Idős férfiakkal falatoztunk, iszogattunk, és közben szóba került a kirgizek népi eposza, a mintegy negyvenezer verssoros Manasz. Megemlítettem, hogy láttam Pesten egy színes, csatajelenetekkel dúsított filmet, a Vörös tulipánok völgyét, amely a hősköltemény egyik epizódját dolgozta fel.

Már-már a számon volt, hogy a zavaros történet nemigen tetszett, de, gondoltam, ha ezt elárulom, megsértem a vendégjogot. Jól gondoltam. A mellettem ülő testes férfiú ugyanis átölelt és közölte:

– Én írtam a forgatókönyvet.

„Állandó lakhelye...?” Oda van írva, tessék csak elolvasni! Majd elmagyarázom, hogy miért nem ott...

„Születési helye...” Az egy kisközség, Pesttől úgy hetven kilométerre.  Nem hallottak róla a biztos urak? Semmiről nem híres. Egyszer volt ott egy kettős gyilkosság, úgy tizenöt éve, családi ügy, alig ismertem őket.

Ott, kérem, abban a faluban éltem harminc évig. Onnét jártam a városba, a szakközépbe. Majdnem le is érettségiztem.

Szüleim korán meghaltak. Apám vonatbalesetben, vasutas volt, két vagon ütközője közé szorult, anyám csak úgy, hirtelen betegségben, vagy talán a búbánatban...

Meg is nősültem, falubeli lányt vezettem oltárhoz, tehetős családból valót.

Takaros kis házunk volt, tapasztott fal, cseréptető, magam dobattam le korábban a nádfedelet, amikor munkába álltam, a téesz gépállomásán lettem szerelő. Traktor, kombájn, vetőgép, daráló, teherautó, bármit rám bízhattak a górék.

Három férfi ült a kocsin. Mindhármuknál puska. A legidősebbnek látszó, bekecses, kucsmás, bajuszos ember megszólított. Nem, pontosabb, ha azt mondom: rám kiáltott.

–  Hé, te! Azonnal kössél pórázt a kutyádra! Muflonok járnak a környéken. Nemrég telepítették őket ide.

– Nincs nálam póráz – hebegtem. El nem tudtam képzelni, hogy a kamaszkorú Sajó felfal egy felnőtt muflont.

– Márpedig akkor elbúcsúzhatsz a kedvencedtől. Lelövöm, és kész.

Leakasztotta válláról a fegyvert.

– Törvényesen – fejelte meg az ultimátumot.

Megijedtem. Mintha a dupla cső egyenesen az én mellemnek szegeződött volna. Már az is kétségbeejtő lenne, ha megölnék a „barátomat”. De hogyan magyarázom el a gondno­kéknak, hogy mi történt?