Halász László

Tovább

A halálról tűnődöm, tehát élek. Mennyivel könnyebben tudomásul venném a halált, ha nem élnék. Tiszta haszon, hogy halálom végleg kiábrándít az életből. Jóllehet több vagyok, mint pusztán testem, ez az örömöt és fájdalmat gerjesztő erőforrás, nélküle mégis semmi vagyok. Pusztulása az én pusztulásom, és nincs tovább. Aki meghal, még én vagyok, a halott már csak egy holt test. Fantasztikumokat, vagyis csodákat=lehetetlenségeket én is el tudok képzelni, de képtelen vagyok azzal becsapni magam, hogy halálommal csak „a visszamaradók számára halok meg”, önmagam számára „új, csodálatos életre születek.” (Fichte) Az élők csoportjából visszavonhatatlanul átkerülök a halottak csoportjába. Míg az előbbiben kényesen törekszem megkülönböztetni-elkülöníteni magam a többiektől, az utóbbiban már semmit se bánok.

Tovább

Vizsgálatok szerint a legkreatívabb teljesítményűeket a kevésbé kreatívakhoz mérve gyerekkorukban inkább több mint kevesebb traumatikus hatás érte. Egy másik munka négyszáz kiemelkedő történelmi alak hetvenöt százalékáról mutatta ki, hogy családi hátterük kimondottan rossz volt; szüleik elutasították őket vagy éppen uralkodni akartak rajtuk. Ráadásul, minden négy kiválóságból egy fizikailag hátrányos helyzetű volt. Egy további munka a XX. század közel hatszáz kiválóságának negyedénél azt találta, hogy tízéves koruk előtt elvesztették egyik szülőjüket. Az arány tizenöt éveseknél egyharmadukra, húsz éveseknél pedig majdnem felükre emelkedett. A felettébb zilált otthoni körülmények jellemzők voltak. Kivált a regény-színműíróknál, költőknél, illetve festőknél-szobrászoknál. Kevésbé a tudósoknál, de náluk is ötven százalék fölött. A Nobel-díjasokra szűkítve a figyelmet, az irodalmi díjasoknak a tudósoknál nagyobb arányban voltak zaklatott körülményeik és szenvedtek fizikai alkalmatlanságtól. Az erős negatív érzelmi repertoár a jelentős irodalmi művek létrejöttét serkenti.

Tovább

Jöjjön hát Wolfgang Amadeus Mozart. Elég felidéznem, hogy ötéves korában már kisebb darabokat komponál. Első szimfóniáját nyolcévesen írja. Tízes évei közepén a híres bolognai Accademia Filarmonica tagja. Egy-két év, és öt hegedűversenyét, több zongoraversenyét komponálja. Húszas, illetve harmincas éveibe lépő felnőttként produktivitása önmagában is csodaszámba megy: több mint hatszáz zeneművel. Közülük hosszú sort alkotnak azok, amelyek a szimfonikus, koncert-, kamara-, egyházi és operazene – ma is a világ minden részén játszott – csúcsteljesítményei. Utókora száz éven belül ilyen tehetséget nem lát, vélte Haydn. Akár két és félszáz évet is mondhatott volna.                                      

Neumann János hatévesen nyolcjegyű számokat oszt fejben és az ókori görögök nyelvén társalog. Nyolcévesen már ismeri a differenciál- és integrálszámítást. A tizenötéves fiú felsőfokú tanítására felkért matematikai analízis szakembere könnyezni kezd, amikor Neumann tehetségének tudatára ébred. Huszonnégy évesen havonta egy alapvető matematikai munkát közöl – de ez már jócskán a felnőtt teljesítménye.  Tudósként ugyanolyan csoda, mint gyerekként. Az önreplikáció struktúrájának analízisétől a játékelmélet megalkotásáig. „Olykor elcsodálkozom – így a Nobel-díjas Hans Bethe –, vajon a Neumannéhoz hasonló agy az emberi agynak nem felsőbbrendű fajtája-e? ”

Tovább

„A szakapparátusunk által lebutított nép várakozásunknak megfelelően szavazott” – nyilatkozta elégedetten a győztes párt vezetője. „A nép bölcsessége ismét megmutatkozott” – voltak az első szavai az elveszített választás után a megbukott kormánypárt eddigi irányítójának. Természetesen ilyen kijelentések csak az én fantáziám termékei. De nem azért, mert feltétlenül ellentmondanak a tényeknek. Sőt, éppen fordítva: minél inkább megfelelnek azoknak, annál inkább csak fordított szereposztásban történhetnek meg. Merthogy így kívánják meg a pártok politikai-gazdasági stb. érdekei. Ezért a legkevésbé sem alkalmasak, hogy választ kapjunk, abból kell-e kiindulni, hogy a választó (a nagy átlag, a többség) buta: nagyon, közepesen, kicsit vagy sem.

