(Molnár Sándor Festőjóga című kiállítása megtekinthető a Műcsarnokban 2023. február 5-ig.)

Egyetlen pillanatra sem állítom, hogy ezek a művek és Tóth Menyhért fehér képei rokoníthatóak lennének, vagy akár párhuzamosságukra utalna bármi is. Erről szó sincs, de azok mégis egyszerre léteztek, ugyanabban az országban, ugyanannak a művészeti világnak eltérő részein. És talán nem felesleges megidéznünk itt Pilinszky ismert sorait: „Látják a bejárati fényben / a szőlőlugast? A meszelt padot? / A levelek nyomasztó, viaszos zöld / távollétét? És mégis itt állt.” Úgy vélem, az ilyesfajta összefüggésekből rajzolódik ki a nemzeti kultúra térképe.

(A Láthatatlan arc című kiállítás a 2B Galériában november 23-ig tekinthető meg.)

A kiállítás ereje a visszafogottságában áll, a kurátorok által számos kiállításon végrehajtott retorikai túlzásoktól való eltekintésben. S innen már a művészet- és emlékezettörténet elválaszthatatlanságának igazsága határozza meg a kiállítást, ami a lehető legpuritánabb és ugyanakkor legdrámaiabb kettősség megteremtésére alkalmas. Egy olyan korban, melyben élünk, s a genocídiumok még és már megint érvényesek, egy olyan kiállításnak, amely visszautal a Vészkorszak kontextusára, s ugyanakkor szabad utat enged a mai, ugyancsak rettenetes események felidézésének a teremben bemutatottak által is, ebben a jelenben egy ilyen tárlat komorsága saját történelmünk újraolvasásához vezet el. S ezért köszönettel tartozunk mind a két intézménynek, s végül, de nem utolsósorban, a kurátornak, Farkas Zsófiának.

 (Dezső Tamás kiállítása megtekinthető a Capa Központban december 31-ig.)

Egy dolog biztos: ilyen pontosan, ilyen lenyűgöző vizuális megoldásokkal ennyire bonyolult filozófiai és önismereti kérdéseket nem sokan tettek fel, és még kevesebben válaszoltak meg. Az antropocentrizmus kérdéseire olyan kiállítással válaszolni, mint a Levél minden, komoly eredmény, és azt igazolja, hogy mit ér egy elfogulatlanul végiggondolt hipotézis. Kinek-kinek ajánlom a figyelmébe Kondor Béla kései fotómunkáit. Évek óta kerestem annak nyomait, s most végre megtaláltam.

(A Kiscelli Múzeum szabadtéri kiállítása. Köszönettel tartozom Oth Viktóriának az igazán pontos tárlatvezetésért.)

(Fuga leltár, megtekinthető a Fugában augusztus 29-ig.)

Megyesi Gusztáv emlékének

(William Kentridge kiállítása a Szépművészeti Múzeumban október 16-ig látható.)

William Kentridge 1955-ben született Johannesburgban, ahol azóta is él. Az apartheid társadalmában nőtt fel, és nem akárhogyan. Apja, Sydney Kentridge védte Nelson Mandelát 1956–1961 között a hazaárulás-perében, melyben 156 embert tartóztattak le.

S ő védte Steve Bikót, az apartheid elleni küzdelem jeles képviselőjét, sőt Desmond Tutut is. Nehéz megítélni, mindez miként hatott William Kentridge életére és művészeti tevékenységére, de az bizonyos, hogy munkásságának centrumában az apartheid rendszer urbanisztikai, esztétikai, etikai, emberi következményei állnak, s az egyes témák, szereplők, helyszínek visszatérnek. Mint azt a mostani budapesti kiállításon látható, táncot, lázadást, örömet és végül gyászt bemutató film, valamint a pasztell, szénnel rajzolt, majdnem észrevétlenül elmozduló grafikák és a zene montázsát használó, nagyszerű alkotás is bizonyítja.

„Kiált lágyabban játszd a halált”

(Celan: Halálfúga, Lator László fordítása)

Nyilván számos különbség van Balázs János festészete s a Füstölgésekből is összerótt költészete és Farkas Noémi munkássága között. És mégis, helyes döntés volt egymás mellett bemutatni azokat. Mert egy dologban bizonyosan azonosak. Egyikük sem döntötte el, hogy roma/cigány vagy magyar művész-e, pontosabban, nem döntöttek a kettő között, s miért is kellett volna azt tenniük. A kettős, azaz meghatározatlan identitás jelentőségét felbecsülhetetlennek látom. Romának lenni, úgy, ahogy akármelyikük akarja, egyben azt is jelentheti, hogy úgy magyarok, amint azt teszik, tehetik.

(Növények országa, Budapest Galéria, megtekinthető július 24-ig.)

