Az őszi ülésszak első napján egy ellenzéki képviselő a parlamentben Semjén Zsoltot kérdezte vadászati szenvedélyéről. Nevezetesen azt, nem érzi-e úgy, hogy neki mint miniszterelnök-helyettesnek morálisan vállalhatatlan több milliós ajándékok bevallás nélküli elfogadása. Semjén, miután kikérte magának, hogy privát ügyeiről faggassák, elmondta, hogy helikopteres vadászataiban nem volt semmiféle luxus – a helikopter nem is őt, hanem az általa leterített domesztikált szarvast szállította –, kifejtette, „próbáljon csak egy éjszakát eltölteni öt részeggel”. Hogy a nyilvánvalóan kivételes józanságú Semjénnek ez a kijelentése miért tartozik a magyar köznyilvánosságra, azt elképzelni sem tudom, főként annak tükrében, hogy ezzel szemben miért nem tartozik a parlamentre az ilyen-olyan haveroktól kapott nagyértékű ajándék. Ez nem jogi természetű kérdés, hanem inkább morális jellegű, és ezt akkor is fölteszem, ha egy egész ország röhög rajtam, amikor a mai kormányzattal kapcsolatban morált emlegetek. És azért teszem föl mégis, mert a kormányzat emberei, élükön a kormányfővel, kevésbé romlott éveikben szikrázó szájjal kértek számon morális normákat az elmúlt rendszer emberein. És azért is a kérdés, mert politikusoktól normális esetben azt várja el az állampolgár, hogy belső indíttatásból fakadóan morális többletigényt fogalmazzanak meg magukkal szemben, lemondva esetleg egyéni javakról, de ez nálunk fordítva történik: a többletigény nem morális természetű, hanem főként anyagi, a saját zsebek kitömésével kapcsolatos. Szomorú ezt leírni, de minden egyéb hazugság és megtévesztés volna.

2013-ban az Orbán-kormány olyan törvényt vert keresztül az úgynevezett zsebszerződések ügyében, amely azonnali hatállyal és kompenzáció nélkül felbontani rendelte a korábban megkötött földhaszonbérleti szerződéseket. Az Európai Bíróság ezt kifogásoló  év eleji döntése egy rövid megszakításokkal évtizedes kormányzati szájalásnak vetett véget: az uniós joggal ellentétesnek és aránytalanul súlyosnak ítélte az idevágó magyar jogszabályt. Miként kommentálta Orbán ezt az ítéletet? „Az Európai Bíróság döntése azt jelenti, hogy Brüsszel a külföldi földspekulánsok oldalára állt.” Ez természetesen nem válasz.

Amikor az unió a menekültügyben olyan határozatot fogadott el, hogy a tagállamok a közös teherviselés alapján kötelesek befogadni meghatározott számú menekültet, a magyar kabinet álláspontja az volt, hogy az unió a menekültek oldalára állt – később: Soros György oldalára –, és ezen a gondolati íven keresztül eljutott egészen odáig, hogy az unió vezető tisztségviselői feladják az európai keresztény kultúra értékeinek védelmét. És egyéb ügyekben is (lásd bírák kötelező nyugdíjaztatása, CEU-törvény, a civilek elleni kormányzati fellépés vagy a sajtószabadság korlátozása), amelyekben az unió bármelyik szervezete érvényt kíván szerezni a közös értékeket megjelenítő jogszabályoknak, a magyar kormány rutinszerűen rángat elő általa korábban már megbélyegzett társadalmi csoportokat, és kijelenti, hogy Brüsszel melléjük állt. Ez igaz a pálinkatörvénytől a piás biciklistákon keresztül az egyetemi autonómiáig. Más oldalról viszont nincs használható törvény az összeférhetetlenségről, a képviselői vagyongyarapodási és vagyonbevallási szabályok pedig legföljebb arra jók, hogy ha eljön az ideje, az állampolgár képébe nyomhatják, melyik képviselő mennyire szegény. (Orbán úgyszólván nincstelen.)