Tovább

Nem kíváncsiskodom, pusztán kíváncsi vagyok.

A kíváncsiskodás az érdeklődés és megismerés torzulása. Tolakodó módon üti az orrát mások magánügyeibe. Mindabba, amit úgy ítélnek meg – mindaddig ők az illetékesek, amíg nem ártanak vele –, hogy csak rájuk tartozik. Empatikus segítőkészséget, szolidaritást vajmi nehéz felfedezni a nem kimondottan jóindulatú, gátlástalan (a célba vett személy háta mögötti) kibeszélés során. Hogy a kibeszélőnek és egy vagy több hallgatójának jólesik; alkalmi közösség melegében feszültségeiket legalábbis átmenetileg csökkentik; nyelvüket, vagyis kommunikációs készségüket köszörülik, ki vitatná. Csak éppen az a kérdés, hogy milyen áron? Egyetértek Pascallal: „Ha mindenki tudná, mit beszélnek róla embertársai, nem lenne négy barát se a világon.”

Tovább

A kritika kifejezés angol, francia, német stb változatai a latin criticus=megítélő, eldöntő szóból erednek, aminek az ógörög krites=bíró és kritikos=ítéletalkotásra képes az alapja. Kapcsolatos a krinein=elkülönítés, döntés, krei=megkülönböztet és krisis=ítélet, szelekció szavakkal, illetve a hozzájuk nélkülözhetetlen felkészültséggel. A kritika gyakran nemtetszőt tűz tollra, élesen vitatkozik, de elismerő is lehet. Közvetett vagy közvetlen párbeszéd, ebben az értelemben bensőségesen társas tevékenység.

„A kritika könnyen elkerülhető: nem mondani semmit, nem csinálni semmit és nem létezni” – állapította meg Arisztotelész, mivel már ő is tapasztalta, hogy a kritika nem kimondottan boldogsággal tölti el azokat, akik kiváltják. Amióta ember az ember, különösen a másik nemtetsző megnyilvánulásait kritikával illette. De távol attól, hogy sokáig nyilvános, rendszeres tevékenység lett volna. Amikor azzá kezdett válni, elsősorban irodalmi kritikát, illetve tágabban: műkritikát értettek rajta. A kritikus kifinomodott ízlésű, kiművelt, jó ítéletalkotó, aki elhatárolja a művet annak helytelen megítélésétől. A tudományra vonatkozó kritika magának a tudás képességének jóval későbbi vizsgálatán alapul. Kimondottan XX. századi fejlemény, hogy minden intézmény minden megnyilvánulása az emberi életnek (maga a kritika is) kritikai vizsgálódás tárgya.  

Tovább

Tovább

A múlt század húszas éveinek elején Morgan Forster India egyik állama maharadzsájának a titkára lett. A negyvenedik évén túllépő író értesült róla, hogy a nála majd évtizeddel fiatalabb őfelsége előző titkárát kidobta, amikor felfedezte, hogy homoszexuális. Forster – halála után közölt naplójából derült ki – figyelmeztette magát, „a legkevesebb, hogy semmi zavart nem okozok.” Mégis, hamarosan egy fiatal hindu kulival flörtölni kezdett, aminek híre ment az udvarban. „Gondolom, tudja, hogy milyen nagy bajban vagyok” – fordult nyomorúságos helyzetében a maharadzsához. Ő azonban először úgy tett, mintha nem tudott volna semmit, majd érdeklődőn, de nem szemrehányón kérdezte:

„- Miért férfi és nem nő? Nem az volna természetesebb?
- Nekem nem. Semmit sem érzek nők iránt.
- Ó, ez mindent megváltoztat. Nem kell vádolnia magát.
- Nem tudom, mi az, hogy ’természetes’.
- Teljesen igaza van Morgan. – Sohase kellett volna használnom ezt a szót. Nos, ne aggódjon.”

Könnyű elképzelnem, hogy akkor ott Forster miért tartotta „egyfajta szentnek” a maharadzsát. Közel száz év és az isten háta mögötti indiai helytől messze, a talán mégsem annyira felvilágosodott Európa közepén ma is a kivételes belátás és önreflexió példája. Jókora lelkierőre vallott a felséges úr helyzetében ráébredni és elismerni, hogy amilyen könnyedén, olyan indokolatlanul használja (ő is) szokásos és nem-szokásos emberi dolgainkra a természetes jelzőt.

