(Sirály, rendezte Székely Kriszta, Szolnoki Szigligeti Színház, Városmajori Szabadtéri Színpad, szeptember 10.)

Székely Kriszta vonzódik a klasszikusokhoz, a nagy érzelmek rendezője, miért is ne rendezhetne egy vidéki nagyvárosban – esztétikai értelemben nem fogja szétfeszíteni a városi színházak eszményképe, a „népszínház” kereteit, mármint azt, amit itthon értünk rajta (mert ez az eszmény éppen a néptől kerül egyre távolabb, értsd: ki jár ma színházba?). Ha viszont a pár sorral feljebb írottakra gondolunk, valamint a magyar színházpolitikai sáncokra, akkor éppenséggel lehet, hogy mégiscsak meg fogunk lepődni. Aztán megnéztem a városmajori szemlén a Szigligeti Színház vendégjátékát, és arra jutottam, hogy Székely Kriszta Sirálya pontosan erről a meghívásról szól. Igaz, hogy nem szándékosan.

(Alvis Hermanis: Gorbacsov, Nemzetek Színháza, Moszkva, 2020)

Érdemes rákeresni, a felvételen látható, hogy a moszkvai bemutatón maga Gorbacsov is részt vett, és hatalmas, tüntetésszámba menő tapsot kapott azoktól, akik számára ő nem egy széthullott Birodalom felelőse, hanem a szabadság tétova ikonja. Gorbacsov történelmi szerepéről persze joggal fognak még vitázni a történészek, de úgy kell annak, aki az előadásból szeretné megérteni a politikai döntések – hamleti hezitálások – mögötti okokat, hogy miért és hogyan omlott össze a Szovjetunió.

Volt színházigazgató, aki felpofozta, és volt rendező, aki el akarta törni az ujját. Mondják, egy Nagy Rendező, aki sokat szapulta, utóbb (vagy előbb?) plagizálta az egyik tanulmányát. De akkortájt, amikor megismertem, még Vidnyánszky Attilával együtt véleményeztek előadásokat a gyulai Shakespeare Fesztivál készülő programjába a legnagyobb kölcsönös megbecsülésben. Koltai Tamás, azaz Tamás, mert utálta a tekintélytiszteletet, tehát szeretett tegeződni, most lenne 80 éves.

(Pozsgai Zsolt: A miniszterelnök és a fiú, Ivancsics Ilona és Színtársai, Thália Színház – Arizona Stúdió)

A propagandisztikus értelmezés ellen szól mindenesetre, hogy nehéz ebből a Viktorból kinézni, hogy igazak lennének rá a szép szavak, melyekkel Antall elhalmozza. Még a heroikus jövőkép sem látszik rajta, mondjuk az végképp nem, hogy valódi trickster, nagy kártyajátékos lesz belőle. Antall víziója az, hogy benne és Orbánban két, a vezető szereptől menekülő, társadalmi sorsát kénytelen-kelletlen betöltő tragikus vátesz-politikus öltött testet, akiknek terhére van a hatalom, ami különösen Orbán esetében merész állítás, tekintsük ezt a darabbeli Antall vakságának, bár erre nem utal semmi.

Budapesten valamivel jobb a helyzet, vidéken valamivel rosszabb. Vezet a Pinceszínház (3 fő), őket követi a Katona és a Budapest Bábszínház (2-2 fő), majd az Örkény és a Nemzeti következik: 1-1 fő. A Vígszínház: 0 – bár a házi színpad műsora még nem nyilvános, és elképzelhető, hogy Rudolf Péter is folytatja az Eszenyi-éra gyakorlatát: „nőket a padlásra!” (kivételt képezett ez alól korábban maga Eszenyi, aki mindig rendezhetett nagyszínpadon). A Radnóti Színház igazgatását Kováts Adél anno részben a női rendezők előtérbe tolásával nyerte meg, később azonban nem váltotta valóra ezt az ígéretét. Elismerendő, hogy második pályázatában ezért elnézést kért és jelezte, szeretne az arányokon javítani, de csak szerzőket említett, a Radnóti jövő évadtervében ehhez mérten nem is szerepel női rendező

(Bánkitó Fesztivál, 2022)

Visszatérve Bánkra, ez egy kiváló underground minifesztivál, minden műfajban nyitott az újra (vagy ami itthon új). A Nagymamáról álmodtam pedig valahol kultelőadás (ha csak egy szubkultúra számára is), de több okból nehéz róla írni. Minden kártyát kijátszik a szerethetőség érdekében: van itt rokoni szál, személyesség, humor, és a legfőbb kártya, a holokauszt, ki merne kritizálni egy holokauszt-előadást, pláne ha azt egy – állítása szerint – zsidó unoka készíti saját, túlélő nagymamájáról.

