A faliórára nézett. A gyerek késik. Már harmadszor a héten. Ha megjön végre, ezt majd nem hagyja szó nélkül, talán a körzetparancsnoksággal is megfenyegeti.  Mindegy, vár még tíz percet, és elindul, a fiú majd legfeljebb utána jön. Kiállt az ajtóba és rágyújtott. Hideg volt aznap is, mint mostanában mindig, mínusz húsz–huszonöt lehetett. Esteledett, de a tizenötödik őrtoronyig még ellátott. Vlagyimir Fjodorovics Vologyin végigfuttatta magában az este lehetőségeit. A látásviszonyok jók, elvben nem történhet semmi olyasmi, amit nem látott már az évek során. Azért az ajtó mellett felkapcsolta a viharlámpát, úgy dohányzott, falnak dőlve a fénykörben. Halk neszezést hallott, közeledő lépések zaját. Megint az órára nézett. A fiú jelent meg a lépcső alján, erősen zihált, látszott, hogy sietett.

– Zsenya! Megint késtél – szólt oda Vologyin, és kifújta a füstöt.

Szilágyi Béla kőművessegéd sosem fázott. Huszonöt éves elmúlt már, mire fény derült különös képességére. Mikor az építkezésen a többiek csak pálinkával és dupla pulóverrel bírták ki a mínuszokat, ő rövidnadrágban és pólóban rakta a téglát. Még csak ki sem pirosodott. Egy idő után főnöke, az építésvezető is felfigyelt Szilágyira. Január közepén megdőlt az országos hidegrekord. Senki sem dolgozott, a munkások visszahúzódtak az ideiglenesen felhúzott fabódéba. Kint eszetlen tombolt a tél, még a galambok is megfagytak a téren. Szilágyi azonban rendületlenül talicskázott, ingujjra vetkőzve. Az építésvezető hitetlenkedve nézte a bódé ablakából, majd erőt vett magán, kimerészkedett a hidegbe és odakiáltott neki.

– Mi van magával? Nem fázik?