Tovább

Az amerikai pszichológus The Three Christs of Ypsilanti című, a hatvanas évek elején publikált (magyarul nem olvasható) könyvéből kiderül, hogy a címben megnevezett elmegyógyintézetben évtizedek óta élő három férfi eltérő módon, de egyaránt rendíthetetlenül Krisztusnak tartotta magát. Rokeach eredménytelen próbálkozásait követően arra következtetett, hogy „egy elmebeteg csak annyira az, amennyire annak kell lennie.” E sokat sejtető kijelentést voltaképpen Pirandello IV Henrikje is mondhatta volna, csakhogy ő gyógyulása után az őrült szerepét pompásan játszva, már egyáltalán nem volt abnormális. Korábban Voltaire írt egy bizonyos Morinről, aki a tizenhetedik században hitte magát Krisztusnak. A bolondok házába vitték, ahol egy másik emberrel találkozott, aki szintén Krisztusnak tartotta magát, ami a nagyzásos téveszmés betegek körében azóta sem ritka. A különös az volt, hogy Morin a másik embert nevetségesnek ítélte, és felismerte saját nevetségességét. Jobbnak látta, ha lemond a krisztusi identitásról, ami Rokeach imént idézett tételét igazolni látszik. Csakhogy Morin kijózanodása nem tartott sokáig, és akkortájt a visszaesés következménye végzetes volt. Elégették.          

Freud figyelmeztetését ("Minden normális ember voltaképpen csak átlagosan normális. Énjének egyik vagy másik része többé vagy kevésbé a pszichotikuséhoz van közel”) azzal oldom fel, hogy a három Krisztus énjének központi magja sérült meg, visszafordíthatatlanul. Ezért léptek ki tartósan az átlagosan normálisak világából. Ott se szeretni, se dolgozni nem voltak képesek.

Tovább

Tovább

Ami Palmürával történt, akkor is könyörtelen következetességgel megvalósított szimbolikus tömeggyilkosság lett volna, ha egyetlen ember életét se vette volna el. De volt módom megtanulni, itt a keresztény Európában, jóval a felvilágosodás diadala után, hogy akik templomokat semmisítenek meg, nem ódzkodnak a hívők megsemmisítésétől sem. Ha egyáltalán nem lett volna információm, hogy az iszlámnak e hajtása milyen gátlástalanul öldösi a hite szerinti ellenségeit, óvárospusztító fellépésük alapján akkor is feltételeztem volna róluk bármiféle gonoszságot. Nem lepett tehát meg, hogy Palmüra római színházát nyilvános kivégzések színhelyévé tették. Nem lepett meg, hogy az általuk kivégzettek holttesteit a romok közé ásták el, és gondosan aknákkal is telerakták a szabadtéri múzeumot, amely immár az ő tetteik emlékhelye is lett. Ha nem csépelték volna el, variációs ismétléssel vallhatnám: Palmüra én vagyok.                

Tovább

Tovább

Akárhogy is, az öregséghez társuló sztereotípiák nem különösebben kedvesek. A hatvanadik évén alig túllépő Cicero úgy látta, hogy „Mindenki szeretné megérni az öregséget, de ha elérte, szidja.” (...) Cicero azt is javasolta, hogy „Öleljük szívünkre az öregséget és szeressük: tele van gyönyörűséggel, ha élni tudunk vele. Minden élvezet a végére halasztja azt, ami a legkellemesebb benne.”

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

„Egyesek, azt hittem, hitre vannak kárhoztatva, mint ahogy másokat életfogytiglani börtönre kárhoztat a bíró. Nincs más választásuk. Sosem olvasták Freudot. A gonoszság az ember vagy a sátán műve. Egyszerű magyarázat. Csakhogy én sosem tudtam hinni a sátánban. Könnyebben elhittem, hogy Isten is gonosz. Én hiszek az isteni gonoszságban, de hiszek az ő jóságában is. 

Tovább

Felserdülésem óta mindig lenyűgözött a politika, mindig lenyűgözött az emberi természet és mindig a művészet. Éppen emiatt csodálom (ma jobban, mint eddig bármikor) Arisztotelészt. Noha külön-külön munkát is szentelt az emberi lélek és az emberi erkölcs vizsgálatának, Politikájában egy jelzős főnévvel örökérvényűen meghatározta, kik vagyunk, és mi a dolgunk. Zóon politikon

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2021