Kormánykörökben lelkesen állapították meg, hogy „a magyarok megkapják a pénzüket”, mert lényeges kérdésekben hamarosan megállapodunk az unióval. Ez szokásosan homályos és bizonytalan tartalmú kormányzati mondat, voltaképpen nem jelent semmit: nem négy pontról van szó, hanem egy rossz és antidemokratikus, korrupciótól fulladozó, vazallusi struktúra teljes felszámolásáról. Így ez még akkor sem valós, ha az igazságügyi miniszter maga is elhiszi. Július 8-án ugyanis Varga Judit Facebook-oldalán arról tájékoztatott, hogy Magyarország készen áll a megállapodásra, „elfogadtuk a Bizottság javaslatait négy fontos területen is”, és fölsorolta a négy fontos területet, úgymint:

A nemzeti közbeszerzéseknél 15 százalék alá mérsékeljük az egy ajánlattevős közbeszerzések arányát.

A kormány által kezdeményezett jogalkotást megelőzően időt biztosítunk a társadalmi konzultációra, és vállaltuk, hogy a speciális, rendkívüli gyors jogalkotási lehetőségek arányát csökkentjük.

Szétbarmolunk mindent, majd saját rombolásunkon végigtekintve sápadt hangon állapítjuk meg, változott a világ. Sőt, ugyanezt kis drámával: ez már nem az a világ, amit szerettünk volna. Majd, hogy a hazugság teljessé váljon, receptet is adunk, mostantól másként kell a dolgokhoz állnunk, mert nem mi változtunk, hanem minden más. A politikában innét már csak egy lépés a politikai félfordulat bejelentése, a pávatánc büszke eljárása, a magyar érdek, a keleti nyitás, a Nyugat halála és így tovább, egy csomó zagyvasággá puffasztott féligazság, ami csak jön. A világ nyilván nem működik tökéletesen, aki keres, az könnyen talál hibát rajta, és ha van elég elszántság benne, meg kellő politikai támogatás, kitartó erőszakoskodással bebizonyíthatja, hogy az egész úgy, ahogy van, használhatatlan.

Emlékeztetnék egy talán nem túlságosan lényeges, de föltétlen jellemző mozzanatra, hogyan is történik az ilyen változás, milyen az alkalmazkodás, miként lehet elhitetni a fél országgal, hogy nincs mit tenni, mi csak viszonyulunk a világ változásaihoz. Időben harminckét évet visszalépve idézem az akkor szárnyát bontogató Fidesz kampányszövegét, amely az 1990-es helyhatósági választásokra készült: három, akkoriban népszerű politikus feje bukkan föl a képernyőn sorban egymás után, és mindegyik egy-egy kívánságot fogalmaz meg. Fodor Gábor: „Hej, ha minél többen szavaznának!”, Deutsch Tamás: „Hej, ha nem lenne több vébétitkár meg szolgabíró!”, Orbán Viktor: „Helyhatósági választások.”

Parragh László nem nyilatkozik túl gyakran – évente egyszer legföljebb, ha nagyobb plénum előtt megszólal –, de akkor képes egyetlen mondattal százezreket megsérteni. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke egy tíz nappal ezelőtti interjúban a közalkalmazottak béremeléséről beszélve megint csak közfelháborodást kiváltó nyilatkozatot tett, azt mondta: a bérezés mellett a dolgozókat – azon belül a tanárokat és a tűzoltókat – más is motiválhatja. Az előbbiekről az a véleménye, hogy nekik „ott a szabad nyár, délután négykor hazamehetnek”, a tűzoltókat pedig szerinte „a társadalmi megbecsültség és az adrenalinlöket” motiválhatja. Néhai rokonom jut eszembe, aki tudomást szerezve arról, hogy egyetemre járok, éjszaka pedig egy színházban díszleteket tologatok hajnalig, örvendezve gratulált, mondván, nagyon jól csinálom: nappal egyetem, éjszaka színház, albérletet sem kell fizetnem, hiszen mindig vagyok valahol. „Délutánonként – nézett rám büszkén – még sétálgathatsz is az ELTE meg a Madách Színház között. Térben, időben szabad vagy.” Mint említettem, hajlott korú, gyengülő ember volt már, néha eltévedt a kisvárosban az utcán, ahonnét pedig szinte csak világháborúk idején mozdult ki, amikor jött a behívó. Korosodva olykor zsebre vágta a fagylaltot, keserű történet. Így romlik és erőtlenedik az ember, mentségére szolgáljon, hogy 92 éves korában mondta mindezt. Parragh meg, ha jól számolom, ereje teljében, hatvanévesen beszélt szakmai megbecsültségről, hosszú és forró nyarakról meg tűzoltók adrenalinlöketéről.

2009-et írunk, a Fidesz még ellenzékben, de már készül az uniós választásokra. Programja egyik fejezete ezt mondja: „Sokszor kerültünk abba a helyzetbe, hogy a magyar polgárok érdekeit éppen Brüsszel képviselte a magyar kormánnyal szemben (...) A Fidesznek ugyanakkor meggyőződése, hogy közös értékeink és elveink érvényre juttatását nem lehet mérlegelés tárgyává tenni. Fel kell tehát ruházni az Európai Uniót olyan eszközökkel, hogy tagjait folyamatosan az értékek képviseletére és az alapelvek betartására késztesse; enélkül nincs erős Európa. Ellentmondás, ha elvárjuk az uniótól, hogy vegye rá a normakövetésre a tagállamok kormányait, de vonakodunk attól, hogy ehhez a szuverenitásunkat esetleg csorbító felhatalmazást adjunk.” (A Fidesz európai választási programja, 2009, 28. oldal, 35. oldal). Vagyis ahhoz, hogy Európa erősödjék, nem szabad vonakodni a nemzeti szuverenitást esetleg csorbító felhatalmazástól.

