Csizmadia Ervin

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Amennyiben az ellenzék valaha is nyerni akar, először is meg kell értenie: akármennyire is utálja, a Fidesz tartós vetélytársa, saját célokkal, eszmékkel és elképzelésekkel. Amely pártban ráadásul van tanulási hajlam. Egyrészt látványosan tanult a késő Kádár-korszak demokratikus ellenzékétől (hogyan kell társadalmi kapcsolatokat építeni); másrészt tanult az 1994–98-as MSZP-től (hogyan kell gazdasági hátországot építeni és karbantartani).

Tovább

Az első Fidesz-kormányzás idejére már világossá vált, hogy a „sima” demokrácia és a „liberális” demokrácia hívei két különböző értelmezési keretben gondolkodnak.

Tovább

Az elmúlt hónapok egyre lüktetőbb és zaklatottabb bevándorlási hullámai közepette – érdekes módon – nem fordítódott különösebb figyelem egy fontos kérdésre: hogyan érinti a társadalmi kohéziót általában és a magyarországit különösen a világméretű és egyre nagyobb méretű vándorlás. Hogy erről szinte semmilyen szó nem esik, önmagában is tünet, az pedig, hogy Magyarországon ki nem ejtette az utóbbi hónapokban senki ezt a szót, még beszédesebb tény.

Tovább

Tovább

Tovább

Ketten egy új könyvről - Schein Gábor: Esernyők a Kossuth téren. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2014. 206 oldal, 2800 Ft

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

A nyár slágertémájánál kezdve: roppant nehezen halad az ellenzéki térfélen belüli egyezkedés, és sokak szerint, ha ez így folytatódik, az ellenzék elveszíti a 2014. évi választásokat.

Jómagam ezt nem így látom: ha az ellenzék veszít, az nem amiatt következik be, mert lassú az egyezkedés, hanem azért, mert képtelen rálelni az egyezkedési folyamatban rejlő komoly, mi több, szimbolikussá vált erőre, s ahelyett, hogy a legszélesebb nyilvánosság elé tárná, régi jó szokás szerint a színfalak mögé rejti azt. Így aztán az egész ügy mint Mesterházy Attila és Bajnai Gordon végeláthatatlan vitája tűnik föl, holott az egész vita valami újnak a kezdetét, a baloldal megújulását is szimbolizálhatná. Az ilyen szimbolikus üzenet sokkal nagyobbat szólna, mint a majdani pőre bejelentés arról, hogy ki lesz az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje. 

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

„Hazánk nem maradhat jelen helyzetében” (Eötvös József: Reform, 1846)

 

„Ez az ország addig él, amíg alszik. S jaj, annak, aki felébreszti” (A nádor szavai Jókai Mór És mégis mozog a föld című regényében, 1872)

 

A mai Magyarországon a radikális változ(tat)ások korát éljük. A második Orbán-kormány (ellentétben tétova elődeivel) a gyökerénél nyúlt a legalapvetőbb kérdésekhez, és fenekestül felforgatta a rendszerváltás utáni Magyarország minden szegmensét a közjogtól kezdve a politikán át a gazdaságig, a társadalomig és a külpolitikáig. A rendkívül koncentrált radikális átalakítás mögött meghúzódó legfőbb kormányzati érv az, hogy az előző kormányzatok ezeken a területeken semmit sem csináltak, s a mostani kormány azért olyan radikális, amilyen, mert elődei súlyos mulasztásait kell bepótolnia. 

A Fidesz kormányzása ráirányítja azonban a figyelmünket egy mélyebb jelenségre is; ezt fejezné ki a fentebbi két idézet Eötvöstől és Jókaitól. A minket érdeklő dilemma a következő: mi a jobb Magyarország számára: ha minden megváltozik, vagy ha minden úgy marad, ahogyan van, vagy inkább volt?

 Az olvasó persze azonnal rávághatja: egyik sem. Sem a Fidesz-féle radikális országátalakítás, sem az előtte lévő „demokratikus pangás”. Ezek helyett „van másik”, pontosabban egy harmadik opció; a mértékkel, kiszámíthatóan, egyetértésben meghozott reformok s a fokozatos változás politikája. Ezzel akár egyet is érthetnénk, csakhogy azt is be kell vallanunk, hogy ez a fajta „fokozatos és kiszámított reformpolitika” Magyarországon – s nemcsak 1990 óta, de korábban is – ismeretlen. A mai Fidesz-kormányzást tehát nem intézhetjük el azzal, hogy Orbán „diktatúraépítése” a gátja mindennek. 

Tovább
Élet és Irodalom 2019