A kiállítás tud a természet, tehát a növények országa és az otthon közti megbonthatatlannak hitt és mégis oly gyakran felbomló viszonyának problémáiról, mivel ennek a kritikai megjelenítése, nem kis mértékben annak tárgya. Az esztéta és a kurátorok beszélgetése olyan esemény lehet, amiért is a kortárs galériákra mindannyiunknak nagy szüksége van.

Az ÉS könyve júniusban – Szántó András: A múzeum jövője, 28 párbeszéd. Fordította Szegedy-Maszák Zsuzsanna. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2022, 111 oldal, 3200 Ft

Szántó András 1988 óta él New Yorkban, s azóta, változó szerepekben, munkakörökben, eltérő nézőpontokból, de mindig a kortárs művészettel, és egyre félreérthetetlenebbül a múzeumokkal foglalkozott. A könyv eredetileg angolul jelent meg 2020-ban, a Hatje Cantz kiadásában Berlinben. The  Future of the Museum, 28 Dialogues másként és mást jelent angolul, mint magyarul. Szántó az egyetem elvégzése óta, a Columbia Egyetemen vezetett újságírói programot,  majd a Metropolitan Museum of Artban múzeumvezetői  megbeszélések szervezésével foglalkozott, s a New York-i Sotheby Művészeti Intézetének előadója is volt.

(Előhívás, Ludwig Múzeum, megtekinthető augusztus 28-ig.)

Amit ezzel a kiállítás kurátorai elvesztettek, az nem más, mint a genius loci iránti érzékük. S ennek okai kisebb részben könnyen beláthatóak, hiszen a nemzetek feletti internacionális, univerzális művészeti világ melletti elkötelezettségnek is szerepe volt ebben a döntésben. Ám valóban nehéz megértenünk, hogy egy, a globális militarizmus rekonstrukcióját bemutató videósorozat miért tűnhetett bárkinek érdekesebbnek, mint azoknak az előítéleteknek a gyűjteménye, melyek egyes franciák, hollandok, ausztrálok, olaszok magyarokkal kapcsolatos álláspontját rögzítik. S ott voltak, bemutatásra várva a Magyarországról szóló külföldi sztereotípiák, a magyarok szerint. Megannyi, kölcsönös félreértésekre épülő vélemény, melyek vizuális megjelenítése ugyancsak a művész munkájának pontosságát és a projekt végiggondoltságát bizonyítják.

(Jovánovics Tamás kiállítása az Einspach Galériában május 24-ig látható.)

Az érzékeny, saját félelmekről, szorongásokról szóló párbeszéd pontosan érzékelteti, hogy a geometrikus absztrakció egyrészt elvesztette egykori politikai radikalizmusát, társadalmi szerepéből következő jelentéseinek rendjét, tehát az új világba való belépés megjelenítésének kérdését. Az addig ismeretlen társadalmi rend vizuális felidézésének semmi köze nem lehetett a spektakuláris terekhez, építészethez, lévén hogy semmiféle historikus előzmény nem állt rendelkezésre, melyet úgymond ki lehetett forgatni, újra lehetett volna írni. Ellenben mára a geometrikus absztrakció új, individuális távlatokat nyithat meg, illetve mélységeket fedezhet fel.

(Szirtes János kiállítása a Várfok Galériában május 28-ig látogatható.)

Nyilván nem véletlen, hogy a Várfok Galéria rendezői a Studio 5-öt választották autentikus partnernek, s nem egy újabb performanszra kérték fel Szirtest. Talán nem is annyira a tér fizikai adottságai, inkább a hely kulturális szelleme miatt dönthettek így. (Amúgy az utca túloldalán lévő Várfok Project Room mind a teret, mind az ott rendezett kiállításokat tekintve alkalmas a mára történeti eseményekké, gyakran fontos dokumentumokká vált hajdani performanszokról készült felvételek bemutatására.) Meglehet, tévedek, de úgy vélem, Szirtes mai szerepe valóban a festőé, akinek helye vitathatatlan a kortárs magyar művészeti világban, ahogyan az egykori, mára dokumentumokká lett, performanszokat megjelenítő felvételek kurrens bemutatása is fontos lenne – egy jelentős részben eltérő, az egykori szubkultúra iránt érdeklődő szerény, de igen hűséges közönség számára.

(Csodálatos történet?, Kassák Múzeum, 2022. január 28. – május 29.)

 A kiállítás nem foglal állást a direkt, aktuális politikai kontextusok bármelyikének megfelelően. Amit látunk, olvasunk, megfelel Roland Barthes Semlegesség normájának, elvének. S épp ez teszi lehetővé, hogy az az emberi dráma, amelyet megértek, azok számára is igaz legyen, akiknek semmi közük nem volt, s ma sincs, a kommunizmushoz. Így válik igazzá a nagyszerű amerikai történész, Stephen Kotkin műve, a Magnetic Mountain, Stalinism as a Civilization. S ennek lettek az áldozatai azok, akik a hívei voltak egykoron.