(Magyarországi Bábszínházak 15. Találkozója – Kecskemét)

Aligha érdemelte ezt a „vidám” felvezetőt a kecskeméti bábszínházi találkozó, ahol idén két napot töltöttem, és amelyet most a COVID miatt a szokásos kettő helyett négy éve rendeztek meg utoljára, talán részben ezért is volt ennyire erős a felhozatal. A Freeszfe és a Gólem Színház remek (14 pluszos) Ladislav Fuks-adaptációjában Cseri Hanna mesterien játszott a különböző bábtechnikákkal, kivetítve elénk egy zsidó Akárki, a rettegő Mundstock úr belső világát a középkori bábszínház humorával és annak kicsiny hősei sorában.

(Paulik Móni – Vincze Zsuzsi: Lili és a bátorság, r.: Somogyi Tamás, Mesebolt Bábszínház, Szombathely)

Kedvelt szokás firtatni a mesék nevelési hatásait (lásd a lövöldözős rajzfilmeket és társaikat), itt pedig konkrétan az merült fel, hogy a Lili lerombolhatja a gyerekek bizalmát elsősorban a férfiakban, de ekkora ereje ma a színháznak szerintem – sajnos vagy nem sajnos – nincs. Hozzáteszem, pozitív értelemben sem. Az információ viszont jól jön, ha érthető módon szeretnénk is azt hinni, hogy jó családba való gyerekünk potyára szembesül egy „mocskos” mesével: a mocskos sajnos az, amiről a mese szól.

(Kárpáti Péter: Moszkva–Peking Transzszimfónia, r.: Novák Eszter, Katona József Színház; 451 Fahrenheit, r: Nagy Péter István, Radnóti Színház)

A poétikus című Moszkva–Peking Transzszimfónián még inkább érződik Bodó Viktor kézjegye, de az előadás csillagzata több okból is szerencsétlen. A sok éven át álló forgószínpadot mintha a COVID alatt javították volna meg a Katonában: Tarnóczi Jakab elindította a gyönyörű Melancholy Roomsban, és ez most nem kedvez Novák Eszternek, mert a forgószínpaddal imitált vonat óhatatlanul utánlövésnek hat. Ráadásul az előadás Oroszországban játszódik, valamikor ma, de mivel pár éve írták, témája még nem a háború...

(Fábry Sándor: Etűdök rókafűrészre – Akvárium Klub; Rainer-Micsinyei Nóra: Innen szép nyerni – Dumaszínház)

Rögtön itt is van valaki, színészi kvalitásokkal, és akin végre nevetni is lehet, nem csak mosolyogni. Ez ritka, mint Pintér Béla és Bödőcs Tibor. Rainer-Micsinyei Nórát – most legyen RMN – én még kaposvári főiskolásként jegyeztem meg magamnak, már akkor is a humoráról. Azóta Enyedi Ildikó-filmeken át a volt Szputnyik Társulaton keresztül sok fontos előadásban szerepelt, leginkább mégis epizódszerepekben. A magyar színház felismerte, mégsem tudta értékelni, talán mert ritkán és csak kivételes esetben képes értékelni egyéniségeket.

(Wéber Kata: Pieces of a Woman, r.: Mundruczó Kornél, TR Warszawa, Vígszínház – Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Lévén az anyaság intim, az ember érzékelését is alapvetően megváltoztató téma, filmen hálásabbnak tűnik, szerintem mégis az előadás a sikerültebb; gondolok például a filmet terhelő, súlyukhoz képest szerintem felületesen kezelt transzgenerációs traumára és a holokausztra. Ha ezt kiegészítem a lakhatási válsággal és a menekültekkel, az utóbbi évek Mundruczó–Wéber-előadásainak és filmjeinek nem mellékesen a piachoz is illeszkedő témáit kapjuk, amelyek ízlésem szerint nem minden esetben találtak jelentőségükhöz mérhető nyelvet.

(Székely Csaba: Mária országa, r.: Alföldi Róbert, Szegedi Nemzeti Színház – Kisszínház)

A (szándékos) látszat ellenére a Mária... még csak nem is Szűz Máriáról szól (bár a plakát és az utolsó kép az övé), ezzel szemben „fiúsított” királynőnkről, mondjuk így, Rex Máriáról, akit csak mint királyát ismert el a nemzet közössége (értsd, a nemesek). Székely Csaba türelmes alkat: rátalált egy pontjára a magyar történelemnek, amikor nő uralkodott fölöttünk. 

 (Kultúrbrigád – Átrium – Kosztolányi Dezső Színház: A trianoni csata – díszelőadás, részekre szakítva, r.: Urbán András, Átrium)

A majdnem performansz- és tegyük hozzá kabarémester (!) Urbán tehát egy jól irányzott döntéssel egymás mellé helyezi a „perifériát” (a Trianon „miatt” perifériává lett) Szabadka legendás, itthon még mindig botrányosan alig ismert „bomba” színészeit és a pesti legendákat. Hölgyeim és Uraim, az Átrium színpadán Szabadka és Budapest, úgyis mint „periféria” és „centrum”. És az első, egészen kiváló felvonásban semmi más nem is történik, mint a színészek civil nevén hívott szereplők froclizása éppen ezzel: saját kisebbségi-többségi helyzetükkel.

