játszó színészeitől. Mert ennek a próbafolyamatnak a terepmunka része egyértelműen nem megfigyelésből, hanem kemény fizikai tréningből állt. Amiből következően elismeréssel meg kell állapítanunk, hogy Pallagi Melitta és Nagypál Gábor remek formában van – nemcsak testileg, színészileg is. Már csak a nagy, mindent eldöntő kérdés vár megválaszolásra: mi elől, mi elé, miért fut, lohol ez a lány?