1994 márciusában három ember ült a rádióstúdióban: Döbrentei Kornél, P. Szabó József és, emlékeim szerint, Rapcsányi László. Utóbbiban nem vagyok egészen biztos, bízom abban, hogy emlékezetem nem csal meg. Szombat délután négy óra volt, ilyenkor kezdődött a rádió politikai-kulturális hetilapja, a 168 óra, csakhogy a Magyar Rádió ügyvezető alelnöke, Csúcs László nem sokkal előtte elbocsátotta a műsor szinte teljes stábját, és ilyen előzmények után ült be a három említett beszélgetőtárs Mester Ákosék helyére.

Miről szólt a beszélgetés? Arról, hogy milyen jó is, hogy végre ők, mármint a szellemi élet nemzeti gondolkodású emberei elfoglalhatták azt a helyet, amelyik már régóta megilleti őket. Már régen nekik kellene szólniuk a hallgatókhoz olyan mondanivalóval, amelyik nemzeti sorskérdéseket, nem pedig marginális politikai ügyeket tárgyal. Ez az örömködés töményen mintegy négy percen keresztül tartott, kissé ellazultabb változatban további két-három percig, aztán hirtelen csönd lett. Négy-hat-hét percig lehet arról beszélni, hogy milyen jó is, ha a sors igazságot szolgáltat, mert akkor lehet fontos ügyekről tárgyalni, de az élő rádióműsor kegyetlen szigora szerint a nyolcadik percben már illik valami érdemlegeset mondani. Nem lehet egy műsor csaknem egyórás időtartama alatt arról beszélni, milyen jóra is fordult a benn ülők, rajtuk keresztül a nemzet, sőt, az egész térség sorsa.

Amikor a kormányfő arról beszélt, hogy az angolok ellen továbbjutó horvátok „a mi kutyánk kölykei”, nem a futballról beszélt. Saját magáról mondott el alighanem mindent. Tömör és pontos megfogalmazás életről, gondolkodásról, a keserűnek tartott gyerekkorról. Benne van minden, mint Juhász Gyula félrecsúszott nyakkendőjében. Erről, azt hiszem, ő nem tud.

Általában sem értem, mit nem tud megemészteni néhány kormánypárti koponya azon a nem túl bonyolult összefüggésen, hogy nemzetközi sportversenyek végén döntőt játszanak, és ezen a döntőn az addig eljutott két csapat mérkőzik az első helyért. Az idei világbajnokságon Franciaország és Horvátország jutott döntőbe, de még le sem játszották, elszabadult a kormányfői agy. Mint említettem, már a horvátok Anglia elleni meccsét is úgy kommentálta, hogy Horvátország a mi kutyánk kölyke. Ez alapjában véve semmit sem jelent, legföljebb azt, hogy a világbajnokságok kilencvenéves történetének egyik legnagyobb meccsét a helyszínen megtekintő Orbán Viktornak mindösszesen ez jutott eszébe. Hogy ki ki mellett áll, kihez tartozik, kinek kell drukkolni. Azok közül a meccsek közül, amiket láthattam televízión, ehhez a horvát–angolhoz legföljebb az 1970-es mexikói Olaszország–NSZK meccs volt hasonlítható, vagy az 1990-es Anglia–Kamerun. Sorolhatnám ide a számunkra keserves 1954-es NSZK–Magyarország döntőt, de inkább azt furcsállom, hogy egy futballhoz állítólag nagyon értő embernek miért az jut eszébe egy ekkora meccsről, hogy a győztesek a mi kutyánk kölykei.

Ül agárdi házában L. Simon László, és nézi, amint kinn csepereg az eső. Elégedetten múlatja az időt: bársonyos lelke és a kint csepergő nyári eső – ha szabad úgy fogalmazni – harmonikusan párzik. Ezt onnét tudni, hogy maga érzékelteti kedden délután abban a telefonos beszélgetésben, amelyre Bolgár György kérte. Kocsival igyekeztem kifelé a városból, valahol a Műcsarnok környékén kapcsolódtam a beszélgetésbe. Az egykori kulturális államtitkár azt érzékeltette, milyen nagy a nyugalom Magyarországon, pontosan ezt látta a közelmúltbeli Omega-koncerten, ugyanezt a Metallica-bulin, és érzi ezt a biztonságot, bárhova megy. Hogy jó élni itt, előbb-utóbb mindenki rájön majd. Valahol a Duna-parton tartottam már, ő arról beszélt, hogy Orbán miniszterelnök élhetővé tette az országot, hát miért nem lehet nyugodtan és békességben élni. Itt nincsenek olyan elemek, akiktől tartani kellene, nem erőszakolnak lányokat, asszonyokat. Így tölti napjait L. Simon, nyugalomban, békességben.

