2007 augusztusában Orbán Viktor és Navracsics Tibor – még ellenzékben – levelet írt a Zsidó Világkongresszus és az Európai Zsidó Kongresszus vezetőinek, akik az akkori magyar miniszterelnöknek fejtették ki aggodalmukat a Magyar Gárda megalakulása miatt.

„A sajtó híradásaiból értesültünk az emberi jogok magyarországi érvényesülése felett érzett aggodalmukról. A Magyar Köztársaság legnagyobb ellenzéki pártjának és Közép-Európa egyik legnagyobb politikai szervezetének vezetőiként biztosítjuk Önöket: a Fidesz nem engedi, hogy bármely honfitársunkat származása, vallási vagy egyéb identitása alapján hátrányos megkülönböztetés érje” – írták a Fidesz vezetői Ronald S. Laudernek, a Zsidó Világkongresszus és Mose Kantornak, az Európai Zsidó Kongresszus elnökének címzett levelükben.  – Biztosítjuk Önöket mint a világ zsidóságának jogaiért küzdő szervezetek vezetőit, hogy magyarországi zsidó honfitársaink emberi és szabadságjogait minden demokratikus eszközt felhasználva meg fogjuk védeni”.

A történelem sok mindent produkál, még olyan helyzet is előállhat, hogy egy ország legfőbb állami méltóságait egykori egyetemi szobatársak, futballista csapattársak és azok legközelebbi hozzátartozóinak szűk merítése adhatja. A döntés arányérzék, intellektus, de valószínűleg mindent megelőzően ízlés kérdése. Ha van ízlés, akkor ez nem fordulhat elő, ha nincs, akkor igen. Magyarországon politikai ízlés régen nincs, tehát előfordul. Nem fárasztok felsorolással senkit, hogy az egykori szobatársakból, kollégiumi flekkensütögetőkből ki hova került, mert gyakorlatilag elfoglalták az összes fontos politikai posztot. És még azt sem zárhatnánk ki, hogy a köztársasági elnökként szárnyát bontogató Áder János kiváló államelnök lesz. Annál is inkább, mert az alkotmányos berendezkedés, a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontását, az ország tekintélyuralmi berendezkedését, vagyis a legpiszkosabb politikai műveletsort ellenjegyezte már Schmitt Pál. A legkínosabb, és politikailag komoly ember számára vállalhatatlan szerepet eljátszotta, kellőképpen lejáratta magát, ebből az egész politikai játékból mint gyűrött, szutykos kártyalapot kihajították, szégyenteljes pályafutását csak megkoronázta, hogy korábban plagizált. Sokkal több rossz nem jöhet már. Áder tehát tényleg konszolidálni fog.

Néhány hete megjelent a Magyar Narancsban egy kiváló interjú, Csáki Judit készítette Gasparik Attilával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójával. Szó volt a magyarországi színházi világ elgyávulásáról, a szakmaiatlan kinevezési rendszerről és arról az elképedésről, amely Erdélyből követi az anyaországi eseményeket. Hogy például, azt az erőszakoskodó kinevezési rendszert Romániában nem tudták volna a színházi világra rákényszeríteni, még a Ceaușescu-rendszerben sem, mert a szakma fellázadt volna. Normális szerkesztőt ilyenkor elönt a sárga irigység, hogy nem az általa is szerkesztett lapban jelent meg a szöveg. Többek között ennek levezetésére, és régebbi ismeretségünk okán is, írtam néhány sort az interjúalanynak, de nem ez a fontos, hanem a válasz. Miután megköszönte a levelet, és kifejezte reményét egy közeli találkozásra, ezzel fejezte be: „Tartsatok ki, szurkolunk: Gasparik”.

Törvényalkotási kérdésekről nyilatkozik Navracsics Tibor a Klubrádió­ban, alapjában véve mindent rendben lévőnek talál. Különösen nem tartja károsnak a kormányzásuk idején egyéni képviselői indítványra született törvények nagy számát, mint kifejti, ezekkel inkább az a baj, hogy a beterjesztést és a megszavazást követő kommunikációs munka gyakran nincs összhangban: a képviselő nem hajlandó tévé- és rádióstúdiókban magyarázni a törvényt, ugyanakkor a kormány sem tekinti saját gyermekének, amennyiben mégiscsak egyéni képviselői indítványról van szó. Vagyis nem számít, hogy ellentmond az európai normáknak, olykor a magyar alkotmánynak, olykor meg a józan észnek, egyetlen gond van csak: az ilyenkor mutatkozó kommunikációs deficit. Példát is említ, a Médiatörvényt. A Rogán–Melczer–Cser-Palkovics nevekkel jegyzett beterjesztést még el sem fogadta a parlament, már nemzetközivé dagadt a botrány, így ennek kommunikációs kezelése csak késve indulhatott.

Berlinben tárgyalt nemrég Lázár János frakcióvezető. A Fidesz német testvérpártja, a kormányzó konzervatív CDU/CSU pártszövetség képviselőivel folytatott „nyílt és őszinte, családon belüli, illetve barátok közötti” megbeszéléseket. Mint mondta, ezek során az utóbbi időszak valamennyi vitatott kérdését áttekintették, a partnerek azt kérték, hogy „kevesebb konfliktussal és több megértéssel kormányozzunk a következő két évben, ami egybevág azzal a céllal, amelyet mi konszolidációnak nevezünk”. Mondta Lázár.

Most tehát a konszolidáció következik.

Nem kétséges: ha a köztársasági elnök hivatali következmények nélkül veszítheti el a becsületét, akkor a becsületvesztés keserű leve lecsorog az egész intézményrendszeren. Márpedig a plágium gyanúja erősen tartja magát, sőt, újabb adalékokkal bővül, újabb és újabb – ahogy a szerző minősítette a kérdéses szakdolgozati tömböt – törzsanyaggal bővül, és már alig van a lapok között saját jegyzésű szellemi terméke. A blama egyre súlyosabb, de nyugi, amíg Schmitt nem néz szembe saját magával, mindig lesz lejjebb.

Ha minden igaz, már kivizsgálni is nehézkes Schmitt szakdolgozatának keletkezési körülményeit, mert az erre felkért magyar szakértők sorra utasítják vissza részvételüket, annak lehetősége is fölvetődött, hogy a SOTE külföldi tudósokat kérne fel a szövegelemzésre. Lapzártakor azt tudni, hogy megalakult egy testület, ennek összetétele titkos, mandátuma március 28-ig tart.