Aztán 2010-ben a Fidesz–KDNP-pártszövetség megnyerte a választásokat, és az Orbán vezette kormány nekilátott az általa két évvel korábban még védelmezett értékek jelentős fölszámolásához: a médiaszabadságot, véleménypluralizmust, bírói függetlenséget érintő, kétharmados parlamenti többséggel meghozott törvények nemcsak a jogbiztonság és például a  bíróság előtti egyenlőség elvét sértették, de a jó ízlést is, bár az ország közéletében ez utóbbi már semmiféle szerepet nem játszik, legföljebb hajnalig nyúlt baráti poharazások és füstölések alkalmával jön elő mint nosztalgikus élmény.

Nézem és olvasom a választási vereségről szóló elemzéseket, ezekből annyi derül ki egyértelműen, hogy nincs egyetértés, mi okozhatta elsősorban az ellenzék súlyos kudarcát. Vannak visszatérő elemek, mint például a kormánysajtó túlsúlya, a vidéki jelenlét hiánya, a kormányfő háborúval kapcsolatos hazudozása vagy a kormányzati osztogatás korábbi választásokhoz képest is esztelenebb mértéke. Ez valószínűleg mind igaz, más kérdés, hogy ezek az elemek – a háborúval kapcsolatos, alighanem a kegyeletet is mélyen sértő kormányfői kijelentések kivételével – várhatóak voltak. A minden korábbit meghaladó pénzszórás sem lehetett váratlan, a kormánysajtó túlsúlya pedig az elmúlt három Fidesz-ciklus alatt vált nyomasztóvá. Igaz, már az első négy év után sem lehetett vitás, hogy az egykor sajtópluralizmust követelő, független közmédiát meghirdető valamikori fiatal demokraták teletömik saját embereikkel a valami tragikus félreértés folytán még mindig köztévének és közrádiónak nevezett, amúgy szimpla pártközpontú agitpropszervezetekké süllyesztett csatornákat. Ezekről újabban igen nagy disznóságok kerülnek napvilágra, különösen a nevében még mindig közszolgálatiságot sejtető távirati irodáról, a kézzel irányítás napi rutinjától a szívességi kérésekbe bújtatott kormánymegrendelésekig.

A filmkockákat már ismeri mindenki, cseh újhullámba illő jelenet. Esetleg Örkény egypercese is lehetne: két ember ül a tovasiető vonaton, és lázasan integetnek az ablakon kifelé. Egy államfő és egy miniszterelnök. Azért hangsúlyozom, hogy kifelé, mert integethetnének befelé is, se itt, se ott nincs senki, nincs egyetlen ember. Még mosolyognak is hozzá, amint üdvözlik az üres tájat, ahogy intenek az elsuhanó építmény betontömbjeinek, és köszöntik a téli álomba zuhant szilvafákat. A semmibe vesző tél végi messzeséget.

Mentségükre legyen mondva, mindketten országos választásra készülnek, ez pedig a térségi közélet kegyelmi állapota. Az úgynevezett választási kampányban az induló jelöltek bármelyike minden további nélkül bohócot, sőt, mint látjuk, hülyét is csinálhat magából. A szerelvény két utasa amúgy Aleksandar Vučić és Orbán Viktor.

Európa recseg-ropog, milliók menekülnek Ukrajnából életüket féltve, sokak összes vagyona két teletömött nejlonszatyor. Az orosz nehéztüzérség és kapcsolódó harcászati egységei nagyvárosokat döntenek romba, többek szerint nyakunkon a világháború, amikor a magyar kormányfő fontosnak tartja újra és újra bejelenteni: lesz rezsicsökkentés, amíg Paks 2. szerződése létezik. Ezt néha megtoldja azzal, nem engedhetjük, hogy Magyarország fizesse meg a háború árát, majd azzal zárja, hogy fölhívja a figyelmet az úgynevezett stratégiai nyugalomra: minden átgondolatlan lépéstől óvakodni kell!

Mondja az a kormányfő, akinek tizenkét év alatt sikerült addig-addig űznie a jellemtelen kettős játékot az oroszok meg az unió között, míg az általa vezetett ország egy váratlan pillanatban az összes európai ország közül a leglehetetlenebb helyzetben találta magát. Szeretett barátja, az Orbán által minden pillanatban megbízható, korrekt partnerként kezelt Putyin úgy indított háborút Magyarország közelségében, hogy arról nyilván nem tájékoztatta a magyar kormányfőt, sőt, öt nappal a csapatok megindítása előtt Moszkvában fogadta, és nagy mennyiségű, a kormánypropaganda szerint megfizethető energiát ígért neki. Ezt a hírt hozta haza lelkesen a magyar miniszterelnök, ezt harsogta a kormánypropaganda, csakhogy közben történt valami váratlan. Kitört a háború.