(Benkó Bence – Bíró Bence: Rebellisek – az ellenállás történetei, rendezte Benkó Bence. ELTE BTK)

Nemcsak az előadás (és megkockáztatom, hogy a társulat eddigi munkássága), de a kortárs magyar politikai színház legjobb jelenetei is azok, amelyek a dilemma mindkét pólusát képesek érdemi súllyal bemutatni. Kultúránk olyan mélyrétegeit hozzák felszínre, amelyek nem veszítették volna el kontextusukat egy kormányváltással sem, mert túlmutatnak a NER által behatárolt szűk szellemi kereteken.

Márton László: Bátor Csikó. Kalligram Kiadó, Budapest, 2011, 295 oldal, 3990 Ft

Érzésem szerint a két „felnőtt” darab maradandóbb részei a kötetnek, de mindháromra egyszerre igaz a vonzó paradoxon, hogy hiteles, Thomas Bernhard-i mizantrópiával, ugyanakkor vaskos, vásári stílben íródtak. Archaizálásuk nem, de bátor látomásosságuk merőben szokatlan a magyar színpadon, már csak ezért is azt gondolom, kéne ott számukra némi hely. Mert inkább ne vegyünk példát a Bátor – pontosabban kissé gyávácska – Csikótól, nem olyan rossz dolog különbözni.

(Schiller: Don Carlos, r.: Nagy Péter István, Radnóti Színház – eSzínház)

A naiv hősök rendezője ezúttal Nagy Péter István, ő maga is fiatal alkotó, a Don Carlos pedig első munkája a (virtuális) Radnótiban. Szépen kivitelezett debüt, még ha a freeSZFE generáció polgári dicséreteként is olvasható előadás elmarad az említett mozgalom színházi radikalitásától. (Ma éppen a freeSZFE akciói hatnak-hatottak olyan frissítően és felrázóan, mint a polgári „aktivista” színház a maga korában.) Igényes válasz viszont a Carlos a pandémia és a polgári színház (tehát a magyar fősodor) problémájára. De nem úgy, mint ahogyan azt több helyütt olvastam, hogy önálló online műfajt teremtene. Egész egyszerűen követi azt az – egyébként nemzetközi – gyakorlatot, hogy a színház online közvetítése vágott változatban élvezhetőbb.

Be kell valljam, hogy ez a Disney-Jane Austen speciel számomra is nézhetetlen. Nem is erről szeretnék írni, még csak nem is arról, hogy a Netflix közönségét láthatóan megbotránkoztató jelenség a brit színpadokon sok évtizedes gyakorlat a diverzitás nevében. Hanem arról, hogy a színház egyik, világszerte meglehetősen elterjedt hagyománya éppen arról szól, hogy valaki eljátszik valaki mást. Hogy a szereposztási kérdések mennyiben esztétikai kérdések? Vagy mennyiben függnek össze azzal, hogy ki a néző? Ki jár tehát színházba Angliában vagy éppen Magyarországon?

A POSZT nem azért szűnik meg, hogy Jordán Tamás (és elődei) munkásságát eltöröljék a föld színéről. Nagyobb előnye, hogy így biztosan nem indul a céggel szemben büntetőeljárás. Ennél a szánalmas történetnél akkor már ezerszer ordítóbb a Tavaszi Fesztivál ügye: hiszen ott valódi teljesítmény szűnik meg. Mert pénz láthatóan van, 1,75 milliárdból indul a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek és az őszi Liszt Ferenc Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál. Holott a BTF nemzetközi brand volt.

De vajon mit olvasna ki egy erre tévedt földönkívüli azokból az online sorozatokból, amelyeket most a színházak oldalán látni? Pécs például folyamatosan jelen van friss tartalommal, bár az Örkény-egyperceseket mérsékelten nevezném húsbavágónak. A Katona kortárs írókat kért fel. Magyarországon ez sajnos ritkaságszámba megy, de azért a színház terjedelmes píárbeszélgetésén elhangzott „új műfaj születik” az első rész alapján túlzás.

Trump volt már Hamlet, Julius Caesar, Coriolanus, V. Henrik, és a sort bőven folytatni lehetne. Az olvasó erre joggal válaszolja, hogy itthon is megszaporodtak a színpadokon a Macbethek és a III. Richárdok, és egyértelmű utalásokért nálunk sem kell a szomszédba menni. Bár, ha most elkezdeném ezeket sorra venni, ahogy azt a Times szerzője tette, az alighanem felérne egy feljelentéssel.