Hol tartottunk?, kérdezte Yifter, amikor az öreg elkocogott, na, hol, még mindig a névnél, dörmögte Tahó, jaja, tényleg, helyeseltek a többiek. További javaslatok, elvtársak?, ironizált Collins. Surmó tűnődve kérdezte: Lenin és a Bolsevikok? Nem jó, vágta rá Tahó, a buszon két krapek arról dumált, hogy a szomszéd tanyaközpontban már fut egy banda ezen a néven, lehet, azóta már koncertjük is volt. Ez az infó lesokkolta őket, biztos?, próbálkozott bizonytalanul Surmó. Csak azért, mert bejáró vagyok, még szoktam fület mosni, jött a válaszreakció. Yifter fázott, becsukta az ablakot, közben felmérte a belső udvart, hátha ötletet meríthet az ott látottakból. Csirkeól, kifakult horpadt lábas, az óljába vackolódott korcs kutya, ásó, kapa, vasvilla. Itt lesz valahol, gondolta, csak minden olyan precízen elrendezett és kiszámítható.

Mások önállóan elolvassák, értelmezik a feladatokat, s csak a kész produktumot rakják Misi elé. Ezek a gyerekek szépen és precízen dolgoznak, ritkán van hiba a megoldásaikban. Aztán a letudósak. Összecsapják gyorsan a lecót, randán írnak, nagyvonalúan kezelik a helyesírást. A kivárásra játszók. Megvárják az első jóváhagyott megoldásokat, majd titokban lemásolják.

Az összezavarodékonyak. Tisztázás után egy perccel újra felbukkannak, és tanácstalankodva közlik, hogy értik ám ők az egészet, csak azt a részt nem, amelyikben a lényeg rejlik. A makacsul elszántak. Hosszan támasztják tenyerükbe a fejüket, majd görcsösen írni kezdenek, de olyan erővel, hogy a ceruza hegye törik ki, vagy átlyukad a lap. A megoldásuk határozott, de általában köze nincs a megoldandó problémához.

„Rövid kis ruhácskájában olyan, mint egy pihenő angyalka. Aprókat kortyol a szörpből, én mohón és kapkodva iszom. Finom, hideg, szénsavas málnaszörp. Janka mutatja, üljek mellé. Még az illata is egy óvodásé. Szappanszaga van. Nem gyöngyvirágos és nem levendulás, mint nagymamánál, hanem valami idegen, mégis ismerősen kellemes illat. Rábök a térdére, az övé is varas, mint az enyém, kicsit feszegetjük a varaink széleit, szép barna a lába, majdnem olyan, mint a szeme. Vércsepp bukik elő a varam alól, megnyalom, sós íze van. Janka kacag, súg valamit szlovákul. Nem értem, de tudom, hogy igaza van. Úgy képzelem, hiába óvodás, és hiába nem tud tíznél tovább számolni, mindig igaza lehet. Komolyan bólintok. Olyan jó Jankával, nem is gondoltam, hogy bárkivel így megérthetjük egymást.”

Vasárnap volt, amikor Földi Imrét a kádban szállásolták el, az apjuk már végzett a mosakodással. A családból mindenki Földi Imre csodájára járt. Azt mondták, ritkán láttak, ha láttak már egyáltalán, ilyen szép példányt. Az utolsó pillanatban közölték Misivel, hogy mivel nyári szünet van, ő most egy hetet maradhat nagypapáéknál. És már indultak is haza, Gyöngyösre. Misit nem érte váratlanul a döntés, egyedül azt kifogásolta magában, hogy későn szóltak. Tudta, hogy napközben jól ellesz egyedül is a hatalmas udvaron vagy a nyáron is hűvös szobákban. Egyedül az estéktől tartott, mert akkor a nagyanyja és a nagyapja között kell majd aludnia, amiben az a legrosszabb, hogy nagyapja éjszakánként sokszor felébred, s olyankor senkivel sem törődve mindig rágyújt egy cigarettára. Krákog, a padlóra köp, de szívja. Az ágyban fekve.

