Huszonhét hónappal ezelőtt megkezdett cikksorozatomban ismételten igyekeztem felhívni a hazai értelmiségi közvélemény figyelmét a társadalmi szolidaritás korábban csaknem teljesen mellőzött eszméjére azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a közelgő választási küzdelemben feltétlenül kiélesedő közbeszéd beemeli majd ezt a méltatlanul mellőzött fogalmat a politikai osztály szótárába, netán az egyes pártok programjába. Sajnos nem így történt. Noha a választási harc hevesen felszította az érzelmek lángját, magas volt a viták hőfoka, eddig még senki sem rakott olyan tüzet, amely mellett a hazai társadalom elesettjei megmelegedhettek volna.

Három kérdés merül fel ezzel kapcsolatban: vajon hazánkban nincsenek szegények? Ha netán mégis vannak, akkor a tehetősebbek talán nem érzik a velük való törődés, a velük vállalt szolidaritás fontosságát? Ha mégis érzik, akkor miért nem számít ez a hazai politikai osztály számára? A szegényekkel vállalt szolidaritás mint politikai program és gyakorlat hiánya ugyanis a mindennapok keserű valósága. Ebben a tekintetben a kérdés csak az, hogy miért van ez így a mai Magyarországon.