A hét eseménye, hogy Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke kritizálta a magyar gazdaságirányítást az Országgyűlés Gazdasági Bizottságának ülésén. Fő megállapításai szerint „szembe kell néznünk azzal, hogy a magyar gazdaság válságközeli helyzetben van”, és „megbomlott a kormány és a jegybank gazdaságpolitikai összhangja – és ez sokba kerül”. A jegybankelnök úgy látja, „helytelen a kormány válságkezelési stratégiája”. Ha ez még nem lett volna elég, azt elemezte, hogy a mostani helyzet nem egyszerűen a szomszédban zajló háború következménye. „Szembe kell nézni azzal, hogy a pénzügyi, makrogazdasági mutatóink az Európai Unióban az első-második legrosszabb helyen vannak – jelentette ki, sőt hozzátette: – Jövőre már a legrosszabb lesz, mert a 15–18 százalék között várható infláció a legmagasabb lesz az Európai Unióban. Szembe kell nézni azzal is, ha Magyarország nem változtat a gazdaságpolitikáján, ha nem hajt végre kétharmados gazdaságpolitikai fordulatot, akkor elveszíti az évtizedet, stagnálás, stagfláció következik. Ez most még visszafordítható, jövőre már nem.” Ezt mondta.

Ez mintha túlmenne azon a határon, amit úgy lehet elkönyvelni, hogy a jegybanki elnök és Varga pénzügyminiszter régóta vívott presztízscsatája. Matolcsy alapvető hibákat sorol fel, olyan mélységűeket, amelyek szerinte akár csődközeli helyzetet is előidézhetnek. Sőt, Matolcsy tudomása szerint a kormány jövőre jelentős hitelfelvételre készül. Úgy véli, több ezer milliárd forintra lenne szükség, „a 25 vagy 50 milliárd forintos energiahatékonysági programok olyanok, mintha nem lennének”.

Magyarországon élek, ahol tulajdonképpen nem élhetne más, mint a miniszterelnök tágabb baráti köre meg a pályázati támogatásokat elnyerő és fölélő, valami tragikus félreértés folytán mégis nemzeti polgárságnak nevezett lumpenréteg. A kormányzati kommunikáció ugyan keservesen erőlteti azt az ideológiai tételt, miszerint minden fejlődés alapja az erős nemzeti burzsoázia, ami amúgy teoretikusan igaz, praktikusan viszont nálunk az látszik, hogy a magyar nemzeti burzsoázia a pénzt nem termeli és hozza, hanem megkapja és viszi. Nyilván az elmúlt tíz-tizenkét évben valami lecsorgott az alsó régiókban dolgozókhoz is. Hogy a szégyen nagyobb legyen, a fél ország örül ennek a nekik jutó pénznek, hiszen fogalmuk sincs arról, mennyit is kaphatnának, ha a fölöttük egymáshoz és még följebb dörgölődző, úgynevezett munkáltatók rendesen kifizetnék őket.

Ebben az országban továbbá jól ellehetnek még a békeidőben kiválóan és újabban egyre nagyobb kormányzati megbecsülésnek örvendő katona­tisztek, de pláne a további fegyveres testületek élállománya. A kormányfő legújabban készült fotóinak többségén éppen ellép a terepmintás állomány előtt, a háttérben a civil ruhába öltözött, szigorú tekintetű vezérkar. Vannak még aztán egyenruhások, például a postások, vasutasok meg a tűzoltók, de azok nem számítanak. Egy büszkén tovaszirénázó tűzoltókocsiról azt sem tudni, van-e annyi benzinjük, hogy elérjenek a tűzig.