A mozi után elsétáltunk a Fő tér sarkán álló csemegeboltba, ahol üvegezett fa lengőajtón lehetett be- és kijutni. A legelegánsabb üzlet volt az egész városban. Vettünk egy-egy csomag Limót. A haverom epreset, én narancsost. A bolt előtt kibontottuk, benyálaztuk a mutatóujjunkat, a zacsiba kotortunk vele, aztán leszopogattuk a felséges ízű port az ujjainkról. Talán egymást is megkínáltuk. Limózás közben megálltunk a sportbolt előtt, a haverom a cangákat bámulta, én a pingpongütőket és az igazi bőr focilabdát. Szerettem volna bemenni, hogy megkérdezzem, érkeztek-e stoplis cipők (akkoriban stopnisnak mondtam), mert volt ugyan egy vászon focicipőm, de az álmom egy olyan bőrstoplis volt, amilyenben az igazi focisták játszottak a Szpari meccsein. Szóval szerettem volna megkérdezni, de nem mertem. Mióta hazajöttem a kórházból, sokkal félénkebb, visszahúzódóbb és bizalmatlanabb voltam. Ezt mondták az összes ismerős felnőttek, s addig mondták, hogy már én is így gondoltam magamra. Átsétáltunk hát a játékbolt kirakatához, megbámultuk a szomszéd gyerekéhez hasonló terepasztalt a vasúti modellekkel, a csomagban kapható indiánokat és cowboyokat és a társasokat.

A belvárosban elrobog mellettem egy fazon. Elsőre az tűnik fel, hogy kopott farmerjának alja túlságosan fel van hajtva, talán azért, hogy jobban látsszon neonzöld műbőr sportcipője. Olyan kockás kabátot visel, amilyet iskoláskoromban örököltem a tesómtól. A nyaka vastagabb, mint a combom, kopaszodó fejbúbja körül vöröses tincsek tekergőznek. Testes, de nem pocakos. Oszlopszerű lábain elszánt határozottsággal tör utat a tömegben. Kábé harmincötnek néz ki, az a típus, aki vagy intézetben él, vagy az anyjával, akit rendszeresen terrorizál. Ő még eléri a zöldet, én már nem. Hirtelen szétnyílik, majd összezárul mögötte a fotocellás ajtó. Csikatilo. Valamiért ez a név ugrik be róla. Rémlik, hogy a srác említette, abban az épületben dolgozik, ahová most Csikatilo berongyolt. Hülyeség, gondolom, hülyeség sorozatgyilkost látni az első fura figurában. Hülyeség attól félni, hogy a gyerekemet bánthatja. Ez a város tele van megszállottakkal, ebben a városban a megszállottak közül is csak a legreményvesztettebbek maradtak még itt. Ez a város egy szemétlerakóhoz hasonlít, ahol szemétté silányítják azokat, akik nem tudják itthagyni. Ez a város nincs is a térképen, csak a beteg lelkek által kiokádott álmokban létezik.

Délig még nyitva vannak a boltok, lemész, hogy bevásárolj a következő két napra. Hazafelé ballagsz. Hátadon tömött hátizsák, mindkét kezedben teli szatyor, hónod alatt tizenkét guriga vécépapír egybe csomagolva. Hajléktalan közelít a közeli szemetes felé. Fölé hajol, a beltartalmat vizslatja. Begörbített ujjait feltartja; lecsapni készülnek a hirtelen felbukkanó zsákmányra, de a mozdulat végül lassú lesz és puha, és nem a csikktartót célozza. Laza mozdulat emel ki a szemétből egy használt pézsét. Széthajtja, orrát akkurátusan belefújja, gombóccá gyűri, visszadobja.

Az azt követő nyáron kezdődött, amikor előbb végignéztem apám haláltusáját és temetését, majd egy hónap múlva anyai nagymamám végső búcsúztatását is. Szóval az után az ősz után, kábé tíz hónappal, amikor agyvérzés terített a konyhapadlóra, amiből arra emlékszem, hogy lehajolok az udvaron megsimogatni a kutyát, s mikor fölegyenesedem, kihull az uccsónak szánt cigaretta az ujjaim közül, furcsán szédülök, a kutya neve még elhagyja a szám, segítségért kiáltanék, az agyam majdnem üres, egyetlen szó tolakszik minden helyébe, mintha csak azt tudnám kimondani, de azt nem mondom, talán nem is tudnám, rádőlök az ajtókilincsre, bezuhanok a konyhába, félek, ilyen lehet a halál előszele; próbálok beszélni, mikor két kétségbeesett arc hajol fölém, nem tudom, sikerül-e, vonaglom a konyhakövön, kicsit enyhül a félelem, talán meg is szólalok, aztán újra a földön rángok, mire megérkeznek a mentősök, valahogy az ágyra kerülök, a lábam felpolcolva, valami béel meccs megy a tévében (...)

„Hogyan mehet el valaki egy fa mellett, ha nem lesz boldog, hogy látja.”

 (F. M. Dosztojevszkij: A félkegyelmű; Makai Imre fordítása)