A kormányfő, mint egy nyilatkozatában kijelentette, nem vagyonos ember. Idevágó hivatalos bevallásában – feleségével közösen – egymillió forintnál kevesebb megtakarítást tüntet fel, ez az összeg évről évre egyre kisebb. Ezzel szemben prímán megy a család összes többi tagjának: szüleinek és testvéreinek cégeiből csak tavaly másfél milliárd forintot vettek ki tulajdonosaik osztalék formájában, 2014 óta pedig közel 4,4 milliárdnyi jövedelemhez jutottak így – írja a G7.hu. A lap hozzáteszi: a 2010 és 2014 közötti kormányzati ciklusban ez az összeg még csak 384 millió forint volt. Orbán Győző, Orbán Győzőné és Orbán Áron egymás között passzolgatott vállalatainak már abban az időszakban sem ment rosszul, ám nagyjából 2015-ig visszafogták magukat a tulajdonosok, és a pénz egy jelentős részét inkább a cégekben hagyták. Aztán két évvel ezelőtt elkezdték kisöpörni a vállalatokat. A 2017-es év abszolút rekordot hozott a bő 1,5 milliárdos kifizetéssel, pedig ebben még nincs is benne minden Orbán rokonságához köthető vállalkozás. A portál kiemeli, hogy az Orbán szülők és testvérek cégei közül a legjobban a bányavállalatok, illetve az azokhoz kapcsolt logisztikai cég termelnek, a vállalkozások bevételének egy része pedig biztosan állami és uniós forrásból finanszírozott megrendelésekből származik. Ez már csak azért is föltűnő, mert korábban a miniszterelnök azt állította, hogy a családja közvetlenül nem vesz részt EU-s projektekben, mert az összeférhetetlen az ő pozíciójával. Az első Fidesz-kormány idején Orbán állítólag még kifejezetten kérte apját, hogy ne vegyen részt állami beruházásokban (már akkor is sikertelenül – KZ). Ma a Nehéz Kő Kft. nevű, családjához köthető fuvarozó vállalat közel 300 millió forinthoz jut egy vasút-korszerűsítési projektből. Történik mindez akkor, amikor az Európai Parlament szakbizottsági jelentése szerint egyáltalán nincs minden rendben a magyarországi uniós közbeszerzésekkel. A pályázati kiírások 36 százalékában egyetlen pályázó van, és még mindig nem tudni, hogy a magyar hatóságok hogyan választják ki a projekteket – emelte ki a jelentésében Ingeborg Grässle, az EP költségvetési ellenőrző bizottságának elnöke. Ugyanezt a korábbi igazságügyi miniszter, Bárándy Péter így fogalmazta meg: a jogállamiság sérelmét jelenti, ahogyan a gazdaságot jogszerűnek csak felületes szemlélő által értékelhető módszerekkel manipulálják, például pályázatnak nevezett, de valójában eleve névre szóló megbízásokkal.

Kedvenc politológusi tétel, hogy az ellenzék többek között azért bukott meg a választásokon, mert nem volt víziója az ország sorsát illetően. Ellentétben a kormányerővel, amelynek határozott elképzelése volt a legfontosabb hazai sorskérdések tekintetében.

A hét elején tíz miniszterjelöltet hallgattak meg a parlamenti szakbizottságok, vagyis azt a tíz embert, aki mint majdani tárcavezető az ügy természetéből adódóan a legpontosabb és legtávlatosabb gondolatok megosztásával mutathatta volna be az ország előtt álló perspektivikus feladatok mibenlétét és azok megoldásának legjárhatóbb útját. Ezt azonban egy-két kivételtől eltekintve egyikük sem tette meg, mert vagy annyi fáradságot sem vettek, hogy válaszoljanak a nem túl acélos és tartalmas kérdésekre, vagy pedig azért, mert ilyen vonatkozású elképzelésük nincsen.