A magyar kormányfő berlini látogatása alkalmából terjedelmes interjút adott a német nyelvű Budapester Zeitungnak, amelyben többek között azt fejtegette, hogy Németországhoz képest Magyarország ma a béke és a szabadság szigete. „Németországban most liberális hegemónia uralkodik” – szemlézte a magyarorszag.hu. „Csak egy narratívának van helye a nyilvánosság előtt. Aki ettől eltér, az már nem létezik ennek a nyilvánosságnak” – állapította meg a magyar kormányfő, és hozzátette, hogy ezzel szemben Magyarországon „pluralista struktúra van a nyilvános párbeszédben”. A miniszterelnök az interjúban később odáig ment, hogy meggyőződése szerint a következő tíz-húsz évben „egyre több olyan nyugat-európai érkezik hozzánk, aki szívesebben lakna velünk, mert Magyarország biztonságos, keresztény és hagyománytudatos ország”. Orbán azt is hozzátette: biztatjuk a németeket és más nyugat-európaiakat, hogy jöjjenek hozzánk. Ezzel a prognózissal az mindenképp nagy baj, hogy 2032 igen messze van, nem beszélve 2042-ről, ilyen távlatokban bármit lehet mondani bármiféle politikusi felelősségtől mentesen. Vagy így lesz, vagy nem így lesz. A másik gond ezzel a jóslattal kapcsolatban, hogy egyelőre nem Nyugat-Európából özönlik a nép Magyarországra, hanem éppen fordítva: mind a mai napig a magyarok százezrei keresik a boldogulást, de főleg az egzisztenciális biztonságot Nyugaton, és lehet, hogy a kormányfőt ez szíven üti, de nem más miatt, hanem azért, mert jobban akarnak élni, és egyre kevésbé viselik azt a fülsértő süketelést, amit épp a magyar kormányzat mutat be országon belül, Európában és a világpolitikai porondokon egyaránt.

Lapzártakor folytatódik a tanárok sztrájkja. Kedd reggeli hírek szerint a Kölcsey Ferenc Gimnázium több tanárát elbocsátották. Délelőtti hírek szerint a Szent István Gimnázium diákjai sorfalat álltak, miközben figyelmeztető levelet kapott három, korábban polgári engedetlenségi akcióban részt vevő tanáruk. Időközben a kormány és a vezető párt domesztikált csatornáján megszólalt Kövér László házelnök, aki igencsak otromba rendszerezésével a tanárok tisztességes csoportját állította példaként: az idetartozó tanárokról bölcselkedve fejtegette, hogy a tisztességes pedagógusok teljesítménye nem a fizetésüktől függ. (Vagyis Kövér ezzel azt akarta mondani, hogy nincs pénz a fizetésemelésre, erre ne számítson egyetlenegy tanár se.) Nem folytatnám ezt a logikát, mert ha ezt a házelnöki gondolatfutamot megfordítjuk, akkor oda lyukadunk ki, hogy a tisztességtelen tanár teljesítménye viszont arányos a fizetésével, és ez a logikai gondolat a hülyeség még nagyobb tartományát nyitja elénk. Ez már A tanú című film Virág elvtársát idézi, aki mély meggyőződéssel magyarázta Pelikán gátőrnek, hogy az a gyanús, aki nem gyanús. Erre akkoriban egy egész világrendszert lehetett alapozni, de amint hallgatom a magyar parlament elnökét, ezt a világrendszert a vezető párt vezető emberei ma sem tartják kivitelezhetetlennek, alighanem kísérletet is tesznek rá. Gyanúsak, nem gyanúsak, tisztességesek, tisztességtelenek, ilyen egyszerű az élet, hogy pedig ki melyikek közé tartozik, azt a kor Virág elvtársai eldöntik majd.

Persze mondott mást is: „A pedagógusok béremelésére szükség van, jelenlegi bérük ahhoz a munkához és felelősséghez képest, ami terheli és kötelezi őket, nem méltányos. (...) Mivel a gyermekeink jövője múlik az oktatási rendszeren, hosszú távú stratégiai kérdésként kell szem előtt tartani, hogyan lehet az iskolarendszert és a pedagógusbéreket is olyan állapotba hozni, hogy ne legyen ok az aggodalomra.”

Kötcsei bevonulás, ismert arcok a bekötőúton. Minden évben ugyanaz a színjáték: hogy kik érkeznek éppen. Jönnek befelé, először az úgynevezett vezető politikusok a mindenféle testőrökkel, ilyen-olyan asszisztenciával, majd a második vonal, a minisztériumok figurái hitvesekkel, barátnőkkel, aztán a színezék: a magyar közélet ismert simlisei. A magyar rock veteránjai, felvonulói élképfigurák, a kormány hűséges újságírói – akikről hamar kiderült, hogy ez alkalommal nem írhatnak majd semmiről, mert uraik megtiltották nekik. Megjegyzem, ha ennyire nem szivároghat ki információ, mégiscsak elhangozhattak vészterhes dolgok.  Hogy akkor a tápon tartott kollégák minek mennek be, ki tudja. Olyan ez, mint amikor az ember a nővérével táncol, nem lesz belőle semmi. Titokban dől el a haza sorsa. Mégis, ez a harmadik szekció a legimpozánsabb. A vezető rockzenészektől a vezető politikai porondmesterekig, Rákay Philippel bezárólag. Utóbbiak bevonulásán tükröződik a mindenkori politikai helyzet. A hazugság és a megjátszás kirakodóvására. Ha szárnyal a gazdaság, akkor lazán, ruganyos léptekkel vonul a színezék. Derűs üdvözlések, lezser zakók, a hátakon lemberdzsekek hintáznak.

A kormány hétfőn elküldte a jogállami mechanizmussal kapcsolatos válaszlevelét az Európai Bizottságnak. Mint hivatalos magyar kormányzati közlemények megállapítják: a kabinet átfogó intézkedéscsomagot tett le az asztalra azzal a céllal, hogy a Bizottság valamennyi aggályát eloszlassa. Ezt Navracsics Tibor jelentette ki, és hozzátette, technikai szinten jól állunk, ugyanis nagyon közel van egymáshoz az Európai Bizottság és a magyar kormány álláspontja.

Hogy a magyar csomagot miként értékeli majd a Bizottság, az komoly próbatétele lesz a magyar kormánynak, de legalább annyira az uniós szervezetnek. A fölvezetésünk máris rossz: Navracsics nem a hazai jogállamisági helyzet helyreállításáról beszél, hanem arról, hogy a magyar kormány kísérletet tesz az Európai Bizottság valamennyi aggályának eloszlatására. Van abban kis – vagy inkább nagy – sunyiság és félrevezetés, hogy Navracsics szimpla uniós aggálynak nevezi azt, ami a világ szeme láttára zajlik: Magyarország demokratikus intézményének módszeres felszámolása, de mondhatni azt is, hogy az ország elrablása. Minthogy ennek a folyamatnak a megállításáról szó sincsen, az aggályok eloszlatása sem történik majd meg, Magyarország marad politikai útonállók és kegyenceik által kiépített antidemokratikus, korrupciótól fulladozó, vazallusi struktúra. Amiben a mi országvezetőink bíznak, az sunyi számítás és halászat a zavarosban: az unió számára pillanatnyilag túl nagy luxus, hogy még évekig lekösse erejét és figyelmét a magyar kormány folyamatos zsarolása, amit kizárólag vétójoga biztosít, miniszterelnöke pedig vitás helyzetekben nem tesz egyebet, mint hogy gyáván maga elé tolja a saját kifosztását amúgy zokszó nélkül viselő, sőt igazi virtusként megélő magyar népet. Az intézkedési csomag közvetve tehát arról szól, hogy a közélet némely kérdésében ígéretet teszünk a normális és jogszerű kormányzásra. Ez eddig nem volt fontos, mert a legutóbbi időkig dőlt az uniós pénz, és amíg ez történt, nem számított semmi. Másként ezt aligha lehet értékelni, hiszen kormányzatunk, élén a miniszterelnökkel, pontosan tudta, hogy abnormális állapot, ha a közbeszerzések túlnyomó részét lojalitási szempontok szerint kijelölt társaság nyeri, és az is nehezen indokolható, miért nem lehet nálunk korrupciós büntetőügyekben hozott ügyészségi döntéssel szemben bírósághoz fordulni. Most más lesz a helyzet, ígéretet teszünk arra, hogy a nemzeti közbeszerzéseknél 15 százalék alá mérsékeljük az egy ajánlattevős közbeszerzések arányát.

Több mint tíz éve, a Fidesz–kereszténydemokrata kormányzás második évében, az Alaptörvény és több szabadságkorlátozó jogszabály kihirdetése után Thomas Melia, akkoriban az amerikai külügyminisztérium európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes külügyi államtitkára aggodalmát fejezte ki a magyar alkotmányozással, a média helyzetével és az egyházügyi törvénnyel kapcsolatban a képviselőház külügyi bizottságának meghallgatásán. Az esemény híre végigsöpört a világsajtóban, némelyik kormány kellő súllyal, de visszafogott és kulturált hangnemben kommentálta az amerikai államtitkár szavait, nálunk az akkor még szabadlábon lévő Index számolt be igen részletesen róla.

A magyar kormányerő is megszólalt: „Ki a fasz az a Thomas Melia?” – mutatott rá a Twitteren az Index cikkére reagálva Deutsch Tamás, a Fidesz európai parlamenti képviselője, korábbi minisztere. „Miért kell a szarnak naponta adni egy pofont?” – szólt Deutsch azonnali értékelése.